Horváth Csaba táncol

Pilinszky János tiszteletére Nagyvárosi ikonok címmel táncmonológot készített önmagának Horváth Csaba a Bethlen téri Közép-Európa Táncszínház nézõterén (a nézõk a színpad helyén ülnek). Szólóestnek nevezem, holott Blaskó Borbála igen intenzív tárgyilagossággal van jelen a szín baloldalán fõként, mint súgónõ, színházi asszisztens, a nem-táncoló-másik, aki néz, akihez képes Horváth táncol, akkor is, ha mozdulatlan, ha indiai, megfeszítetten mélázó pózban ül a földön.

szerzõ: MGP forrás:mgp.szinhaz.hu
Kapcsolódó fórum >>

Pilinszky János tiszteletére Nagyvárosi ikonok címmel táncmonológot készített önmagának Horváth Csaba a Bethlen téri Közép-Európa Táncszínház nézőterén (a nézők a színpad helyén ülnek). Szólóestnek nevezem, holott Blaskó Borbála igen intenzív tárgyilagossággal van jelen a szín baloldalán főként, mint súgónő, színházi asszisztens, a nem-táncoló-másik, aki néz, akihez képes Horváth táncol, akkor is, ha mozdulatlan, ha indiai, megfeszítetten mélázó pózban ül a földön.

Továbbá a koreográfus tervezte tükör és vászon kulissza mögött feltűnik Szűcs Elemér egy sajtófotós árnyalakjaként. Fényképezi a Táncost gépesített Küklopszként. Ő a félszemű gépével maga a nyilvánosság, akiért történik látszólag a tánc, akihez szólnak a mozdulatsorok és aki számára a Táncos hajlandó egyéniségétől idegen, közfogyasztásra szánt klisé-arcát is felvillantani a vakuvillanás erejéig. A Táncos két színpadi partnere valójában idézőjelek közé teszik időről-időre a mozgást, a táncot és a táncost. Való, hogy a táncköltő Pilinszky költészetéből indult ki, nekem, mint iparszerű nézőnek inkább Pirandello neve jutott eszembe. Pirandello az álom és valóság, álarc és arc dialektikáját feszegette. Horváth Csaba a hétköznapi mozgás és az ünnepi mozgás kettősén tanakodik. Benedek Mari fehér alapon fekete szögletesrajzolatú tánctrikója egyszerre antik és modern, inka jelek, japán tusvonalak, Klee kockái időtlenséget idéz meg népművészeti valósággal. Buvári Tamás filmmontázsai a makrokozmoszt képviselik az egy szál, magányos férfival szemben; vagy megfordítva: a belső világ hordozza magában az egész külső világot.

A leírás bizonytalanságaiból talán kitetszik: a Nagyvárosi ikonok titkokkal teli, talányos mű. Nincs könnyen kipattintható zárja. Nem adja előzékenyen a mondanivaló egymondatos megfejthetőségét. Ahol Horváth Csaba gondolkodása jár, nem szavakba ölthető: csak eltáncolható. A falakkal körülzárt bezártság szabadsága. A belső titkai, amint (ironikusan) megfelelni igyekeznek a nyilvánosságnak. A partner nélküli szexus mindenhatósága. És a Művész (vagy az Ember) önmaga keresése. A táncos menekül időnként Kovács József kemény fénypászmái elől, hol foglya a fényköröknek, másutt pedig fürdőzik a fényben. A kihunyó kemény sugár hol szemből, hol jobbprofilját, majd balarcát világítja meg, akár egy rendőrségi azonosító fényképfelvételen. Vászonrolóval ellátott tükörfal előtt - a nézőknek háttal - keresi arcát, testét, milyen lényeget tartalmaz fizikuma.

S akkor még szó sem esett a táncoló Horváth Csabáról, aki a néptánc felől érkezett el, összesítve a legkülönbözőbb antik, egzotikus (bali szigeti), modern táncot, szabadtáncot önkifejezésre. Gyerekkoromban a Mary Wigman-tanítvány Harald Kreutzberg mozgásművészeti előadóestjei hatottak hasonló erővel és gondolati gazdagsággal. Horváth Csaba mesteri technikával táncol, de mozdulatait az agy szüli és irányítja, amivel nem arra utalok, hogy kimódolt táncmonológja, hanem arra, hogy teljes személyiségével táncol. És teljes személyiségével uralkodik a nézőkön.


szerző: MGP forrás:mgp.szinhaz.hu
Kapcsolódó fórum >>