Szimbiózis

- Hansjörg Michel felvétele -

Tasnádi István: Taigetosz csecsemõotthon

Urbán Balázs


Kortárs dráma és kortárs színház szerencsés esetben egymástól el nem választható fogalmak. A gyakorlatban nálunk mégis gyakran élesen elválnak, részint azért, mert a kortárs magyar színháznak nem mindig szívügye a kortárs magyar dráma bemutatása, részint mert jelentõsebb drámaíróink nagy része az utóbbi fél évszázadban (is) inkább az irodalom, mint a színház felõl közelített a drámához. Az utóbbi néhány évben ez mintha kezdene megváltozni; egyes írók közelebb kerülnek egyes színházakhoz, rendezõkhöz, részt vesznek a színházi munkafolyamatban, fordítóként, "magyarítóként" is dolgoznak. Drámaíró és rendezõ tartós együttmûködésére is van már példa: Tasnádi Istváné és Schilling Árpád esetében.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megTasnádi István: Taigetosz csecsemőotthon

Urbán Balázs


Kortárs dráma és kortárs színház szerencsés esetben egymástól el nem választható fogalmak. A gyakorlatban nálunk mégis gyakran élesen elválnak, részint azért, mert a kortárs magyar színháznak nem mindig szívügye a kortárs magyar dráma bemutatása, részint mert jelentősebb drámaíróink nagy része az utóbbi fél évszázadban (is) inkább az irodalom, mint a színház felől közelített a drámához. Az utóbbi néhány évben ez mintha kezdene megváltozni; egyes írók közelebb kerülnek egyes színházakhoz, rendezőkhöz, részt vesznek a színházi munkafolyamatban, fordítóként, "magyarítóként" is dolgoznak. Drámaíró és rendező tartós együttműködésére is van már példa: Tasnádi Istváné és Schilling Árpád esetében.

A Jelenkornál megjelent kötet címe, a Taigetosz csecsemőotthon ironikusan is értelmezhető; ezen a címen nem mutattak be Tasnádi-darabot színházaink. Ám a könyvben szereplő Hazámhazám at Taigetosz csecsemőotthon 2. alcímen hirdették annak idején a szórólapok (nem kizárt tehát, hogy a pályáját görög drámai formák soha be nem mutatott parafrázisaival kezdő szerző írt ilyen című drámát). A kötet mindenesetre azokat a darabokat tartalmazza, melyeket Schilling Árpád állított színre: az 1999-ben a Kamrában játszott Közellenség et, az egy évvel később a Bárkában, de jórészt már a Krétakör Színház társulatával bemutatott Nexxt et, s azt a három szöveget, melyet már teljesen a Krétakör játszott el (a Hazámhazám at, a Schaubühne társulatával közös workshop végeredményeként műhelybemutatóként színre vitt Phaidrá t és a tavaly szilveszterkor alkalmilag játszott Paravarieté t). Kimaradt viszont a Krétakör által bemutatott, ám nem Schilling rendezte Nézőművészeti Főiskola. Az "állított színre" persze pontatlan fogalmazás, hiszen a szövegek többnyire a bemutatóval párhuzamosan készültek; végső változatukat többnyire maga az előadás alakította ki. (A Közellenség első változatát annak idején magam is olvastam; aligha véletlen, hogy Tasnádi az előadásban kialakult végső verziót vette fel a kötetbe.)


{kozep}A rózsalovag második felvonásának színpadképe{/kozep}

A könyv egyértelmű bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a színház szempontjai nem hatnak bénítólag az íróra, hogy a színház nem fosztja meg értékétől az irodalmat. A kötetben szereplő drámák az előadások ismerete nélkül, önmagukban is megállják helyüket; az alkalmi jellegű Paravarieté kivételével egyértelmű irodalmi értéket képviselnek. Aki pedig az előadások ismeretében olvassa végig a szövegeket, alighanem azt is konstatálja, hogy darab és előadás minősége szorosan összefügg; számomra legalábbis olvasva is az előadásként revelatív Közellenség tűnik a kötet legerősebb s a színpadon is sikerületlennek érzett Nexxt a leggyengébb drámájának. Noha a szövegeket sok minden összeköti (a szerző közéleti érdeklődése, különböző nyelvi rétegek vegyítése, a mítoszok, mitikus történetek újrafogalmazásának szándéka), stilárisan a drámák erősen különböznek egymástól. A játékos, ironikus, különböző stílusszinteket vegyítő Közellenség, a nyelvében is a show-hoz igazodó, annak kellékeit ugyan ironikusan használó, de nem parodizáló Nexxt, a pátoszt és vulgaritást vegyítő, iróniájában is kegyetlen, távolról Sarah Kane-t idéző Phaidra és a szatirikus-politikus, etűdökből építkező, ezeket ismétlődő motívumokkal történetté összefűző Hazámhazám éles eltérései valószínűleg nem pusztán az írói szándékból, de az eltérő előadás-folyamatból, rendezői gondolkodásból is fakadnak. (E szempontból kivált szerencsés, hogy Tasnádi egy mindig új és új utakat kereső színházi alkotót választott társául.) Feltűnő az is, ahogyan a dráma nyelve meghatározza az előadásét (és viszont): a Közellenség szövegében már benne van az a jelrendszer, melyet az előadás is használ (az emberi nyak levágását például egy alma felszeletelése jelzi), a Nexxt esetében a show és a film komponálódik bele a szövegbe, a Hazámhazám ban dalbetétek szakítják meg a darabot, melyben persze benne foglaltatnak az előadás ismétlődő játékai is. (Mivel a Phaidra előadását nem láttam, itt csak feltevéseim lehetnek; a kar játékba építése mindenesetre jó alapul szolgál az eltérő nyelvből és játéktradícióból építkező csapat megmutatkozásához).


{kozep}Franz Hawlata (Ochs báró), Angelika Kirschlager (Octavian) és egy statiszta A rózsalovag harmadik felvonásában - Hansjörg Michel felvételei{/kozep}

A könyv függeléke tartalmazza az egyes bemutatók szereposztását és képeket is találhatunk az előadásokról. Beleolvashatunk továbbá Schilling Árpád próbanaplóiba is, ami ugyan megerősíti az író és rendező kapcsolatáról fentebb leírtakat, ám mégis kelt némi hiányérzetet. Nem azáltal persze, hogy a rendező nem fecseg el kulisszatitkokat, hanem inkább azért, mert keveset mutat meg a közös gondolkodás és alkotás metódusaiból. A legalaposabbak, legmélyebbek a Közellenség ről írott gondolatok. Itt érzékelhetünk legtöbbet a munkafolyamat dilemmáiból, s itt mutatkozik legpregnánsabbnak a rendezői gondolkodásmód (bár sokkal inkább a szöveg, mint az alkotótársak viszonylatában). A többi napló inkább az általánosságok szintjén mozog, vagy a színházcsinálás nem művészeti természetű problémáiról szól. Ezek a sorok sem érdektelenek ugyan, ám az alkotó rácsodálkozása néhány évvel korábbi, naivabb énjére vagy a megígért szubvenció elmaradása miatt érzett tehetetlen düh nem kifejezetten Schilling-, Tasnádi- vagy Krétakör-centrikus problémák. Mivel aligha a teljes próbanaplókat olvassuk, erősen foglalkoztat a kérdés: mi és miért maradt ki a könyvből? Volt-e a személyességnek, az alkotói intimitásnak olyan határa, melyet a szerző nem kívánt átlépni, vagy egyszerűen csak érdektelennek tartották a részleteket? Kérdés persze az is, hogy maga a próbanapló mennyiben része az alkotás folyamatának, hogy Schilling azon rendezők közé tartozik-e, akik ezt nélkülözhetetlen segédeszköznek érzik, vagy azok közé, akik csak esetlegesen foglalkoznak ilyesmivel. A közölt próbanapló-töredékek jelen formájukban inkább a kötetet szervező koncepció illusztrációjaként hatnak. Ami azonban magát a koncepciót nem kérdőjelezi meg: a Taigetosz csecsemőotthon író és rendező, irodalom és színház együttes, egymást feltételező létezésének, termékeny szimbiózisának fontos példája.


Jelenkor, 2004