ARFEUSZ A PORONDON

- Dusa Gábor felvétele -

Oleg Zsukovszkij Szegeden

Forgách András


A fenti címben az elõadás címét a szerzõ-rendezõ-színész kérésének megfelelõen írom, eltérõen attól a címtõl, amelyik alatt Szegeden futott - Oleg Zsukovszkij tiltakozása ellenére. Ott a szellemes Hárfeusz címet viselte ez a Régi Hungáriában bemutatott kiérlelt rögtönzés, begyakorolt improvizáció (úgy vélem, Oleg Zsukovszkij nem akart a címmel szellemeskedni, csak egy betût változtatott a görög néven, amelyik - a website-ján [ www.lapushkin.de : a mûvész Németországban él, ott próbál megélni] található szófejtés szerint - a magányos embert jelenti, az én szótáram tanúsága szerint viszont az ógörög "megfosztott, árva" szóval lehet kapcsolatban, de ezzel a picike hangsúlyváltoztatással, az O betû A-ra cserélésével orosz szóvá lett a görög, és hát ez egy orosz, mélységesen orosz elõadás, nemcsak a nyelve, de a szelleme is). Az Arfeusz egyszerre volt a tízezer éves színház és az elõttünk születõ pillanat maradéktalan kifejezõdése, a barlanglakó szorongása és a pofátlan punk hõbörgése, a nagy koncentrációjú, testét tökéletesen uraló orosz színész kötéltáncos-mutatványa és egy kissé esetlegesen odatett, szándékosan dadogó, esendõ, sebezhetõ utcai koldusmutatvány. Hozzá kell tenni, talán nem csak életrajzi adalék, hogy az idén a mûvész kivált anyatársulatából, a Derevóból, és ez az elsõ szólóestje, amivel, ha sikere lesz, utazni fog a világban. (Egy magánbeszélgetésen beszámolt annak lelki-fizikai fájdalmáról, annak az abszurditásáról, ahogyan a saját testébõl gyúrt szerepeket valaki másnak kell betanítania. Mintha a karját kellene letépnie, vagy a bõrét.)

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. októberi számában jelent megOleg Zsukovszkij Szegeden

Forgách András





A fenti címben az előadás címét a szerző-rendező-színész kérésének megfelelően írom, eltérően attól a címtől, amelyik alatt Szegeden futott - Oleg Zsukovszkij tiltakozása ellenére. Ott a szellemes Hárfeusz címet viselte ez a Régi Hungáriában bemutatott kiérlelt rögtönzés, begyakorolt improvizáció (úgy vélem, Oleg Zsukovszkij nem akart a címmel szellemeskedni, csak egy betűt változtatott a görög néven, amelyik - a website-ján [ www.lapushkin.de : a művész Németországban él, ott próbál megélni] található szófejtés szerint - a magányos embert jelenti, az én szótáram tanúsága szerint viszont az ógörög "megfosztott, árva" szóval lehet kapcsolatban, de ezzel a picike hangsúlyváltoztatással, az O betű A-ra cserélésével orosz szóvá lett a görög, és hát ez egy orosz, mélységesen orosz előadás, nemcsak a nyelve, de a szelleme is). Az Arfeusz egyszerre volt a tízezer éves színház és az előttünk születő pillanat maradéktalan kifejeződése, a barlanglakó szorongása és a pofátlan punk hőbörgése, a nagy koncentrációjú, testét tökéletesen uraló orosz színész kötéltáncos-mutatványa és egy kissé esetlegesen odatett, szándékosan dadogó, esendő, sebezhető utcai koldusmutatvány. Hozzá kell tenni, talán nem csak életrajzi adalék, hogy az idén a művész kivált anyatársulatából, a Derevóból, és ez az első szólóestje, amivel, ha sikere lesz, utazni fog a világban. (Egy magánbeszélgetésen beszámolt annak lelki-fizikai fájdalmáról, annak az abszurditásáról, ahogyan a saját testéből gyúrt szerepeket valaki másnak kell betanítania. Mintha a karját kellene letépnie, vagy a bőrét.) Szegeden kétszer is ment (nem a nagy sikerre való tekintettel, hanem mert egy másik meghívott előadás nem jött el, sajnos legalább négy meghívott előadás nem jött el, de erre még visszatérek), és bár mindkétszer megtelt a nézőtér, nem titkolom, és a recenziókat utólag elolvasva is világos, hogy sokaknak nem tetszett. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy az a jó színház, amelyik sokaknak nem tetszik. A jó színházhoz számomra hozzátartozik a nézőtér forrósága - nos, a Hárfeusz alatt tényleg nem volt forró a nézőtér. Én forró voltam, tehát rám hatott. (Eddig még soha nem láttam Zsukovszkijt színpadon.) Sőt: néhány megrögzött híve kivételével ez az előadás még helyi szimpatizánsait is hidegen (vagy langyosan) hagyta, utána némi rezignációval, kissé bágyadtan szédültek ki a forró szegedi estébe. Pedig szerintem az egyik legszebb munka volt, amit a Thealter az idén felkínált. Szép volt, vagyis nemes, persze nem hibátlan, viszont végtelenül egyszerű, házilagosan előállított, szinte látszottak a durva öltések, a csapolások nyomai (különösen, ha az ember másodszor is visszament megnézni): tiszta szemlélődésre és a színház lényegéről való elgondolkodásra indított (persze csak azt, aki hagyta magát megindítani). Az előadás nem dob be nagy trükköket, modulációja meglehetősen egyhangú, mondhatni, monoton: egy félmeztelen, kopasz, kifestett arcú férfi, persze egy zenebohóc, ez a lényeg, az orosz zenebohóc, dünnyög, motyog, énekel, hangszereken játszik, de miféléken!, például egy kis pléh játék gitáron, amit ötéves gyerekeknek vesznek a vásárban, mögötte olykor vetített kép fut, egy forgatható diafilm, karcolt, hűvös színeket alkalmazó kék-zöld-fehér festmény, rajta többek között a Hold (nagyon szépen karcolva, karistolva, valósággal világított, mintha Erdély Miklós egyik festményéről lépett volna ide át), vagy az éjszakai lakótelepek fényei, vagy egy a Kis Hercegre emlékeztető magányos figura, mintha még a sálja is lobogna (maga a művész készítette a filmre karcolt-festett képet, éspedig ott, Szegeden, mint utólag megtudtam); különböző megvilágításokba helyezi a testét, mondjuk, helyben futás közben vízzel spricceli, permetezi, hogy - legalábbis azok, akik a nézőtéren szemben ülnek vele, vagyis a nézőtér közepén, és nem süt szemükbe zavaróan a fény - egy fénylő kontúrú, vízporban úszó, világító testetlen szellemnek, szellemsziluettnek érzékeljék ezt a fején mikroportot viselő, ezért olykor autóversenyzőnek vagy rock-sztárnak is látszó Bolonduska Ivanuskát, ezt az Eizenstein bojárjaira vagy valamelyik cárevicsére emlékeztető, testén egyetlen fölösleges grammot sem viselő férfit, szóval Zsukovszkij sok mindent csinál, sok mindennel kísérletezik. Az egyik dologból nem föltétlenül következik a másik. Például az előadás vége felé a harmonikáját odaadja egy nézőnek. Ahogyan egy érzékeny fanyalgó az előadás után megfogalmazta: "nincs kedvem másfél órán keresztül nézni, hogyan úszkál egy hal az akváriumban". Hiszen éppen erről van szó! Számomra nincs érdekesebb, mint hogy erről is szólhat a színház: ahogyan egy hal úszkál az akváriumban. De még másról is van szó. A zenebohóc a színház leglényegét valósítja meg - ha igazán zenebohóc: ha a zene valamiképpen abból a szomorúságból fakad, ami megnevettet, ha tényleg a testi létezésének a folytatása. Itt minden rezdülés autentikus volt: abból következett, amit láttál, a mozdulatból. Amikor letette a mikroportot a fejéről vagy fölvette, ahogyan odahátrált egy előre bekészített kellékhez, abban sem volt semmilyen álcázás, az útvonalak, amelyeket Zsukovszkij ebben az előadásban bejár, inkább ösvények, mint kitaposott országutak, harci ösvények, Ariel ösvényei, bujkálás, rejtőzködés és kitárulkozás egyszerre mutatkozik meg bennük, szemérem és pofátlan exhibicionizmus. Valahol azt nyilatkozta, hogy szeretne olyan lenni, mint ez a figura, akit játszik, de sajnos nem mer olyan lenni. Olyan nyílt, és olyan naiv, aki csak azt mondja, amit érez. Hát akkor mit csinál? Az előadás vége felé a feje elé helyez egy nagy, ovális, fent és lent kihegyesedő csúcsú papírmaszkot: nincs rajta semmi, a szájával fogja, és a szájába egyúttal egy mikrofon került: tartja is a szájával, és hangokat is ad ki általa: nincs arca, és őserdei arca van, mint egy Amazonas menti indiánnak. A ráadásszámokat úgy tudja le - mindkét estén három volt belőlük -, hogy az ember nem tudja, végleg kiment-e, vagy visszajön még. Ez a három ráadásszám, a taps intenzitásától függetlenül, hozzátartozik az előadáshoz. A második estén egy mikrofonállványt helyezett ki a színpad közepére, odaállt elé, aztán mégsem szólalt meg, otthagyta, kiment. Ekkor kigyulladt a mikrofon helyére becsavart villanykörte. Mondom, filozófusok a zenebohócok, igazi filozófusok! Ez a végtelenül magányos Arfeusz nem találta meg az ő Auridikéjét, és nem szállt le érte a pokolba. Még nem tart ott. Az előadás előtt egy piciny cetlire kinyomtatott szöveggyűjteményt kaptak a nézők, Oleg szövegeiből, műsorfüzet gyanánt. Néhány idézet a cetliről:

"Korábban, még fiúkként, ostrommal vettük be a hóbuckákat. Most már katonák vagyunk, süvítenek a lövedékek, és mi a földre rogyunk, már itt is az utolsó közülünk. Korábban, mikor sötétedett, ő az ablakból hívott, te meg azt válaszoltad neki: >Mama, én...<

Úgy táncolt, olyan gyönyörűen - hogy elveszítettük a fejünket, és azt kérdeztük: mit adjunk neked ezért az örömért? Ő pedig azt mondta: egyikőtök fejét. És mi odaadtuk az egyiket. A próféta fejét.

>Szeretnék, bár kis időre, felhőként, galambszürke felhőként a szülőházam fölé szállni.<

Önarckép:

Nem tud felállni és elindulni. Még akkor sem, ha fektében belerúgnának, vagy megsimogatnák, vagy... semmi sem fog történni. Ott fekszik majd a sarokban egészen addig, amíg el nem repül.

Valahol kerek e világon, ott, ahol örök a fagy, a medvék jéghez dörgölik magukat, könnyeiket sem sajnálva."


{kozep}Oleg Zsukovszkij a Hárfeuszban Dusa Gábor felvétele{/kozep}



Oleg Zsukovszkij előadása számomra mindazt magában sűrítette, ami miatt ez a szegedi fesztivál olyan rokonszenves, de több annál, gazdagító, mert a fanyalgóknak üzenem: éppen az ilyen "tévedések" - mint Zsukovszkij magánszáma vagy Urbán András félig elkészült Csáth-előadása, a 0,001 gramm - teszik, hogy ez a fesztivál nem veszítette el az arcát: a közvetlenséghez éppen az esendőnek, a szenvedélyesnek és a még nem teljesen kiérleltnek van mély köze: a csillogás, a tökéletesség - ide nekem a csillogást, a tökélyt!; szeretem a ragyogó, a pompás, a szellemes előadásokat is - még nem minden, nem az egész univerzum. Az ilyen kerülő utak nélküli tökéletlenségek is hozzátartoznak, atmoszférát teremtenek, oxigént termelnek, nincs piaci értékük, szerencsére, esetlegesek, mint egy gyerekrajz, és így hibátlanok, ezért fölbecsülhetetlenek. Balog József még mindig tudja, mitől döglik a légy. (Holtfáradtan és talán kissé illumináltan éjféltájban nagyon jó beszélgetést folytatott Jelessel és Peróval a József és testvérei vetítése után. A nyitottság, a szemlélődésre való képesség teszi ezt lehetővé.) De persze nem minden papsajt. Előfordult az is, hogy a Szegedi Nemzeti Színház piaci árat kért egy a zsinórpadlás nélkül sajnos nem működő, meghívott nagyszínházi előadásért (Jeles Ványa bácsi ja csak emiatt nem jöhetett el Szegedre), mintha divatbemutató vagy páholytalálkozó lett volna. A szolidaritás ilyen hiánya egy korántsem anyagi előnyök miatt megrendezett jó szellemiségű és másfél évtizede megalapozott helyi színházi fesztivállal, illetve egy másik vidéki színház ritkán látható produkciójával szemben - hadd fogalmazzak eufemisztikusan - szomorú dolog. És amilyen jónak tartottam volna, ha a háromtagú előválogató zsűri végre az úgynevezett "kőszínházakból" is beválogat úgynevezett "alternatív" előadásokat, mint amilyen Zsótér Csongor és Tündé je, Jeles említett kaposvári Csehov-rendezése, avagy Pintér Béla Gyévuská ja (miáltal talán sikerülhetett volna végre újradefiniálni az "alternativitás" időközben meglehetősen bornírttá és üressé lett fogalmát), annyira zavarba ejtett, hogy helyettük korántsem elég színvonalas (említhetem a diákszínjátszó karakterű, helyenként persze éppen ezért - tudniillik a maga deduktívan következetes marionett pantomimimitációja miatt - érdekes Per t) vagy pedig kifejezetten konvencionális előadások kerültek be a programba (mint amilyen Az üvegfigurák volt). Mégis: második éve nézem ezt a fesztivált, és második éve érzem ott jól magam. Mert valódi.