Földtörténeti újkor

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Krisztina de Châtel: Föld
Halász Tamás


Régi-új, tizenkilenc éve bemutatott, és bõ egy évtizede - a pontos dátumot illetõen, meghökkentõ módon, különbözõ adatokkal szolgálnak a forrásmunkák - már nálunk is elõadott darabról nehéz írni. Akkor is, ha annak alkotója, Krisztina de Châtel - hiába magyar származása, világhíre - a hazai szakirodalomban ritkán emlegetett mûvész. De Châtel változtatatlanul tanította be klasszikussá érett koreográfiáját a budapesti elõadás alkalmi, három magyar és három holland táncosból álló társulatának. (Mint hírlik, õsszel a Föld hágai és amszterdami repremierén a nacionálék aránya változik majd.)

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megKrisztina de Châtel: Föld
Halász Tamás


Régi-új, tizenkilenc éve bemutatott, és bő egy évtizede - a pontos dátumot illetően, meghökkentő módon, különböző adatokkal szolgálnak a forrásmunkák - már nálunk is előadott darabról nehéz írni. Akkor is, ha annak alkotója, Krisztina de Châtel - hiába magyar származása, világhíre - a hazai szakirodalomban ritkán emlegetett művész. De Châtel változtatatlanul tanította be klasszikussá érett koreográfiáját a budapesti előadás alkalmi, három magyar és három holland táncosból álló társulatának. (Mint hírlik, ősszel a Föld hágai és amszterdami repremierén a nacionálék aránya változik majd.)


{kozep}Újszászi Dorottya - Koncz Zsuzsa felvétele {/kozep}

A Föld et - így, magyar címmel - 1985-ben, a rangos Holland Fesztivál felkérésére készítette szerzője. A következő években - meglepően hosszú időn át - folyamatosan műsorán tartotta alapítója e munkáját a Dansgroep Krisztina de Châtel. Most, a holland-magyar kulturális kapcsolatok fesztivállá emelt csúcsszezonjában a húszévesen hazájából elszármazott koreográfus táncjátéka szimbolikus jelentéstartalommal felruházva ékíti a két kultúrát keresztirányban bemutató évad programsorozatát. De Châtel absztrakt-modern-klasszikusa egyben a magyarországi táncszínházi évad primőrje, első fecskéje: próbafolyamata a nyári melegben zajlott a lágymányosi Artus Stúdió falai közt, ahol a legendás előadást négy plusz egy estén át játszották.

A Föld koreográfusa makacs, tudatosan változó, alkotó személyiség: mint annyi kiemelkedő művész, ő is "egyetlen regényt ír" egész élete során. A Föld nemcsak de Châtel egy korábbi alkotói periódusába, de a táncművészet egy hajdani korszakába is visszarepít. Józansága, sűrűsége, konkrétsága, könyörtelensége ismerős lehet. A rekreáció kockázatos vállalkozását pedig a legteljesebb siker koronázta: a szerző saját táncosai - akik a magyar szereplőkhöz hasonlóan az eredeti mű keletkezése idején még tánciskolai süvölvények lehettek - és magyar társaik odaadóan, tudásuk legjavát nyújtva álltak helyt roppant nehéz szerepükben. A Budapest Táncszínház tehetséges táncosai valószínűleg pályájuk egyik legmeghatározóbb szakmai élményével gazdagodtak e próbafolyamat során: látszik ez abból is, hogy de Châtel táncosaival egyenértékű, igen magas szakmai teljesítményt nyújtottak. A Krisztina de Châtel és a Földi Béla vezette két társulat kooperációja az egyik legboldogítóbb és legsikeresebb vállalkozás volt az utóbbi évek magyar moderntánc-életében.


{kozep}Jelenet a Földből{/kozep}

Az Artus Stúdió egyszerű, de sokoldalú, okosan használt terében ezúttal két nézőtér fogja körül a Föld kör alakú színpadát. Az egymással szemben felépített, egyforma tribünökön farkasszemet néz egymással a publikum két fele. A közönség életlen mozaikja a tánc, a játéktér hátterében mindkét oldalról nézve háttérfüggönynek látszik. A sorokba rendezett emberek, a sűrűn teleült lelátó képe, mint valami grafikai alnyomat, dereng az élesen megvilágított szereplők mögött. A színpad közepén gyűrű alakú, jókora kráter. Úgy néz ki, mint kopár, fekete, vulkanikus hegy egy déltengeri szigeten vagy egy tó magas körgátja, vagy egy földvár sánca, amely az általa összezárt hat táncos derekáig ér. A játékosok óriásoknak látszanak a földgyűrű ölelésében. Philip Glass elektromos orgonára és emberi énekhangra komponált, 1975-ben keletkezett zeneműve, az Another Look at Harmony - Part IV. mágikus, közös bura alá rejti a még el sem kezdődött játékot a nézőtérrel és az egész, tágas teremmel. A hat táncos, hat, igen különböző alkatú óriás szétszórtan, mozdulatlanul áll a vulkán kráterében. A földsánc még érintetlen, és az ember óhatatlanul azon kezd el gondolkodni, hogyan kerültek be ők oda; mióta állhatnak ott; vajon köréjük építették a körgátat? (A sajtóbemutatón megtekinthettük azt a stégszerű építményt, melyen a táncosok átkelhettek a kráter fölött.)


{kozep}Suzan Tunca, Újszászi Dorottya, Zsadon Flóra, Lakatos János, Goran Tumsek és Hain Ildikó a Föld című előadásban{/kozep}

A Föld története igen egyszerű: egy összezárt, egymásra utalt embercsoport - pont hatan, ahány milliárdnyian akkor laktuk bolygónkat, mikor de Châtel alkotását elkészítette - kitörésre, mögé nézésre készül. Nekiront az őket összetartó, egymáshoz kényszerítő sáncnak, lerombolja azt. Amit pedig mögötte talál, az az elpusztított gát romja, a széttúrt, szétterült föld anyaga alkotta, kietlen táj. De Châtel előadásának főszereplője a "holt" anyag, a nehéz, mozdulatlan, megmunkálásra, szántásra, csákányra, gyalura, gereblyére váró föld mint kézenfekvő metafora. E kör alakú sánc körbezár: nem határként elválaszt, nem megoszt, hanem bezár. Foglalat és börtön egyszerre. Feszítő az érzés: hat életerős embernek mi az a gyenge kis földkupac? Pillanatok alatt felszaladhatnának a tetejére, széthordhatnák, széttiporhatnák. Nem teszik meg. A játék elején akváriumban ringó halakként állnak a bűvös körben. Szétszórtan, elrévült állapotban várakoznak. Aztán apró mozdulatokat tesznek. Olyan finoman, szinte észrevétlenül, mint egy növény, melynek napot követő, indát eresztő mozgását csak gyorsított felvételek segítségével - tehát mesterséges körülmények között - észlelheti emberi szem. A táncosi testeket titokzatos, a gyűrűn kívül nem érzékelhető légáramok mozdítják meg. A mozdulatok finoman, alig érezhetően erősödnek fel: a játékosok egymás mellé sodródnak, mintha párokba, csoportokba rendeződnének - strukturálódni látszik a közösség. Ám de Châtel csak ámít, játszik velünk.

A zene újabb rétegekkel gazdagodik, megvastagodik, dinamikaváltásaira a táncosok teste felel. A négy nő és két férfi körtánchoz rendeződik, majd nekilendül. A feléledés, öntudatra ébredés pillanatában a hideg futkos az ember hátán. E tempóváltás az egyik legszebb mozzanat, amit táncszínpadon életemben láttam. A forgó, kilépő, neki-nekilendülő játékosok mozgása antik szakrális táncra emlékeztet. Mozgásuk minden fordulattal újabb és újabb apró elemmel gazdagodik. Lendülő karjukkal szinte forgó gömbökbe írják magukat. Az ember úgy érzi, napokig el tudná nézni - módosuló tudatállapotban - ezt a rituális-dinamikus, döngő léptű körtáncot. A mozdulatok csavarodó formái, a karok lendülő ívei és megbicsakló hajlításai, megtörései megbabonáznak. A táncosfüzér lelassul, alakjai - mintha centrifugális erő mozgatná őket - egymás után pörögnek ki a karéjból, hogy becsapódjanak az addig érintetlen, érinthetetlen, kikezdhetetlen földbe. Tehetetlenül hevernek gerincén, majd, összekulcsolt kezekkel - mintha fohászkodnának - forogni kezdenek. A fény, mely eddig a körbe zárt táncosokat világította meg élesen, kialszik: a reflektorok immár a küzdelem helyét, a krátert világítják meg, a rombolásba kezdő táncosokat. Alkarjuk, arcuk belefúródik a földbe, és a puha anyagban hagyja lenyomatát. Az emberi formák kicsipkézik a porhanyós, fekete földet. A testek azonos mozdulatokkal mennek neki a gátnak. Belécsapódnak, ráhanyatlanak, két kézzel megtámaszkodva rajta kis híján átlendülnek fölötte. Belérúgnak, talpuk alatt csak úgy döng a nehéz, buta anyag. Úgy koptatják, terítik, mállasztják a földet, mint a talajerózió. Büszkén meredő, áthatolhatatlan, fekete szirtekből lepusztult röghegységet, buckákkal tarkított fennsíkot formáznak. A táncosok tépik, szaggatják, túrják a földet - a rögök széles ívben repkednek a színpad körül -, aztán megmásszák a romokat, s a föld "nyergébe" ülnek. A behódolás imaszerű pózában, térdre, arcra borulva folytatják a rombolást. Izzadt testükre maszatjeleket fest a verejték áztatta sár. Arcukra apró rögök álarca tapad. Egyszerű, áttetsző jelmezüket összepiszkolja a megdolgozott anyag (bár valamennyi előadó kiválót teljesít, mégis feltűnt az egyenes összefüggés, mely szerint a legjobb táncosok lettek a legpiszkosabbak). A játékosok mögött embertelen háromnegyed óra, szakadatlan mozgással töltött, nehéz, óriási állóképességet megkövetelő táncmunka áll. Külön feladat, hogy okosan tartalékolják végére járó energiájukat a darab utolsó ötödére.


{kozep}Goran Tumsek - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

Aztán de Châtel egy ponton lecsitítja harcosait, az ember-körhinta lassulni kezd: a hatok mintha beleroppantak volna a pusztításba, testük becsukódik. A sánc anyaga szétterítve a színpadon. A fények kialszanak, a zene véget ér. A vaksötétben csak a hat táncos zihálását hallani. Meg a saját szívverésünket. Kilépve a szabadba a sötétben egy pillanatra mintha hegynyi földsáncokat pillantanánk meg a távolban, melyek közé zárva élünk mindannyian. Este vendégségben, egy közeli előszobában kövirózsákkal beültetett virágágyás fekete földjébe dugom az ujjam. Olcsó, hétköznapi rítus talán. Mintha általa el lehetne kerülni a ránk leselkedő rosszat.


Krisztina de Châtel: Föld (a Dansgroep és a Táncszínház előadása az Artus Stúdióban)

Látványtervező: Conrad van de Ven. Zene: Philip Glass.

Táncosok: Goran Turnsek, Hain Ildikó, Lakatos János, Suzan Tunca, Újszászi Dorottya, Zsadon Flóra.