A titokzatos remegés

- A portrét Koncz Zsuzsa készítette -

Beszélgetés Krisztina de Châtellel

Az interjút készítette: Halász Tamás


- Jól tudom, hogy a de Châtel nevet hugenotta õseitõl örökölte?

- Igen, édesapám családja több száz éve él Magyarországon; édesanyám pedig holland. Az õ apja, anyai nagyapám kertész, majd magkereskedõ volt, és azért települt le Magyarországon még a háború elõtt, mert remeknek találta a magyar klímát a borsó számára, ugyanis elsõsorban azzal foglalkozott. Magával hozta mindkét lányát, akik gyorsan el is keltek. Szépek voltak, magasak, vékonyak és persze nagyon népszerûek. Nagyapám 1945-ben aztán elment Marokkóba, édesanyám addigra megtanult magyarul, és maradt. Én itt nõttem fel, és innen mentem tanulni Nyugat-Németországba, ahonnan áttelepültem Hollandiába.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megBeszélgetés Krisztina de Châtellel
Az interjút készítette: Halász Tamás




- Jól tudom, hogy a de Châtel nevet hugenotta őseitől örökölte?

- Igen, édesapám családja több száz éve él Magyarországon; édesanyám pedig holland. Az ő apja, anyai nagyapám kertész, majd magkereskedő volt, és azért települt le Magyarországon még a háború előtt, mert remeknek találta a magyar klímát a borsó számára, ugyanis elsősorban azzal foglalkozott. Magával hozta mindkét lányát, akik gyorsan el is keltek. Szépek voltak, magasak, vékonyak és persze nagyon népszerűek. Nagyapám 1945-ben aztán elment Marokkóba, édesanyám addigra megtanult magyarul, és maradt. Én itt nőttem fel, és innen mentem tanulni Nyugat-Németországba, ahonnan áttelepültem Hollandiába.

- Ez igazán kézenfekvőnek tűnhetett...

- Igen, de Hollandiában táncvonalon már annyi minden történt akkor is, hogy alapvetően ez motivált. Szerettem volna egy új technikát megtanulni, az Amerikából Európába átszármazott grahamet. Bár az esseni iskolámban, a Folkwangban volt moderntánc-oktatás, de inkább annak európai ága, és én másra vágytam. Az amszterdami mesterem, Koert Stuyf Merce Cunninghamnél is tanult, az ő szellemiségét közvetítette felém. Cunningham szoros alkotói viszonyt tartott fenn zenészekkel, képzőművészekkel, ezt pedig nagyon izgalmasnak találtam. Stuyf, akinek a felesége is amerikai moderntáncosnő volt, e termékeny atmoszférát hozta magával Hollandiába.

- Magyarországon kezdte táncosi pályáját? Kiktől tanult?


{kozep}A portrét Koncz Zsuzsa készítette{/kozep}

- Volt egy, a balettintézetben végzett, klasszikus képzettségű tanárnőm, Bakos Mária. Ő lényegében művészi tornával, a torna táncos elemeivel foglalkozott, ezt igyekezett fejleszteni. Iskolája akkoriban Berczik Sáráék és Kovács Éváék riválisának számított. Bakos Mária minden lehetőséget megadott nekem: versenyekre jártam, és foglalkozhattam a magam dolgaival. Koreografáltam, darabot készítettem Bartók, illetve a - véletlenül pont holland - Henk Badings zeneműveire. Már akkor rátaláltam jó pár elemre - amelyek később "visszajöttek a testembe" -, így a kar, a kéz visszafeszített mozdulataira. Ezt mind a Bakos adta szabadságnak köszönhettem. Egy szép napon úgy éreztem, mindaz, amit csinálok, már annyira sporttá vált, hogy el kell mennem. Elhatároztam, hogy átállok a színházi, a táncalkotói oldalra. Olyan tárgyakat akartam tanulni, amelyek segítenek koreográfussá válnom. Mindezt együtt megtaláltam Essenben, a Kurt Jooss vezette Folkwang Táncfőiskolán.

- Itt miket tanítottak?

- Klasszikust, modernt, néptáncot, spanyol táncokat, tánc- és zeneelméletet. És hamarosan sanszom lett arra is, amiért elsősorban odamentem, hogy koreográfusként kipróbáljak ezt-azt a növendékekkel is.

- A stílusa ekkorra már kialakult?

- Már akkor erősen formálódott, amikor még Magyarországon éltem. Aztán rengeteget tanultam, és sokat felejtettem, de az ilyesmi szépen újra felbukkan. A már említett mozdulatok, a kacifántos, széles karmunka, lendítések és körzések mind erősen megmaradtak a testemben. Az emberben eredendően benne kell lennie az érzésnek, valamiféle intuíciónak azt illetően, hogy mi a tánc. Amikor stílust tanulunk, neveljük a testünket, idomítjuk valamire. Az igazi viszont az, ami az embernek eleve a testében van.

- Úgy érti, veleszületetten?

- Valahogy úgy. Az izmok és inak kombinációira gondolok, ezeknek a segítségével csinálunk ösztönösen, kontroll nélkül valami sajátos, csak ránk jellemző dolgot.

- Hollandiába tulajdonképpen már mint kész táncos és koreográfus érkezett meg?

- Igen.

- Hogy tudott megkapaszkodni? Abban az időben a magyar táncról csak a nagyon kevés vendégjáték alapján tudtak, ha tudtak egyáltalán, valamit. Hogyan fogadták?

- Mikor megérkeztem, először egy csoporthoz csatlakoztam. Ez a társulat rendhagyó helyszíneken, főként templomokban játszott. Az építészet nagyon fontos, meghatározó szerepet játszott a munkájukban. Az építő- és képzőművészethez engem is szoros szálak fűztek, így nagyon izgalmas közegben indulhattam el. Ebben a társulatban elsősorban szólókat táncoltam, de dolgoztam Koert Stuyfnál, a mesteremnél is, az ő csoportjában. Egy ponton aztán úgy éreztem, hogy a saját magam főnöke akarok lenni, és nincs más utam, mint hogy társulatot alapítsak. Két táncoslánnyal hármasban indultunk el, 1976-ban. Elkezdtem pénzeket kapni, először a megyétől, aztán Amszterdam városától, eleinte két hónapra volt költségvetésem, majd öt hónapra. Az első tíz év során felépítettem a pénzügyi hátteret, először öt, végül hét táncos állandó foglalkoztatásához.

- Tanított is?

- Huszonkét éves koromtól húsz éven keresztül, folyamatosan. Ebből éltem. A szubvenciót arra használtam, hogy kifizessem a díszletet, a jelmezt, a zenét, a tervezőket. Az első évben annyira nem volt pénzünk, hogy én magam mentem kiragasztgatni a plakátjainkat. A rendőrök egyszer el is kaptak az utcán.

- Megbüntették?

- Hál' istennek nem, csak elvették a ragasztót meg a maradék plakátokat.

- A szakma sokat emlegeti az ön "magyaros temperamentumát". Jogosan?

- Igen, pedig a külsőm inkább hollandos, szőke vagyok, magas... De a mentalitásom alapvetően különbözik az övéktől. A holland visszafogott népség. A magyar kultúráról, táncról pedig akkoriban szinte semmit nem tudtak arrafelé. Mindenesetre nem volt könnyű dolgom: gyors egymásutánban már a harmadik országban kellett gyökeret eresztenem, nyelvet tanulnom. Sokáig erősen hiányzott a "nagy német kultúra", meg, természetesen, a magyar is, hiszen itt éltem húszéves koromig.

- Szeret kint élni?

- Igen, de nem állítom, hogy ez könnyű.

- Egész sor koreográfiájának - így a most Budapesten felújított Föld nek is - magyar címet adott. Miért fontos ez?

- Szeretem a kifejező, rövid szavakat. A Föld et például nagyon megtaláltam, abszolút kifejezőnek érzem. Címet pedig nagyon nehéz választani. Sokszor kérdezik tőlem egy-egy új produkció előtt a munkatársaim, hogy nem tudnék-e találni valami jó magyar szót címnek. Ilyenkor aztán elkezdem bújni a szótárakat, megkérdezem a bátyáimat is, nincs-e valami jó ötletük. Hiába vagyok félig holland, a magyar nyelvet nem felejtettem el...

- Élnek még itt rokonai?

- Igen, az orvos bátyám és felesége, Gyöngyössy Katalin, a kiváló színésznő. Meg pár barátom.

- Milyen dolog közel húsz év után újrateremteni egy előadást?

- ...amin nem változtattunk semmit.

- Persze, értem. De éppen emiatt nevezhető ez a munkafolyamat egyfajta időutazásnak, nem?

- Örültem neki, mert jó volt visszatérni a gyökereimhez. Ha az ember már idősebb, akkor az ilyesmi nyilván nagyobb szerepet játszik a szívében. Nagyon érdekes, hogy ez a darab éppen a földről szól. A program pedig, melynek keretében a mostani előadás létrejött, Magyarország uniós csatlakozásához kapcsolódik, illetve ahhoz, hogy holland és magyar művészek számára lehetőséget teremtsen a közös munkára, a fellépésekre egymás országaiban. (Az előadás ősszel Hágában és Amszterdamban is látható lesz - a szerk.) Érdekes az is, hogy éppen ezt a darabot csinálhattuk meg, amely nem "esztétikus tánc". Pontosabban más az esztétikája, mint a tradicionális táncművészeti alkotásoké. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan fogják fel, hogyan értik meg a táncosok.

- Gyakran vesz részt nemzetközi vállalkozásokban?

- Igen, rendszeresen, Hollandián belül ugyanúgy, mint külföldön. Például Afrikában, Burkina Fasóban is lesz egy új, közös produkciónk.

- Ott létezik táncművészet?

- Bizony ám! Hagyományos, de nagyon szépen kimunkált formanyelvvel. Rituális alapokra épül, ez pedig nagyon érdekel. A kuriozitása viszont hidegen hagy. Ők már voltak nálunk, tartottak workshopot a táncosaimnak, és egy év múlva mi megyünk ki hozzájuk. A premier 2006-ban lesz. Emellett egy egyiptomi csoporttal is tervezünk közös előadást.

- Magyar társulattal másodszor dolgozik együtt: Trió című alkotását a Közép-Európa Táncszínház művészei adták elő évekkel ezelőtt a Petőfi Csarnokban. Tervezi már a folytatást is?

- Miért ne? Nagyon sok energiába kerül, hogy megismerjük egymást, de én nagyon nyitott vagyok. Szeretek mindent, ami egyéni, saját, és nem akar valamilyen, éppen divatosnak hitt stílusba kapaszkodni. Az utánzástól irtózom.

- Mennyire kíséri figyelemmel a magyar táncéletet?

- Leggyakrabban nyaralni jövök haza, de ilyenkor kevés sanszom van előadásokat látni, év közben pedig nagyon elfoglalt vagyok. De ha módom van rá, akkor elmegyek színházba. A fiatalabbak közül ismerem például Szabó Réka és Ladjánszki Márta munkáját, a Miféle gyöngédség et, ezt a nagyon egyéni duettet, természetesen ismerem Bozsik Yvette-et, illetve Földi Béla társulatát, akiket már többször láttam, mielőtt közös munkánkba belekezdtünk. A Trafó igazgatója, Szabó György is ajánlott a figyelmembe magyar táncosokat. A hollandok viszont általában máig nem tudnak sokat a magyar táncművészetről.

- Mi lehet ennek az oka?

- A stíluskülönbségek okozzák: ott minden absztrakt, talán túlzottan is az, ezt aláírom. Egy stílusban dolgozik a kinti mezőny, túlságosan is. Magyarországon meg majdnem minden nagyon drámai és direkt. Ez nem baj, a legfontosabb, hogy minden darabnak meglegyen a maga varázsa. Intenzív kifejezésre törekedni mindenképp jó, de túlozni káros. "Drámázni" jó, de nem mindegy, milyen formába önti koncepcióját az ember.

- Miért képez ekkora túlsúlyt az absztrakt irány a holland táncban?

- Talán mert félnek a valódi, emberi drámáktól. Ez tipikus holland dolog. Felbukkan az emóció, és ez nekik abban a pillanatban már probléma. Azt sem szeretem, ha túl sok az érzelem, ha túl nyilvánvaló, hogy az alkotó mit akar mondani. Nem a kényelmes szürkeségre kell törekedni, se nem arra, hogy taktikusan a két véglet közt maradjunk "se fekete, se fehér" alapon, ám a túlzóan explicit előadásokból zavaróan sok van a magyar koreográfiák között. De egy kis ország esetében ez talán nem véletlen.

- Tehát mi magyarok legyünk rejtelmesebbek?

- Így van! A rejtély mindig érdekes. Nem kell az ember, a néző szájába rágni a dolgokat.

- Az elmúlt hetek próbaidőszakában újra színpadra vitt egy, a szívéhez közel álló, majd' két évtizede született művet. Mint elmondta, változtatás nélkül. Mennyire tud az 1985-ben keletkezett Föld del azonosulni 2004-ben?

- Teljes mértékben, bár ma már egészen más stílusban dolgozom.

- Mi jellemzi a mai stílusát a Föld éhez viszonyítva?

- Mostani darabjaim táncosainak sokkal jobban átjön az egyéniségük. A legutóbbi munkámban heten szerepelnek, és gyökeresen különböznek egymástól, jól megkülönböztethetőek, hiszen emberi sorsokat igyekszem ábrázolni. A sors, az élet jelentése engem mindig is élénken érdekelt - a változás lényege talán éppen abban rejlik, hogy korábban a küzdelem állt a figyelmem középpontjában, most pedig már a sorsok különbözősége érdekel, élek a különböző karakterek plasztikus megjelenítésének eszközével. Amit a hollandok nagyon rossz néven vesznek. Bár ez engem nem izgat.

A személyiség korábban csak az egységen belül érdekelt, az együtt-táncolásnak egyfajta rituális jellege volt. Nagyon vonzódom a rítusokhoz, sokat dolgoztam Philip Glass és Steve Reich zenéivel, az ő minimalizmusukban pedig ab ovo benne rejlik az archaikus. Glass Indiában, Reich Afrikában tanult, ennek fényében ez nem meglepő. Népzene ihlette, állandó ismétlésre épülő alkotásaik inspiráltak, hajtottak az egységben és nem az egyéniségben gondolkodás irányába. Valamennyi táncosom mindig szólista volt a társulatban, érdekes módon sokkal jobban kiemeltem, megkülönböztettem őket, mint más csoportok esetében ez általában megszokott. A mondanivalóm az egység, a közös munka dicsérete volt - mert az életben is ennek van igazán értelme -, erre a Föld talán a legjobb példa. Együtt emeljük a gátat, mert máshogy nem lehet. Erről szól a világtörténet. Annak, hogy ez a nézetem megváltozott, több oka lehet. Idősebb lettem, jobban érdekel, hogy mikroszkóppal behatoljak az emberi életekbe.

- A Föld 1985-ben egy teljesen más Európában fogant. Olyanban, melyben élve el se tudtuk képzelni, mekkorát fordul majd velünk a világ a közeljövőben. Ez mennyire jutott eszébe? Tudjuk, hiszen elmondta már korábban, hogy ez egy társadalomkritikai darab. De volt-e például politika benne?

- Olyan szempontból igen, hogy az emberi szabadságigényt is kifejezi. Szeretjük, ha szabadon tudunk lélegezni, felnézni a határtalan, tiszta égre, és így tovább. Azzal, hogy a táncosok lerombolják az őket körbefogó földgyűrűt, azt sugallják, hogy mögötte valami van. Amikor a földsánc eltűnik, óriási homoksivatagot látni mögötte, ami új életet, esélyt sejtet. Űrbéli, furcsa táj ez. A Föld egy térkompozíció, térbeli kompozíció, amely ebben az értelemben is az ellentéteket mutatja fel. A táncosok küzdelmének nagyjából az lehetne a mottója, hogy a küzdelem jó, bármit le lehet rombolni, és újra kezdeni, de muszáj léteznie kontrollnak és egyfajta struktúrának.

- Alkotói figyelme más tekintetben is irányt váltott. A kilencvenes évek közepétől egyre érdeklődőbben fordult a mozgókép és az úgynevezett új technológiák, a számítógép, az animáció, általában a virtuális világ felé.

- A filmezés mindig is érdekelt: tizenkilenc évesen, mielőtt kimentem, már dolgoztam Bódy Gáborral, akivel aztán később is munkakapcsolatban maradtam: 1980-as filmjében, a Nárcisz és Psyché ben táncolt az akkori csoportom, és én készítettem számukra a koreográfiát. Bódy és a Balázs Béla Stúdió szellemisége hatott rám. A mozgókép iránti érdeklődésem végig megmaradt, míg elkészítettem két táncfilmemet. Az egyikben az amerikai rögbit és a játékosokat "kevertem bele" a táncba, ez volt az 1998-as Blindside Block, ez előtt két évvel pedig a Stalen Neuzen című filmet készítettem el. Ebben a város és a természet viszonyát vizsgáltam. A Balaton-felvidéken forgattuk, ahol Jancsó szokott filmezni. Hollandiából hoztunk egy nagy földmunkagépet, ami hatalmas árkot ásott. Ebben táncoltak a szereplőim, akiknek az absztrakt játékán keresztül az urbánus nyüzsgést és a természet nyugodt tisztaságát állítottam szembe.

Az új technológiák kérdése bonyolultabb: tudnia kell, hogy az utóbbi két évben letértem erről az útról. Manapság, főleg 2001. szeptember 11-e óta annyival nagyobb problémákkal kell megbirkóznunk, a világ olyan radikálisan megváltozott, hogy vissza kell térnünk a valódi, mély problémáinkhoz. Ha a technikai eredmények nem célt, hanem eszközt jelentenek, akkor érdekelnek. Nagyon vonzódom a vizualitáshoz, amelybe a tánc is beletartozik. A tánc médiuma pedig az emberi test. Hollandiában éles vitákat folytatunk arról, hogy milyen szerepet tölt be az ember életében a tánc, mit kezdhetünk a valós és a virtuális világgal. Sokan igen felszínesen közelítenek mindehhez, és a táncosokon is néha úgy érzem, hogy mindenkit elkapott a gépszíj. Elvonulnak, elmenekülnek a saját kis életükbe, elefántcsonttoronyba zárkóznak. Nemrég olvastam egy neves író tollából azt a gondolatot, hogy a művészeknek sokkal inkább szükségük van a világra, mint a világnak a művészekre. Ez persze csúnya, túlzó megállapítás, de annyi igaz belőle, hogy nem feledkezhetünk meg egyetlen pillanatra sem arról, ami körülvesz bennünket. Gondoljunk csak a madridi terrortámadásra vagy a beszláni iskola tragédiájára. Ezen a nyáron Baudrillard francia filozófust olvastam, ezt az igazi posztmodern szerzőt, aki pontosan azt veti fel, hogy az ember olyan sok virtuálisan beszerzett információhoz jut, hogy már képtelen bármit is átélni a maga valódi mélységében. A tánc válságának - ha van ilyen - ez és a vele összekapcsolható "művészi visszavonulás" is oka lehet. Tény viszont, hogy ezekben a vészterhes időkben a hollandok például sokkal gyakrabban járnak színházba, koncertre, mint azelőtt. A kegyetlen realitás elől nem elmenekülni kell, hanem megalkotni róla a véleményünket. Nagy kérdés, hogy ezt milyen formában tesszük. Ha például dokumentumfelvételeket mutogatnék egyik darabomban a World Trade Center pusztulásáról, az túl direkt volna - de ha nem ezt teszem, és képes vagyok rejtve, jól megmutatni, az maga az absztrakció. És itt megint felhoznám a holland absztrakció és a magyar drámaiság, direktség párhuzamát. Én hagyom "remegni" a táncosaimat: földrengésszerű feszültség keletkezik egy-egy testben. Pálfi György Hukkle című remek filmjében volt látható ez a rejtelmes remegés. Ült egy öregember a széken, és egyszerre felbukkant egy hatalmas repülőgép, és megrázkódott tőle az egész falu... Libabőrös leszek, ha visszagondolok erre a jelenetre.

- Ismét változóban a stílusa?

- Igen, és Hollandiában már sokan - főleg idősebb kritikusok - fölpanaszolják, hogy nem találják a régi de Châtelt. Sokan nem tudják elviselni, ha az ember továbblép, fejlődik. Bármennyire változom is, a mondanivalóm ugyanaz marad. A küzdelem, a káosz és a rend közötti egyensúly, a térben érezhető feszültség érdekel továbbra is a leginkább. Az ember öregszik, jobban figyel a világra - ez kétségtelen. És attól, amit tapasztalok, mostanában jobban megrendülök.

- Az eszközök változnak, a mondanivaló nem.

- Egyre jobban szeretek egyéniségekkel dolgozni, de nem a rend és a kompozíció kárára. Az ember személyisége számtalan rétegből áll: mindig kerestem az új utakat, de úgy, hogy közben önmagam maradhassak. Ennél pedig nincs fontosabb.