Sumákország

Mostanábanhányingerem van. Nincs gyomorrontásom, csak rossz a közérzetem attól a szeméttõl, amit a politika naponta az arcomba önt. A szûk látókörû hatalmi érdek és a szemérmetlen erkölcsi nihilizmus fölforgatja a gyomrom.
szerzõ: Koltai Tamás forrás: 168óra

A politikai osztály elvesztette maradék hitelét, úgy viselkedik, mintha az országlakosság kollektív amnéziában szenvedne. Aki tegnap tüntetően kiment az operaházi páholyból, amikor az ünnepi szónok Trianonról beszélt, ma habozás nélkül trianonozik. Adott szó, ígéret, meggyőződésen alapuló vélemény fölösleges kacatnak számít. Hősiesen hazahozzuk fiainkat Irakból, mert így akarja a népfelség, noha előzőleg vállaltuk, hogy - legalább jelképesen, betyárbecsületből - egy konszolidációt elősegítő népközösség tagjai vagyunk. A némelyeknek kedves Teleki egykor azt mondta, hullarabló nemzet lettünk. Most csak segítségnyújtás nélkül elhajtunk, otthagyjuk az árokban fekvő áldozatot.

Amikor ezt írom, tudom, hogy nem fogok elmenni népszavazni; amikor olvassák, tegyék múlt időbe. Nem érdekel az eredmény. Bármi lett légyen, én vagyok a vesztes. A politika játékszernek tekint. Hetekig olvastam, hallgattam mindkét oldalról, hogy "rosszul föltett kérdések", "nincs értelmes válasz", "beláthatatlan következmények" - és mégis meg kellett rendezni a népszavazást, mintha a társadalom nem értelmes emberek, hanem tehetetlen idióták gyülekezete volna. Sem az Alkotmánybíróság, sem egy józan államférfi, sem egy civil tekintély nem állt föl, hogy gátat emeljen a hülyeség áradata elé. Velem próbálták elvitetni a balhét, rám akarták tukmálni a felelősséget. Sikerült a népszavazást is komolytalanná, a politikai manipuláció és a hatalombirtoklás eszközévé tenni. Nem kértem belőle. Mindez azért történhetett így, mert a rendszerváltás óta, másfél évtizeden át egyetlen kormány, egyetlen politikai erő sem kísérelte meg érdemben rendezni viszonyunkat a határon túli magyarokkal, és rendbe tenni az egészségügyet. Szégyellheti magát az összes párt és az összes kormány, kollektíve és külön-külön. Nem ezért fizetjük őket.

Az ügynökök szemetétől is hányingerem van. Valakinek eszébe jut, hozzájut egy névhez, leleplez. Megint csak azért, mert másfél évtizede egyetlenegy kormánynak és egyetlenegy ellenzéknek sem volt bátorsága szembenézni az ótvaros múlttal, és nyilvánosságra hozni a teljes ügynöklistát. Itt legalább a pártok között akadt egy kivétel, az SZDSZ, de a többiek mind gyávának bizonyultak. Nem véletlen, nyakig benne vannak, vagy inkább rajta (a listán). Ez nem mentség, hanem szégyen. Az is, hogy rajta vannak, az is, hogy nem vallják be. A rendszerváltás hazugságra épül. Tetszettek volna kiállni, akkor talán hinnénk önöknek. A minisztereknek is, az erkölcsről papoló értelmiségnek is, a kereszténységet hirdető egyházaknak is. A társadalom eldöntötte volna, hogy megbocsát-e negyvenezer ügynöknek, vagy nem; ha lett volna benne tisztesség, azt mondta volna, tessék pironkodni, az érintetteknek is, meg annak a világnak is, amelyik produkálta, legyen ez mindkettőtöknek tanulság a jövőre, fiam. Aztán kész, eltekintett volna a mosakodástól, hogy nem önként, dalolva csináltam, hanem mert zsaroltak, vagy a családomért, hogy ne tegyék tönkre. És még azt is hozzátehette volna a társadalom, hogy bizony nem tudja, mit csinált volna, ha őt is be akarják szervezni. (Kivéve azokat, akiket be akartak, de nemet mondtak.)

Mindez nem történt meg, így megint csak a még nagyobb szégyen. Az emgépézéstől fölfordul a gyomrom. MGP volt, aki volt, ezzel neki kell elszámolnia (és bizony el kell, ha már az emberek okos gyülekezete szarnak bizonyult), de gusztustalan belekeverni az "ügyébe" olyasmit, ami nem odavaló. Például Latinovits utolsó szerepét. Aki MGP-t okolja Latinovits öngyilkosságáért, nem tudja, mit beszél. MGP írt egy viszonylag enyhe kritikát a Bozzi úrról. Latinovits ebben a szerepben nemhogy rossz volt, hanem szégyenteljesen, méltatlanul bele volt kényszerítve egy förtelmes, tehetségtelen, művészet alatti helyzetbe, ami egyike a magyar színház bűneinek. Persze ő maga vette észre legkevésbé. Ha Latinovits - önmagán kívül - valakinek vagy valaminek az áldozata, akkor az irigy, színvonaltalan, erkölcstelen színházi szakmáé és az ugyanilyen szellemi közéleté. Mesélhetek erről. 1972-ben a Győzelem című Németh László-színművet rendezte Veszprémben. Szenzációs volt, írtam róla a Népszabadságban (reagált is rá egy pár soros levélben). Néhány nappal később Illés Endre, az író ugyanott fölháborodottan kikérte magának, hogy valaki így rendezzen Németh Lászlót. Látta volna az előadást? Dehogy. Annak alapján kérte ki, a véleményalkotás és az esztétika nagyobb dicsőségére, amit írtam róla. Válaszolhattam neki? Én, a harmincéves senki a párt lapjában az "írófejedelemnek"? Latinovits még rendezhetett egyet, aztán soha többé. Így éltünk Pannóniában.

Kern most talált alkalmat a tévében, hogy az ügynök MGP-n számon kérje a kritikus MGP-t. Azt mondja, MGP hazudott, véleményének ellenkezőjét írta. Nocsak, ezt eddig miért nem mondta? Túl kockázatos lett volna? Eddig elég volt színházi büfékben üvöltözni? Nekem Kern András ne osszon morált a képernyőről. Ne már, hogy egy tévéműsorban buzizó színész és egy háromperhármas kritikus között kelljen választanom. Ebben az országban ez a választási lehetőség? Oké, nincs kétféle erkölcs. Ügynökjelentést és színikritikát ugyanaz az ember ír. Aki délelőtt a képernyőn buzizik, este a színpadon morált hirdet. Valahol sumák van, az írásban is, a játékban is. Színésznek lenni, újságírónak lenni morális tett. Igent és nemet mondani, írja Kafka. A színész nem az, aki bal kettőn bejön a színpadra, és a kritikus sem az, aki megírja róla, hogy jól jött-e be. Írni Ibsen szerint annyi, mint ítéletet mondani önmagunkról. Vállat rándítani, nem elszámolni, újra fölmenni a színpadra, újra kritikákat gyártani, mintha mi sem történt volna, csak Sumákországban lehet, ahol semminek sincs következménye. (Egy Tar nevű háromperhármas író, aki egyszer elszámolt, ma már mártírnak tekinti magát, és olyasmiket ír, amitől hányhatnékom van.)

Nemrég egy notórius ifjú rágalmazót és idült gerinctelent, akit én szabadítottam a színházra, és emiatt érzem a felelősségemet, némileg eufemisztikusan (hízelgően) mocskos kis szemétnek neveztem egy színházi előcsarnokban. Odaléptem hozzá, majd elléptem tőle. Sumákországban ennyi jár annak, aki nem párbajképes, szerintem érdemes lenne megfontolni a többi agresszív akarnokkal szemben is, akiről a mintát veszi. Ő fölértékelte a gesztust, és közzétette államilag támogatott lapjában mint magánközleményt. Úgy gondolom, ez követendő módszer, előbbre jutnánk, ha mindenki maga terjesztené szélesebb körben a minősítését. Újra lehetne indítani a "nyílt tér" rovatot. Ha nem volna világos, a fiatalember figyelmébe ajánlom Csáth Géza Az albíróék című novelláját, talán hallott a szerzőről, minden közkönyvtárban megtalálható.

forrás: 168óra szerző: Koltai Tamás