Körbe-körbe

Mintha a fél Feszty-körkép keretezné a játékteret a Nemzeti stúdiójában: dimbes-dombos tájon szépen festett csatajelenetek. Alig egyméternyire elõtte megismétlõdik a félkörkép, kisebben és fejjel lefelé. Közöttük járás embermagasban. Kellõ világításnál átlátszóvá lesz a kép, amikor két emelõszerkezet visz a díszlet fölé egy-egy szereplõt. Elöl klasszikus görög vázaképek széles csíkja zárja le a félkört. Itt járkálnak kimért mozdulatokkal, és mondják halkan, olykor alig érthetõen Heinrich von Kleist szövegét Tandori Dezsõ fordításában a színészek, akik mai utcai viseletekben, bõrkabátban, bundában, ballonban érkeznek. Alatta a harcos görög férfiak kecses, barna, rakott szoknyát hordanak egyenruhaként fémveretes övvel, az amazonok pedig különféle színû, stilizáltan egyszerû hosszú estélyi ruhákat.

Népszabadság - Zappe László - 2004. december 20.

Mintha a fél Feszty-körkép keretezné a játékteret a Nemzeti stúdiójában: dimbes-dombos tájon szépen festett csatajelenetek. Alig egyméternyire elõtte megismétlõdik a félkörkép, kisebben és fejjel lefelé. Közöttük járás embermagasban. Kellõ világításnál átlátszóvá lesz a kép, amikor két emelõszerkezet visz a díszlet fölé egy-egy szereplõt. Elöl klasszikus görög vázaképek széles csíkja zárja le a félkört. Itt járkálnak kimért mozdulatokkal, és mondják halkan, olykor alig érthetõen Heinrich von Kleist szövegét Tandori Dezsõ fordításában a színészek, akik mai utcai viseletekben, bõrkabátban, bundában, ballonban érkeznek. Alatta a harcos görög férfiak kecses, barna, rakott szoknyát hordanak egyenruhaként fémveretes övvel, az amazonok pedig különféle színû, stilizáltan egyszerû hosszú estélyi ruhákat.





A rendező természetesen Zsótér Sándor, a díszletet Ambrus Mária, a jelmezeket Benedek Mari tervezte, a dramaturg Ungár Júlia. Zsótérnak alapjában igaza van: a Pentheszileiában tomboló szenvedélyeket aligha lehet eljátszani egyáltalán, a mai színházban pedig végképp lehetetlen volna mind megjeleníteni a színpadon, mind elhinni a nézőtéren. A szinte mozdulatlanságból, a szenvtelenségből kipattanó apró rezdülések igazabb, mélyebb hatást ígérnek. Az egymásba szerelmesedő ellenségek érzelmi zűrzavara, a félreértett gesztusok sorozata, amely oda vezet, hogy Pentheszileia, az amazonkirálynő a kutyáival együtt tombolva tépi szét szerelmes ellenségét, Akhilleuszt, elvontabb, általánosabb értelmezésben is jelenhetne így meg. Annál is inkább, mert a szöveg felépítése - szinte mindent elbeszélésből tudunk meg, tényleges akció a színen alig fordul elő - lehetővé teszi, hogy a játék ellenpontozza, kétértelművé tegye az elmondottakat. Amikor a szöveg vad szenvedélyekről beszél, a szerelmesek piros pacsit játszanak. Amikor az amazonkirálynő megöli és szétmarcangolja szerelmesét, Akhilleusz a földön fekve engedelmesen tartja saját torkához a nyílvesszőként szolgáló, rózsaszálakból összeálló csokrot.

A szereplők mozgásából többnyire tetszetős alakzatok állnak elő, s finom humor is kiolvasható egy-egy gesztusukból. A Nemzetiben azonban az nem jön létre, ami Zsótér rendezéseinek a legfőbb erőssége az utóbbi években, az, hogy a különös, szokatlan játékmód különös, szokatlan koncentrációra késztesse, kényszerítse a színészeket, s ezáltal erős feszültségek keletkezzenek a színpadon. Ezúttal hiába vetnek el minden rutint, beidegződést, trükköt és fogást, lényegében mindenki személyiségének eddigi pályáján megszerzett súlyával van jelen. László Zsolt és Stohl András megszólalásainak van igazi súlya, a többieken inkább csak az igyekezet látszik, hogy fontosnak érezzék, amit mondanak. Nem jön be a rendezői elgondolásból kézenfekvőnek tetsző alapötlet, hogy László Zsolt atletikus Akhilleuszával szemben a címszerepet a vézna és kicsit beszédhibás Tóth Orsi játssza. A két szereplő, illetve a szerep és alakítója közötti ellentét inkább groteszk, mintsem tragikus feszültséget teremt.

Az Örkény Színházban Horesnyi Balázs díszlete teljes kör alakú. Díszterem, ahol Remete Krisztina keresetten elegáns estélyi ruháiba öltözött társaság játssza el mintegy saját magának Brecht Koldusoperáját, ezúttal A filléres opera címmel, Eörsi István fordításában. Egy ideig mi is a társaság részeseinek érezhetjük magunkat, a Kikiáltót csúfolódva, olykor egykedvűen, néha derűsen utálkozva adó Mácsai Pál néha hozzánk beszél. Akkor legalábbis nyilvánvalóan ránk, a nézőtéren ülőkre céloz, amikor azt mondja, hogy az előadásnak olyan olcsónak kellett lennie, hogy a koldusok is meg tudják fizetni. Amúgy egy önmagát ünneplő baráti kört látunk, ahol az éppen nem szereplők megtapsolják a látott jelenetet, gratulálnak az alakítóknak. A játék anynyiban hasonlít a Pentheszileia előadására, hogy a kikiáltó itt is elmondja, mi történik a színen, s az természetesen nem történik meg. Minek, úgyis hallottuk. Helyette viszont intenzíven játszanak mást. A gesztusok, a cselekvések helyett a vélt lényeget. Elég sokat ülnek a színészek, mint a korábbi Zsótér-rendezésekben, de korántsem olyan mereven, koncentráltan, fontosan. Jellemeznek kézzel, lábbal, hanggal. Ez utóbbival ugyan olykor zavarba hozzák a nézőt: némely songok szólnak, ahogy kell, másokat nyilvánvalóan parodisztikusan adnak elő, s van, amikor nem tudni, szándékoltan olyan rémes-e, amit hallunk, vagy kibicsaklás, netán a szükségből próbálnak kétes erényt fabrikálni.

Egyébként Hámori Gabriella olykor eleven humorral alakítja Pollyt nyafka butuskának, Széles László néha valóban szorgos kisiparosnak mutatja Késes Mackie-t, Für Anikó lárvaarcú alkoholistaként ábrázolja Peachumnét, Végvári Tamás kedélyesen elspilázza a koldusvezért, Csuja Imre alapjában siránkozóra veszi Tigris Brownt. Amúgy a jellemek egységére már Brecht sem fektetett túl nagy súlyt, figuráit a társadalmi mondandóhoz igazítva, rugalmasan kezelte, ebben az estélyi ruhás produkcióban meg amúgy is mind idézőjelben vannak. Igaz, azokról, akik megjelenítik őket, még kevesebbet tudhatunk meg. Nem tudhatjuk, kik ők, akik e súlyos és jórészt időszerű társadalmi problémák felidézésével ünnepelnek. Magam részéről végig vártam a poént, ami majd mindent megmagyaráz, mindent értelmessé tesz.

Nos, a poén nem maradt el, s valamit talán meg is magyarázott. A harmadik koldusfinálé közben megérkezett a büféasztal, a színészek megtapsolták magukat, kicsit fogadták a közönség tapsát is, majd mohón nekiestek a vacsorának. Rájuk ereszkedett a függöny, s még egy darabig hallhatta a lassan távozni kezdő publikum a mulatás hangjait. A színészek magukra csukták a színpadot. Ez a gesztus legalább egyértelműnek tetszik. Eddig idézőjelbe tették az idézőjeleket, most elidegenítették az elidegenítést. Brecht a társadalmi mondandó kiemelése végett tett idézőjeleket, a társadalmi felháborodás generálására használta az elidegenítést. Brecht újra elmesélt egy régi történetet, hogy tanuljunk belőle. Bagossy László rendező meg mintha azt üzenné, hogy hiába minden, úgysem fogunk okulni semmiből.

Népszabadság - Zappe László - 2004. december 20.