Humor és Vidor

- Gál Gábor felvétele -

A vidámság és a derû országos seregszemléje

Selmeczi Bea


Az idei Vidor Fesztivál (szám szerint a harmadik) nem a felhõtlen kacagás jegyében telt Nyíregyházán, a commedia dell'arte élénk palettájába tragikomikus szín vegyült. Pierrot talán megunta az állandó hepiendet, és bejelentette barátainak: elegem van a boldogságból, hagyjatok végre elsorvadni bánatomban, én igazából Arlecchinót szeretem.

A középkori hagyományok egyedül a Csokonai, Borss Dániel és egy ismeretlen szerzõ "hajdúmagyaros" összedolgozása (és szétcincálása) következtében létrejött Kocsonya Mihály házasságá ban keltek életre. A Vidor Fesztivál Dottore-fõdíja (a legjobb elõadásért) valójában õket illette volna meg, hiszen nemcsak a commedia dell'artét újították meg (Pantalone-díj), hanem a nézõk töretlen optimizmusát is. Nem kívánom ezzel Pintér Béla Népi rablét (a címen Bahtyin Rabelais-felfogása érzõdik) címû meghatározhatatlan mûfajú - talán szocio-tragikomédia? - darabjától elvitatni a babérokat, bár arra sem a Derû, sem a Vidám címkét nem ragasztanám, mert a görbe tükör csak addig mulatságos, amíg nem magunkat látjuk benne. A mû balladisztikus haláltáncszerkezete a végnapjait élõ, identitását keresõ parasztság agonizálását jeleníti meg, de rajta keresztül a teljes magyar(osch) kultúrát, tradíciót, eszményképet górcsõ alá helyezi. A napszemüveg itt összefér a bõ gatyával, a mezõségi tánc a technóval, a népdal a magyar pop "gyöngyszemeit" imitáló karaokéval, a hatásvadász giccs az autentikus népmûvészettel. Az identitás megtalálása minden elõadásban elmarad, ivásba fojtják megmaradt személyiségüket, s hazamennek a legények. Hátha egyszer kijózanodnak.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megA vidámság és a derű országos seregszemléje

Selmeczi Bea


Az idei Vidor Fesztivál (szám szerint a harmadik) nem a felhőtlen kacagás jegyében telt Nyíregyházán, a commedia dell'arte élénk palettájába tragikomikus szín vegyült. Pierrot talán megunta az állandó hepiendet, és bejelentette barátainak: elegem van a boldogságból, hagyjatok végre elsorvadni bánatomban, én igazából Arlecchinót szeretem.

A középkori hagyományok egyedül a Csokonai, Borss Dániel és egy ismeretlen szerző "hajdúmagyaros" összedolgozása (és szétcincálása) következtében létrejött Kocsonya Mihály házasságá ban keltek életre. A Vidor Fesztivál Dottore-fődíja (a legjobb előadásért) valójában őket illette volna meg, hiszen nemcsak a commedia dell'artét újították meg (Pantalone-díj), hanem a nézők töretlen optimizmusát is. Nem kívánom ezzel Pintér Béla Népi rablét (a címen Bahtyin Rabelais-felfogása érződik) című meghatározhatatlan műfajú - talán szocio-tragikomédia? - darabjától elvitatni a babérokat, bár arra sem a Derű, sem a Vidám címkét nem ragasztanám, mert a görbe tükör csak addig mulatságos, amíg nem magunkat látjuk benne. A mű balladisztikus haláltáncszerkezete a végnapjait élő, identitását kereső parasztság agonizálását jeleníti meg, de rajta keresztül a teljes magyar(osch) kultúrát, tradíciót, eszményképet górcső alá helyezi. A napszemüveg itt összefér a bő gatyával, a mezőségi tánc a technóval, a népdal a magyar pop "gyöngyszemeit" imitáló karaokéval, a hatásvadász giccs az autentikus népművészettel. Az identitás megtalálása minden előadásban elmarad, ivásba fojtják megmaradt személyiségüket, s hazamennek a legények. Hátha egyszer kijózanodnak.


{kozep}Magyar Attila és Hajdu István a Kocsonya Mihály házasságában - Csepeli Eszter felvétele{/kozep}

A Kocsonya Mihály nem mélyíti egzisztencialista drámává a népi nevetéskultúrát, a középkor ismert figurája, a Prókátor áll a hitvitázó iskoladrámák stílusában megírt (avagy meg nem írt) szüzsé középpontjában, aki békaegér-konfliktusokban csűri-csavarja a nem létező bizonyítékokat védence érdeke szerint. Itt azonban a két fél prókátora (a Hajdú-Magyar páros) nem juthat dűlőre, hiszen mindkettő ugyanazon bizonyítékokba kapaszkodik, ugyanannak az éremnek két oldalát reprezentálja, nincs más megoldás: a családi idill magától helyreáll. (A középkori drámaíróknak nem véletlenül volt legnépszerűbb témájuk a hitviták mellett a házassági perek kigúnyolása: a válást csak akkor mondták ki, ha az elhálás nem történt meg, és a férfiról a bíróság előtt bebizonyosult, hogy képtelen a gyermeknemzésre.)

Hatványozódnak a korai színházi hagyományok a Buda Stage előadásában: a női szerepet is férfi alakítja (sőt ugyanaz a három férfi játssza az összes szereplőt), Kocsonya Mihály és Rosecker Csokréta alakja pedig a tipikus vígjátéki hősök sorába illeszkedik - a hölgy keménykötésű, jól táplált, vérbő, ám szemérmetes jelenség, míg a család feje "nadrágjától és övétől megszabadulva" csak felesége utasításaira vár, s komplexusait elfojtva macsó hímnek álcázza magát.

A Capitano-díj (a legjobb rendezésért) Ascher Tamáshoz vándorolt a Katona József Színházban bemutatott "Művészet"- ért (írója Yasmina Reza). A lélektani darab bár a barátság és a művészet kérdéseit járja körül, nem okoz mélymagyar depressziót, nem cincálja az elidegenedésig a barátság kiüresedését és a művészet halálát. Nevettetni akar és tud - leleplezve a XX. századi (talán a XXI. század más lesz?) társadalmi és művészeti blöfföt. Művészet a művészetért.

Ki ne tette volna fel a kérdést Malevics Fehér fehérben című, 1918-as szuprematista festményének kapcsán, hogy van-e még létjogosultsága a festészetnek, miután megszületett az az absztrakt mű, amely véget vet az absztraktnak is? Ha egy japán festő eljut végül a tökéletes körig, milyen forma következhet még? Vagy a tökéletesség elérése után csak a rombolás élvezete marad, mint a tibeti szerzeteseknél, akik örökös memento moriként eltörlik kezükkel az évek lázas munkájával kirakott mandala-mozaikokat?

Malevics eljutott az ideák határáig, és megrémült. A tökéletesség fokozhatatlan. Visszamenekült a figuratív festészethez, ami - míg az ember és minden más élőlény a keresztény teoretikától különbözően tökéletlen - biztos talajt nyújt a művészet számára.


{kozep}Dér Gabriella (Sas Olga) és Vajda Milán (Tornyos Franci) az Otelló Gyulaházán című előadásban - Gál Gábor felvétele{/kozep}

Yasmina Reza darabja újabb kérdéseket vet fel: nem lehet, hogy Malevics tévedett, és a Fehér fehérben is tökéletesíthető? Vagy ha az élmény fokozhatatlan is, legalább reprodukálható? Vagy ha egyik sem, és Malevics felfedezése zsákutca, epigonjai miért húzhatnak mégis hasznot az emberek naivitásából és sznobizmusából? A kérdésekre nincs felelet. A "Művészet" festményéről, az 1,60-szor 1,20-as, fehér alapon fehér pászmákkal díszített képről nem derül ki, hogy a dilettáns vagy a kanonikus művek közé tartozik-e. Tulajdonképpen mindegy is, ma már nehezen húzható meg a határvonal (a felszabadító művészettörténész professzor pedig csak nem toppan be a darab végén, hogy deus ex machina rendet tegyen). A kérdés tehát a kép művészi értékéről a befogadói narratívára helyeződik át: hol ér véget a műélvezés, és hol kezdődik a sznobizmus. Természetesen erre a kérdésre sem kapunk választ. A befogadók egymás közti viszonyára terelődik a hangsúly, alááshatja-e a barátságot az értékek különböző megítélése, a közös viszonyítási rendszerek szétesése? Végre kapunk feleletet: ha a barátság elég erős, akkor a nézetek közelítésével orvosolhatóak a sérelmek. Serge (Haumann Péter) megengedi Marcnak (Bán János), hogy összefirkálja a vásznat, és így magáénak érezze a festményt. Hiába döbbenti meg ez az ajánlat Yvant (Lukáts Andor) és Marcot egyaránt, az alkotásról való lemondás gesztusa is éppen elég ahhoz, hogy részesévé váljanak az alkotásnak. A "Művészet" tág játékteret enged a három virtuóz színésznek és a rendezőnek egyaránt, összjátékuk a darabban rejlő összes apró komikum megjelenítésére kiterjed.

Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája (Komédium Színház) kapta a Pierrot-díjat (a lefőzhetetlen párosnak), amit Nagy-Kálózy Eszter és Görög László messzemenőkig megérdemelt, főképp mivel ők voltak a fesztivál egyetlen párosa. A darabra kár egyáltalán szót vesztegetni: egy magányos nő csak férfiakkal képes elképzelni az életét, egyedül nem megy alapon (mihez is kezd egy nő egymagában?), ezért összeadja magát hat különböző férfival érkezési sorrendben, mivel azok nem bírják a nő erőszakos férjfogási kísérleteit, és érkezési sorrendben elhaláloznak. Hál'istennek a halál is csenget az ajtón, és ő végre leviszi Liselottét a színpadról.

A Vidor Fesztivál (az elnevezésen senki ne lepődjön meg, ez csak egy mozaikszó: VIdámság és Derű ORszágos seregszemléje) szervezőjét, Tasnádi Csabát, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatóját dicséri Edward Albee Szilvia, a K. (Radnóti Színház) és A. R. Gurney Sylvia (Vígszínház) című darabjának meghívása, talán csak bemutatásuk sorrendjét kellett volna felcserélni. A Sylvia kommersz vígjáték hollywoodi stílusban, míg a Szilvia, a K. mintha éppen ennek torzképe, antitézise, kifigurázása lenne. A Sylvia egy öregedő férfi (Lukács Sándor) és egy szeretetpótlék kis vakarcs kutya (Eszenyi Enikő) mély, már-már szerelembe hajló barátságát tárja elénk felszínes lélekelemzéssel, átlagos poénokkal és még átlagosabb fordulatokkal megspékelve. A mű egyetlen érdeme, hogy Sylvia (a keverék eb) szerepe kitűnő lehetőséget nyújt Eszenyi Enikőnek az állati viselkedés részletekbe menő tanulmányozására és a hangulatok széles skálájának bejárására, amit a zsűri is konstatált és (a legjobb női főszereplőnek járó) Colombina-díjjal jutalmazott. A Szilvia, a K. alapja nem a kiüresedett, megromlott házasság, hanem a békés, ám lagymatag családi kapcsolat a színtelen hétköznapokban. Minden, ami a mindennapi élet folydogálását megakasztja, az elszürkült (ahogy ezt a házaspár "Gray" neve is jelzi) házasságot ássa alá. Martin (Szervét Tibor) és Stevie (Udvaros Dorottya) kapcsolata az első komoly megpróbáltatáson fiuk homoszexualitása kapcsán megy keresztül, de az igazi válság Martin véletlen elszólásával, Szilvia nevének kiejtésével kezdődik. És ha még a név egy csinos fiatal hölgyhöz tartozna, de Szilvia egy kecske! Ahogy a Sylviá ban egy kutya pótolja a szétesett boldogságot, itt egy kecske az, "aki" felborítja az addig (jól?) működő családi harmóniát. Sylvia centripetális erővel rendelkezik, felkelti a karrierista feleség (Halász Judit) féltékenységét, és ezzel összeboronálja az elhidegült feleket, amikor pedig betöltötte szerepét, meghal, és ezzel minden további problémától megszabadítja gazdáját. Névrokona, Szilvia azonban centrifugális erőt fejt ki, antropomorfizált alakja a feleség valódi vetélytársává válik, sőt túlnő rajta, hiszen az társadalmilag rögzített kódok hiányában nem veheti fel a versenyt egy kecskével.

A legjobb férfi epizodistának járó Brighella-díjat Vajda Milán vehette át az Otelló Gyulaházán (egri Gárdonyi Géza Színház) Tornyos Francijaként, de ez az előadás nyerte el a Pulcinella-díjat is (virtuális közönségdíj). A darab folyamatos játék a játékban: a színházi miliő a Leányvásár és az Othello díszletei között bontakozik ki, a színpadi és a színfalak mögötti történések kis csúsztatásokkal megegyeznek, sőt egyik a másikat befolyásolhatja. A szerzőtrió (Gádor Béla, Böhm György és Korcsmáros György) Shakespeare tételére épít: színház az egész világ, éppen ezért nem tudhatjuk pontosan, melyik világban vagyunk éppen, kint-e vagy bent, a színek összecsúsznak. Végül maga a színigazgató is, aki pedig mindkét világban otthonos, elveszti a fejét, s nem tudja, színházat lát-e vagy a valóság leképezését - ami nem csoda, hiszen Artaud egy-két követője (itt ugyan Sztanyiszlavszkij módszerével dolgozik a rendező) a kegyetlen színházat a végletekig fokozta, és a valósághű élmény kedvéért valóban megfojtotta színészeit a színpadon.

A fesztivál talán legkevésbé sikerült programja Louis Feydeau Meglőttük a fényes sellőt (kecskeméti Katona József Színház) című fergetegesnek nem nevezhető komédiája volt, amit még a könnyed limonádéiról híres névrokon, Georges Feydeau is elsüllyesztett volna fiókjai mélyére. A szerző mögött feltehetőleg Pozsgai Zsolt áll, aki a XIX. század végi Franciaországba helyezte el nem ismert gépészmérnök-drámaíró alteregóját. A drámánál (amit a néző végigélt) csak Bodolay rendezése nevezhető szerényebbnek, aki hogy színesítse a mondvacsinált helyzetkomikumot, teljes eklektikát teremtett a színpadon. A Párizsban játszódó vígjátékot Csehov stílusában formálta meg, és míg a kosztümök valóban a XIX. század végi szecessziós öltözködést tükrözték (Toureqné ruhája egy az egyben Toulouse-Lautrec Moulin-Rouge című festményén köszön vissza), a díszletek az 1960-as éveket idézték. A komédia politikai hátterét a proletariátus magára eszmélése és társadalmi tényezővé válása képezi, míg a betétdalok a nyolcvanas évek underground szubkultúrájának termékei: Bizottság- és Kontrollcsoport-slágerek. Bodolay igazán mindent elkövetett az előadás hatásossága érdekében, de talán az igazi megoldás egy másik darab színrevitele lett volna.

A fesztivál egyre nagyobb hangsúlyt helyez a társművészetekre: az idén először a színház mellett a film is megjelent, sőt Hyppolit néven új díjat adott át a zsűri a legjobb filmvígjátéknak (Antal Nimród vihette haza a Kontroll ért). A színházi galériában Fotófogyatkozás címmel a Magyar Színházi Múzeum és Intézet gyűjteményéből láthatott napról napra fogyatkozó válogatást a fesztiváljáró; az anyagot a Hócipő ismert karikaturistái - Marabu, Tónió, Czki, Joe - helyettesítették helyben készült rajzaikkal. Kazo Kanala kiállítása pedig a Városi Galériában fogadta a látogatókat. A szlovák karikaturistát alapvetően a szocializmus politikai és világnézeti abszurditása ihlette meg, morbid világában az élőlények és a tárgyak plasztikusan eggyé válnak, egymásba gabalyodnak, és új, szürrealisztikus életre kelnek.

Napközben bohócok, pantomimesek, bábelőadások szórakoztatták a fiatalabb generációt, éjjel tűzzsonglőrök, koncertek az idősebbeket. Éjfél után a sóstófürdői Barbizon Szálló várta a hajnalig mulatni vágyókat: a Godot Dumaszínház humoristáinak stand up comedy jei után kivétel nélkül mindenki úszott a boldogságban és a csodálatos aromájú helyiérdekű borokban, és elképzelni sem tudott vidámabbat és derűsebbet ennél a fesztiválnál.