Szemünk láttára

Füst Milán: Boldogtalanok

Tarján Tamás


Díszlettervezõt nem nevez meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának elõadását kísérõ mûsorfüzet (amelynek az az érdekessége, hogy alig-alig jelölten keveri az író, Füst Milán, valamint a színpadi változat alkotóinak nevében megszólaló Király Kinga Júlia dramaturg félmondatait, ezzel is jelezve talán: a színházi mû, legalábbis a Boldogtalanok nak ez a színrevitele, olyan szellemi tulajdon, amelynek specifikus copyrightjában, ihletésének minden mozzanatában sokan osztoznak - a Kossuth-díjas szerzõtõl a súgóig és az ügyelõig). A Budapestre, a Magyar Stúdiószínházi Mûhelyek XVI. Fesztiváljára is elhozott produkció beérte a Bárka Színház - a házigazdák jó néhány darabjában térhatároló, térképzõ elemként már szóhoz juttatott - bendõjével, a Vívóterem szürke falaival, építészeti és gépészeti elemeivel. Ebbe az (így) mérhetetlenül lehangoló hodályba - csövek, lépcsõk, ajtók tépte, karistolta dobozba; börtönbe; világvégi telepre; magába az univerzumba - csak bele kellett dobálni (azaz a Füst által elképzelt helyszínek realista-naturalista tárgyi felszereltségének redukciójával, elvonatkoztatásával, teremtõ módon bele kellett vinni) egy több funkciós behemót ládát, egy talicskát, egy létrát, ezt-azt, hogy feltáruljon a mindenestül roncsolt, lepusztult életállapot, a fosztóképzõs valóság, melyet a cím mély hangrendje megpendít.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megFüst Milán: Boldogtalanok

Tarján Tamás


Díszlettervezőt nem nevez meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását kísérő műsorfüzet (amelynek az az érdekessége, hogy alig-alig jelölten keveri az író, Füst Milán, valamint a színpadi változat alkotóinak nevében megszólaló Király Kinga Júlia dramaturg félmondatait, ezzel is jelezve talán: a színházi mű, legalábbis a Boldogtalanok nak ez a színrevitele, olyan szellemi tulajdon, amelynek specifikus copyrightjában, ihletésének minden mozzanatában sokan osztoznak - a Kossuth-díjas szerzőtől a súgóig és az ügyelőig). A Budapestre, a Magyar Stúdiószínházi Műhelyek XVI. Fesztiváljára is elhozott produkció beérte a Bárka Színház - a házigazdák jó néhány darabjában térhatároló, térképző elemként már szóhoz juttatott - bendőjével, a Vívóterem szürke falaival, építészeti és gépészeti elemeivel. Ebbe az (így) mérhetetlenül lehangoló hodályba - csövek, lépcsők, ajtók tépte, karistolta dobozba; börtönbe; világvégi telepre; magába az univerzumba - csak bele kellett dobálni (azaz a Füst által elképzelt helyszínek realista-naturalista tárgyi felszereltségének redukciójával, elvonatkoztatásával, teremtő módon bele kellett vinni) egy több funkciós behemót ládát, egy talicskát, egy létrát, ezt-azt, hogy feltáruljon a mindenestül roncsolt, lepusztult életállapot, a fosztóképzős valóság, melyet a cím mély hangrendje megpendít.

A vendégül hívott rendező, Bodó Viktor és együttese nem azt elemzi, miért boldogtalan Húber Vilmos, a két szeretőt is tartó papi nyomdász, kit sem egyik gyermekének épp most bekövetkező halála, sem a másiknak a várható születése nem érint mélyebben; miért boldogtalan Róza, a megcsalt s gyászra ítélt fiatal anya; miért Sirma hentes, aki nem tud magának önerőből nőt szerezni; miért a fülbajt szimuláló özvegy Húberné, miért a kurválkodó lánya, miért a groteszk háremben a második helyre pályázó Víg Vilma, a harmadik helyre nem esélytelen Dr. Beckné, s miért mindenki más is. A marosvásárhelyi bemutatónak "Boldogtalanság" lehetne a pontosabb címe. Úgy általában. Az imént sorolt konkrét kérdések jobbára fel sem tehetők, hiszen a jelenetektől, szereplőktől szabaduló, jeleneteket és szereplőket beiktató új variánsban fütyülnek a ma valóban keveset mondó papi nyomdászat munkahelyi miliőjére; Róza maga is csal, így a Húberéket kevéske étellel, itallal ellátó Sirmának van hátulról, sertésmód birtokba vehető nője, ha nem is egészen saját és nem is egészen akkor, amikor ő kívánná; Beckné láttán az író csak dörzsölné a szemét, miből kelt életre - igaz, Dr. Beck pedig Füst tollán volt eléggé váratlanul érkező és ténykedő kreatúra (mai változata, az általános "főember", a csaholni is halk "nagykutya" hitelesebb); és így tovább. A boldogtalanság bele van kódolva a teremtés itt vizitálható szegmensébe, az anyagilag szegény emberek létébe, akik között a vagyonos is szánni való nincstelen, s a lelki szegénységnek nem nyílnak meg bibliai távlatai. Legjobb esetben az indulat, a csakazértis, a vakvéletlen kormányozta életek hányódnak egymásra és egymás szomszédságában, elvi és morális vezérlet nélkül, legfeljebb az összeszorított száj, a népi életkedv, a lumpen linkóciság, netán a kispolgári életbiztosítás kétes fedezetével. A szereplők relativisztikus hierarchiájában valószínűleg Róza kerülhet a legmagasabbra - bár a második gyermekasszonyt részben ő vonja be a kifordított családi körbe, bár beteg gyermekéért nem tesz meg mindent, bár az eredeti szöveg szerint épp Vilmával együtt Húber meggyilkolását tervezi -, s még minden baj oka, a tán nem is nőbolond, csupán a kötelmek nélküli sorsot provokáló, valamiképp casanovai izzású Húber más boldogtalanságokat kiváltó boldogtalansága sem kiált a poklok pokláért. Ha ők vannak "felül", ez a modern kori "Ádám és Éva"-torzrajz, akkor a "lent" is kétes. A számító, buja, lomha Sirma a rosszabb-e, vagy a nem is őszintétlenül mézesmázos, a neje előtt semmi férfitekintéllyel nem bíró Dr. Beck, az okosan szenilizálódott - és gyermekeitől semmibe vett - öreg Húberné, a kokott Rózsi, a - látszólag - Molnár Ferenc Liliom -beli Ficsurjának analógiájára kieszelt, életre hívott Korpos?

A világteremtés, a boldogtalanság világának felgerjesztése dinamikus és hatásos, de hiányos és korlátozott eszközökkel sikerült. Mivel a térnek még a valamelyest el- és leválasztott zugai (Sirma szobája, a beteg gyermek ketrecszerű kamrája stb.) is nyilvánosak (erre rímel a szabadba nyitott nagykapu, az "átjáróház"-jelleg), a szerencsétlenek legtöbbször egymás szeme láttára esnek át megpróbáltatásaikon. Az egyetlen menedék az a belül polcos, szűk láda-szekrény lehetne, amely Húberék hálóhelye, s amelynek ócska ajtaját egyik-másik, legalább a magány fájdalmára vágyó menekülő magára húzná. Sirma és társa egy gangféléről, eszegetve-iszogatva, fémballonból szódavizet spriccelve szemléli és katalizálja az összetűzéseket. A gyerek felől sikolyok, zenei effektusok hoznak hírt, a fénymagból nemegyszer kikel a haldoklóra vigyázó, mozogni csak pányvája körívén, odakötözve tudó asszony is (akit, Öreg Parasztasszony képében, Füst egzisztenciálisan emeltebb drámájában még meg tudhattak fizetni, sőt akár tehette a jót ingyér is; hogy itt miből telik rá, ugyanúgy nem világos, ahogy a színmű rengeteg, nyilván tudatosan eláltalánosított és elhomályosított egyéb mozzanata sem; Nagy Dorottya úgy ráng kötelén, hogy a kötélhez sem neki, sem a gyereknek, a hajdani Jancsikának - ezúttal Darabont Mikold alakítja, már-már felnőttet testesítve meg - nincs játék viszonya). A más életekbe való belelátás, belefolyás, ez a tipikusan szegénynegyedi, külvárosi, silány bérházi létforma őriz egy keveset a szegénység szolidaritásából, inkább azonban a közöny, az irigység, a gyűlölet forrása. A Sirma mellől el-elszökkenő Inas (László Csaba kamaszos buzgalmával) még akkor is a rosszakarat fullajtárja, amikor segít. Korpos (Korpos András) Húber rossz szelleme (Húberből, Korposból és Rózából a Liliom ot behatóan tanulmányozó Bodó gyakorta Liliom, Ficsur és Juli Molnár Ferenc-i hármasát mesterkedte színre); cimborájával való artisztikus vedelésének enyhén kiagyalt képe szuverén megoldás.

A szürkén elnyűtt és szétszórással, lelocsolással, szemét- és kártyalap-hajigálással még sivárabbá, mocskoltabbá tett térben a visítás, ordítás, hőzöngés, öklelés amúgy helyénvaló alaphangjai, alapformái olykor önmagukért beszélnek csupán. Túl nagy a rohangászás; nem feltétlenül rendít meg a kemény fejek kemény falba verése. Csak részben van meg az arzenál a preabszurd naturalista színjáték posztabszurd és újérzékeny eljátszásához, és - ez lehet a vendégjáték, az alkalmi színhely nehézsége is - a marosvásárhelyi Boldogtalanok pang a nagyszínházi és a kamaraszínházi interpretálás között (a jelek sűrűn arra utalnak, hogy e baj inkább koncepció, s nem locus kérdése). Özvegy Húbernéként az előbb elesetten sertepertélő, majd eszelősen repkedő Farkas Ibolya nagy játékkultúrával képvisel egy, a Bodó Viktor-féle - kissé filmszerűnek is nevezhető, plános és klipes - radikalizmustól merőben elütő felfogást, melynek évtizedekkel ezelőtti emlékeket idéző iskolája nem elavult, csak nem ide való. Beckné alakját egy fiatal, más képzettségű korosztályból érkezve Berekméri Katus tartja távol - ugyancsak, másképp kulturáltan - attól a centrumtól, ahol Bodó katlanának bugyborognia kellene. Lőrincz Rita Vilmája a túlságig pasztell (de nem "ellenpont"). B. Fülöp Erzsébet Rózsija pedig olyan "kabinetalakítás", ami - érzékelhető, azonnali sikeressége ellenére - nem illik az adott keretbe. Igaz, próbálhatott-e a tenyérnyi lyukú utcalány-harisnya, a harsány fejfedő ellen játszani?! Szakács Ágnes egyeseket úgy öltöztetett, ahogy a hajléktalanság előtti utolsó stádiumban, kissé még a fiatalság agresszív garabonciásaiként elgondolhatók - az esztétizáló-divatozó lekoszlottságban -, másokat viszont úgy, ahogy a saját szinkron ősbemutatóját sajnálatosan lekéső, 1914-ben keletkezett Boldogtalanok egy sosem volt, 1930 körüli premierjére, a Madách Színház Kamaraszínházának 1963-as, Pártos Gézát dicsérő estéjére, esetleg még az 1970-es évek legelejének valamely lehetséges Füst-felfedezésére kellett volna. Ördög Miklós Levente is ilyen se-ruhát hord; Sirma karakteréből a kontúr van meg, az ember és a harmadik évezredi boldogtalanság hiányzik. Sebestyén Aba lenyalt hajú Dr. Beckjének szívességét is egy más tónusú produkcióban lehetne elismeréssel illetni.

Ki, mi marad végül? Korpos András vészjósló kacajú világfutója mellett a Róza-figura óriási, repedni kész szívét és csökönyös, eszetlen eszét magáénak tudó Tompa Klára koncentráltsága, jó tempói, a megcsalt és megcsaló nőalak hitelességét a Húber iránti, magyarázhatatlan - az átszabott darabnak, a megcsavarintott jeleneteknek is svungot adó - szeretetben, szerelemben kétségtelenné tevő, magabiztos egyöntetűsége. S Zayzon Zsolt ócska kabátba, ritkán feladott szótlanságba burkolt kozmikus vagánya, amely ugyan nem az entellektüel világfájdalma, de grandiózus világa a fájdalomnak, bárha egy érzelmi gonosztevőnek - és környezetének - létét veri szét. Kettejükben munkál az artikulátlanságnak, az artikulálhatatlanságnak az a metalelke, általuk szólal meg a kimondhatatlannak az a metanyelve, amelyet ez a ládaborogató, talicskataszigáló, légtér-beüvöltő, nyüzsgésének, erőszakosságának, kavargásának legjobb helyein mégis a csend esztétikájából, a némulatból építkező előadás emlékezetes vonásának mondhat.


Füst Milán: Boldogtalanok (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Bárka Színház)

Dramaturg: Király Kinga Júlia m. v. Jelmez: Szakács Ágnes m. v. Rendezőasszisztens: Király István Attila e. h. Rendezte: Bodó Viktor m. v.

Szereplők: Zayzon Zsolt, Tompa Klára, Lőrincz Rita e. h., Farkas Ibolya, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, Berekméri Katus, B. Fülöp Erzsébet, László Csaba, Korpos András e. h., Nagy Dorottya, Darabont Mikold.