Racionalizált káosz

- Schiller Kata felvételei -

Shakespeare: Szentivánéji álom

Urbán Balázs


Egyetlen, mozgatható dobogó a díszlete a Szergej Maszlobojscsikov rendezte Szentivánéji álom nak. Kellék sincs sokkal több; néhány párna, babakocsi, játék baba. Nem feltûnõek a jelmezek sem: Balla Ildikó tarkabarka, általában elõnyös, jól hordható ruhákat készített. A Szentivánéji álom nem az erdõben játszódik, nem is Athénban, hanem álom és ébrenlét, való és fantázia határmezsgyéjén. Ami persze leírva közhely, s színpadi megvalósítását tekintve sem precedens nélküli gondolat. A hangsúly a megvalósítás mikéntjén van; s kevés rendezõt ismerek, aki Maszlobojscsikovhoz hasonló kép- és atmoszférateremtõ erõvel bírna.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megShakespeare: Szentivánéji álom

Urbán Balázs


Egyetlen, mozgatható dobogó a díszlete a Szergej Maszlobojscsikov rendezte Szentivánéji álom nak. Kellék sincs sokkal több; néhány párna, babakocsi, játék baba. Nem feltűnőek a jelmezek sem: Balla Ildikó tarkabarka, általában előnyös, jól hordható ruhákat készített. A Szentivánéji álom nem az erdőben játszódik, nem is Athénban, hanem álom és ébrenlét, való és fantázia határmezsgyéjén. Ami persze leírva közhely, s színpadi megvalósítását tekintve sem precedens nélküli gondolat. A hangsúly a megvalósítás mikéntjén van; s kevés rendezőt ismerek, aki Maszlobojscsikovhoz hasonló kép- és atmoszférateremtő erővel bírna.

Nehéz lenne megmondani, hogy az a szimbolikus építkezés, melyet a mű egyik meghatározó jellegzetességeként tartunk számon, mennyire a szöveg immanens sajátja, s mennyire a - főként Brook utáni - játéktradíció hozománya. A Szentivánéji álom természetesen az álomszimbolika megjelenítése, a freudi utalások kifejtése, a varázslathoz tapadó mítoszok komolyan vétele nélkül is érvényesen színre állítható. (Olyannyira, hogy a közelmúlt jelentős hazai bemutatói közül csupán Somogyi István arvisurás rendezése idézte meg ezt a világot; Novák Eszter marosvásárhelyi munkája inkább utalásszerűen kapcsolódott az álmok, a meg nem fejtett ösztönök világához, míg Csányi János "bárkaalapító" bemutatója és Beatrice Bleont zsámbéki produkciója leginkább a színházról szólt.) Az álmok, az ösztönök, az érzékek világa akkor ábrázolhatóak hatásosan és erőteljesen a színpadon, ha kavargásukat az alkotók nem rendezik átlátható rendszerbe, hanem a maguk zavaros, öntörvényű, racionálisan felfoghatatlan és leképezhetetlen valóságában jelenítik meg.


{kozep}Jelenet az előadásból{/kozep}

S talán éppen ez az, amihez Maszlobojscsikovnak kivételes érzéke van. Plasztikus képek válnak ki a semmiből, zenei ritmusra bomlanak ki a történetcserepek, a felszabadult játék könnyedén ironikus, nem egyszer blődli ízű elemei azonban mélyebb jelentést is hordozhatnak. Hangsúlyos például a már említett játék baba szerepe, mely éppen jelentőségének, pontosabban jelentéktelenségének megfelelően teszi súlytalanná Oberon és Titánia civódásának ürügyét, a váltott gyermeket. Jelentékennyé válik viszont az alkalmi színpadként funkcionáló dobogó, amely különleges képességeket csal elő a mesteremberekből, mely képességek azután a színpadról távozván odavesznek.

A rendezőtől távol áll a didaxis, bő teret hagy a nézőnek, aki - ha akar - mindenféle furcsaságot (labdát, babát, görkorizó szőke nőt, füstfelhőt stb.) láthat a színen, szellemektől, jelenésektől benépesített tájat, kisebb-nagyobb csodákat. Nagyban segíti ezt a csaknem szüntelenül szóló, erős hatású, a képeket sajátos atmoszferikus rendbe helyező zene. Finom szimbolika gazdagítja a figurákat, s ezen nem pusztán a rendező saját teremtményei (mint a Holdanya) értendők, hanem a játékban egyébként akár realisztikusan is értelmezhető szereplők is. Nincs konkrét oka annak, hogy ugyanaz a színész (Eperjes Károly) játssza Puck, Philostratus és Tetőfi szerepét. Mindhárom szereplő karmester, rendező, de nem színházi értelemben: az életet rendezik, az érzelmeket befolyásolják, hol lelkesebben, hol fáradtabban, hol ügyesebben, hol szerencsétlenebbül. A képi ötleteket átható játékosság szerencsésen illeszkedik a reálszituációkhoz is; életteli, lendületes, jó humorú a fiatalok kergetőzése - különösképpen a lányok versengése.

A színészek pontosan és látható lelkesedéssel valósítják meg a rendezői instrukciókat. Hirtling István (Oberon) arisztokratikus allűröket vegyít az elvarázsolt tudós és az ellentmondást nem tűrő autokrata vonásaiba. Györgyi Anna szeretni való, magát a valósnál érettebbnek tettető kékharisnyának mutatja Titániát. Almási Sándor, Kisfalussy Bálint, Takács Katalin és Géczi Zoltán egy-egy jellemző vonás kiemelésével egyéníti a mesterembereket: Takács vörös sörényével vizuálisan is megidézi az oroszlánt, Géczi utánozhatatlanul bárgyú tekintettel kapkod folyton elkeveredő mankója után, Almási mesterembere egész lényével tiltakozik a női szerep ellen, Kisfalussy nehezen mozduló, nehezen gondolkodó Lavór mestere maga a megtestesült életcsőd. Bubik István finom iróniával teszi idézőjelbe Tompor macsós gesztusait, s komolyan játssza el a figura meghatározó narcizmusát. Karakteresek a szerelmesek is: Botos Éva szelíd mosoly, ártatlan tekintet mögé rejti Hermia elviselhetetlenül akarnok természetét, Kecskés Karina erotikus kisugárzású, ravaszkodó macskát formál Helénából, Huszár Zsolt Demetriusa a szépfiús külső mögött kevéssé érdemdús szellemet mutat, Vass György kópésabb észjárású Lysandere felragyogó mosollyal néz minden lányra. A hármas főszerepben Eperjes Károly egyszerű, esendő bölcset formál, akinek különös érzéke van a rejtegetett emberi titkokhoz, ki nem mutatott érzelmekhez; élvezi ugyan a szüntelen zűrzavart, amit teremt, de ezzel csalja felszínre a rejtegetett titkokat, s oldja meg a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is.


{kozep}Eperjes Károly - Schiller Kata felvételei{/kozep}

Kár, hogy Maszlobojscsikov nem megy végig az úton. Nem vállalja az érzelmi kavargás irracionalitásának felfokozott kivetítését, a történet szükségszerű iránytalanságát, a kimondhatatlan érzelmek sejtetését - ami persze strukturális beavatkozásokat, esetleg a szöveg egészének radikálisabb átformálását igényelte volna. Nem formálja szürreális őrületté a játékot, olyanná, ahol valóság, fantázia és álom határai a szereplők és a befogadók számára is elmosódnak. Magyarázni kezdi saját ötleteit, melyeknek ereje éppen kiszámíthatatlanságukban lenne, melyeket inkább érezni, mintsem érteni kellene. Egyértelmű jeleket iktat a játékba. Eperjes kezében egyre sűrűbben látszik a sok mindenre mentséget és magyarázatot jelentő butykos, váltásainak egyre gyakrabban kerül racionális magyarázata (ami végül, amikor az előadásban a végszóra váró Tomport helyettesíti, már kimondottan zavaróvá válik). Az egyre több racionális mozzanat a záró ötletben összegződik. Nem illendő magát az ötletet leírnom; a váratlannak ható megoldást mindenesetre nem kiszámíthatatlansága miatt érzem sikerületlennek, hanem azért, mert úgy próbálja lekerekíteni a történetet, hogy azzal a korábbiakat relativizálja. Feltételezem ugyan, hogy a rendező fejében már a koncepció szintjén megvolt az ötlet, ám a befogadó nem gombolyítja vissza a történetet, a befejezést (akár az álom, akár a valóság felől értelmezi), hanem egyszerűen mentségnek érzi. Ha a záró ötlet szerepváltása a magyarázat, akár minden korábbi külső és belső történés magyarázható. És furcsa mód ez a törekvés erősíti meg végképp a racionális indoklás, a pszichológiai hitelesség korábban fel sem merülő igényét. Ha a rendező nem próbálná a logika, a kauzalitás rendjébe szervezni azt, amit nem kell, és nem is lehet, vélhetően eszembe sem jutna az egyes szituációk és figurák hiátusaiból fakadó kételyekkel foglalkozni. Eszembe sem jutna megkérdezni, hogy Gosztonyi János eleinte szenilis vén uralkodónak láttatott Theseusa miért viselkedik rezignált öreg bölcsként az utolsó jelenetben, s nem értetlenkednék afelett, hogy ha az uralkodó annyira nem vehető komolyan, hogy Hermia még obszcén mód be is inthet neki, akkor miért akar a lány kevéssel később már menekülni. S nem érezném ezekre és a továbbiakban felmerülő kérdésekre adott válaszként oly kevésnek a befejezést. Ha az előadás felvállalná az érzelmi zűrzavar irracionális megjelenítését, magam sem ragadnék le a földhöz tapadtan racionális kételyeknél. Így viszont szomorúan konstatálom, hogy a sok kis csoda odavész, nem áll össze igazi színpadi csodává. Megmaradnak az emlékezetben a szellemes játékötletek, az erős atmoszféra, a sikerült alakítások, no meg az alkotói következetlenség miatt elszalasztott jelentékeny előadás esélye.


William Shakespeare: Szentivánéji álom (Új Színház)

Fordította: Nádasdy Ádám. Dramaturg: Hársing Hilda, Lőkös Ildikó. Jelmez: Balla Ildikó. Rendezés és díszlet: Szergej Maszlobojscsikov.

Szereplők: Gosztonyi János, Tordai Teri, Vass György, Huszár Zsolt, Botos Éva, Kecskés Karina, Keresztes Sándor, Hirtling István, Györgyi Anna, Eperjes Károly, Bubik István, Takács Katalin, Almási Sándor, Kisfalussy Bálint, Géczi Zoltán, Hay Anna, Mihályi Orsolya, Rusznák Adrienn, Fazekas Veronika.