A kritikus drámája

Tarján Tamás: Prosperónak nincs pálcája

Kovács Dezsõ




Színikritika-köteteket ritkán olvas el egy szuszra az ember. Inkább szemelget, válogat, csemegézik az írások között: elõször azokat lapozza föl, amelyek általa is kedvelt vagy silánynak tartott elõadásokról szólnak. S akkor megpróbálja egybevetni egykori impresszióit a kritikus véleményével, egyúttal azt is kontrollálva, mennyit õrzött meg a bírálat hajdani produkciók hangulatából, drámai erejébõl, fogyatékosságaiból. Mert az emlékek halványulnak, s az idõ hamar kirostálja a szeszélyes emlékezet tárnáiból ama elõadásokat, amelyek nem érintették zsigerileg a nézõt. Ellenben hosszú évek, akár évtizedek távolából is elõragyognak maradandó pillanatok, egy-egy jellegzetes gesztus, tekintet; képek, hangok, mozdulatok, illatok.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. októberi számában jelent megTarján Tamás: Prosperónak nincs pálcája

Kovács Dezső




Színikritika-köteteket ritkán olvas el egy szuszra az ember. Inkább szemelget, válogat, csemegézik az írások között: először azokat lapozza föl, amelyek általa is kedvelt vagy silánynak tartott előadásokról szólnak. S akkor megpróbálja egybevetni egykori impresszióit a kritikus véleményével, egyúttal azt is kontrollálva, mennyit őrzött meg a bírálat hajdani produkciók hangulatából, drámai erejéből, fogyatékosságaiból. Mert az emlékek halványulnak, s az idő hamar kirostálja a szeszélyes emlékezet tárnáiból ama előadásokat, amelyek nem érintették zsigerileg a nézőt. Ellenben hosszú évek, akár évtizedek távolából is előragyognak maradandó pillanatok, egy-egy jellegzetes gesztus, tekintet; képek, hangok, mozdulatok, illatok.

Tarján Tamás ötödik, vaskos színikritika-gyűjteménye számos tanulsággal szolgál színésznek, rendezőnek, ifjabb vagy egészen fiatal pályatársaknak - s színházbarát nézőknek is, természetesen. Tarján szigorú rendbe szervezi írásait, s alkalmi kritikáiból szerves műegészt komponál; arra törekszik, hogy az egykori bírálatok füzére a textusokon is túlmutató jelentést kapjon, logikus és élvezetes olvasmánnyá álljon össze. Olyan könyvvé, amelynek szövegei megállnak az időben, s forrásul szolgálhatnak a jövendő színháztörténészeinek.

A válogatásból kitetszik, miféle dilemmákkal kellett Tarjánnak ezúttal is szembenéznie. A kérdést úgy is feltehetném: hogyan ír kritikát Tarján? Először is műelemzői-teoretikus énjét össze kellett békítenie az illékony színházi élményekre fogékony kritikus habitusával, azzal a karakteres műbíráló egyéniséggel, akit régről jól ismerhetnek olvasói. Általában egyik énje sem tolakszik előtérbe, hanem békésen kiegészíti egymást. (S egyáltalán: nem önnön egyéniségét kívánja megcsillogtatni, hanem a színházi élményt megosztani olvasójával.) Írásainak ekként mindig jellemzője az elemzői alaposság, gondosság s a jellegzetes, markáns stílus. S bár Tarján nem "véresszájú" kritikus, nem aláz porig alkotókat vagy produkciókat, ám határozottan, egyértelműen és élvezetesen nyilvánít véleményt. Nem vagdalkozik, nem adja el a lelke üdvét egyetlen vitriolos jelzőért, furmányos mondatért vagy kurzusdiadémért: elsősorban elemző szenvedély hatja át írásait. Akár az érzéki élmény felől közelíti meg tárgyát s jut el a teóriáig, akár fordítva: a művet, a színházi produkciót a maga komplexitásában szemléli. Alapállása a szemlélődő nézőé, aki hol a rácsodálkozás örömével, hol némi rutinos szkepszissel vizsgálja tárgyát. Ugyanakkor kritikusi credója mindvégig az, hogy a színházi produkciót és a drámát vagy textust egységben, a maga összetettségében mutassa be. Sőt továbbmegy, s kötete zárszavában arra a következtetésre jut, hogy "a sok elemből összetevődő színházi produkció a drámai mű irodalmi értelmezéséhez, rétegzettebb befogadásához is hozzájárulhat, s ebből eredően a színibírálat bizonyos mértékig az irodalomkritikai recepciónak is része lehet". Feltéve, tegyük hozzá, ha a színielőadás (részben vagy egészben) az irodalmi kánon szerint is értelmezhető matériából jött létre.

A kötet kritikáit fellapozván azonnal szembetűnik a szerző impozáns műveltsége, felkészültsége, ami a manapság elharapózó henye és slendrián zsurnálkritikai mezőny nyomulása idején egyáltalán nem elhanyagolható mellékkörülmény. Elemzései tárgyszerűek, gondolatgazdagok, igényesek: Tarján könnyedén helyezi el az elemzett előadásokat a dráma- és a színháztörténet folyamatában, figyelemmel kísér, élvezettel regisztrál és dokumentál rendezői, színészi pályaíveket. Kötete ciklusait úgy válogatta össze, hogy a kedvvel elemzett művek és szerzők blokkjai plasztikusan rajzolják elénk egy-egy drámaíró vagy színházművész arcélét. Vannak kedvenc rendezői, akiknek fejlődését vagy pályaszakaszaik hullámmozgását számos írásában követi nyomon, vannak kedvenc drámái, amelyek színrevitelét kiváltképp élvezettel boncolgatja, s vannak műfajok vagy színjátéktípusok, amelyek kötete és kritikusi működése tartópilléreit képezik. E vaskos könyv kisebb hányadát teszik ugyan ki a magyar drámák előadásairól írott dolgozatok, ám amit Madáchról, Teleki Lászlóról, Weöresről, Molnárról, Szomoryról, Füst Milánról, Móriczról, Örkényről, Szabó Magdáról, Spiróról, Kornisról, Darvasiról, Hamvairól előadásaikat elemezve leír, abból pontosan kiolvasható kitüntetett figyelme és kritikusi elkötelezettsége a magyar drámai hagyomány és a kortárs dráma fejlődésfolyamatai iránt. Mindez természetesen egymástól időben is távoli, alkalmi írásokból rajzolódik elénk: a Kiálts, város! békéscsabai előadásáról írott kritika 1997-ben, Molnár Az üvegcipő jének tatabányai színreviteléről szóló 2003-ban született. A két dátum között sorozatos botrányok közepette felavatták az új Nemzeti Színházat, s Tarján hosszú és alapos bírálatot szentel a jeles színház- és politikatörténeti eseménynek. Amit ír, az pontos és szakszerű beszámoló a nevezetes premierről. Ahogy ír, az kritikusi habitusának, erélyének dokumentuma. Akárcsak az 1999-es Madách színházi Tragédia -kritika, amelyben - többek között - ilyen mondatokat olvashatunk: "A logikátlanságtól az ízléstelenségen át a giccsességig hömpölygő, zabolátlan folyamnak összes hullámát, örvényét, hordalékát, csillanását megtervezte vagy megálmodta a rendező. A darab molekuláit biztos kézzel igazgatta - csak éppen organikus rendszert nem hozott létre belőlük".

Mármost csak az a kérdés, mikor jár jobban a kritikus: ha csillogó, inspiráló produkciókról írhat lelkesülve, vagy elhibázott előadásokra zúdíthatja fullánkos haragját? S mit szeret jobban az olvasó: a mennybe emelő vagy a "lerántó" kritikát?

A választ megtalálják Tarján Tamás új kötetében.



Savaria University Press, 2003