Az egyetlen hiányzó lépés

- Pósa Lujza felvételei -

Madách Imre: Az ember tragédiája

Zappe László


Ruszt József huszonegy év múltán újra megrendezte Zalaegerszegen Az ember tragédiájá t. Ez önmagában még semmi különöset nem jelentene a mostani produkcióra nézve. Még akkor sem, ha 1983-ban ezzel az elõadással nyitott a színház, az akkori bemutatónak tehát különös jelentõsége volt Ruszt pályáján éppúgy, mint a nemzeti színjátszás történetében. A világ nagyot változott e két évtized alatt, itt volna tehát az ideje akár Az ember tragédiája újragondolásának is. Ruszt József azonban nem erre, legalábbis nem elsõsorban erre tesz kísérletet. Hangsúlyosan hivatkozik a régi elõadásra. Fõképp azzal, hogy meghívta annak két fõszereplõjét, akik már rég nem tagjai a társulatnak. Már ebbõl is sejthetõ volt, hogy a rendezõ nem annyira a darabot, mint inkább saját, egyébként indokolt legendáját szerette volna újragondolni. Ez pedig erõsen problematikus vállalkozás. Bizonyára az lenne akkor is, ha az 1983 októberében elindított vállalkozás folyamatosan mûködött volna napjainkig, ha az alapító igazgató nem hagyja el mintegy fél évtized elteltével az intézményt, amely azóta többféle elgondolás nyomán fejlõdött hol erre, hol arra. A több mint húsz évvel ezelõtti produkcióra való hivatkozás akkor sem válna be feltétlenül, ha a teátrum ma is Ruszté volna, ha a megnyitó óta a munka szerves fejlõdés, töretlen, átgondolt, egységes koncepció szerint folyt volna; bár talán a közönség közösségi emlékezetére akkor sem lehetne okkal számítani.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megMadách Imre: Az ember tragédiája

Zappe László


Ruszt József huszonegy év múltán újra megrendezte Zalaegerszegen Az ember tragédiájá t. Ez önmagában még semmi különöset nem jelentene a mostani produkcióra nézve. Még akkor sem, ha 1983-ban ezzel az előadással nyitott a színház, az akkori bemutatónak tehát különös jelentősége volt Ruszt pályáján éppúgy, mint a nemzeti színjátszás történetében. A világ nagyot változott e két évtized alatt, itt volna tehát az ideje akár Az ember tragédiája újragondolásának is. Ruszt József azonban nem erre, legalábbis nem elsősorban erre tesz kísérletet. Hangsúlyosan hivatkozik a régi előadásra. Főképp azzal, hogy meghívta annak két főszereplőjét, akik már rég nem tagjai a társulatnak. Már ebből is sejthető volt, hogy a rendező nem annyira a darabot, mint inkább saját, egyébként indokolt legendáját szerette volna újragondolni. Ez pedig erősen problematikus vállalkozás. Bizonyára az lenne akkor is, ha az 1983 októberében elindított vállalkozás folyamatosan működött volna napjainkig, ha az alapító igazgató nem hagyja el mintegy fél évtized elteltével az intézményt, amely azóta többféle elgondolás nyomán fejlődött hol erre, hol arra. A több mint húsz évvel ezelőtti produkcióra való hivatkozás akkor sem válna be feltétlenül, ha a teátrum ma is Ruszté volna, ha a megnyitó óta a munka szerves fejlődés, töretlen, átgondolt, egységes koncepció szerint folyt volna; bár talán a közönség közösségi emlékezetére akkor sem lehetne okkal számítani.


{kozep}Szalma Tamás (Ádám) és Kamarás Iván (Lucifer){/kozep}

Ismeretesek a rendezőnek a színház közösségteremtő erejéről vallott elgondolásai, s nagyrészt igaza is lehet abban, hogy a jó színház közösséggé szervezi a társulatot és a nézőket egyaránt. De hogy ez milyen időtávlatokban működik, s főképp milyen külső, társadalmi-történelmi hatásokat bír ki, az erősen kérdéses. Ezúttal azonban nem ez tétetik próbára. Ruszt annyi idő múltán és olyan kerülő utakkal a háta mögött tér vissza az egykori színházalapító előadás tetthelyére, hogy jószerével már csak a falak akkoriak ott. Igaz, jó ideje egykori tanítványa, színésze, Bagó Bertalan határozza meg a színház művészi arculatát, de ez önmagában aligha jelent olyan folyamatosságot, amely indokolttá tehetné a hivatkozást a régi előadásra. Ismétlem: feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Ruszt azzal, hogy éppen nem az idők változására, sokkal inkább a folyamatosságra, nem a múlttól való különbözésre, inkább az ahhoz való kapcsolódásra tette a hangsúlyt, igen merész kalandra vállalkozott. Olyanra, mely kétségkívül felhívja magára a figyelmet. Ha nem is a zalaegerszegi publikumét, de néhány, a színházi világot jó ideje lehetőleg közelről figyelő rajongóét, bennfentesét feltétlen.

Mindezzel persze semmi különösebb baj nem volna, ha az előadás egyébként, függetlenül a szándékoktól és körülményektől, a célok teljesítésétől, illetve teljesíthetőségétől, megállna a lábán, azaz ha mai, ma izgalmas produkcióvá tudna válni. Fő baja, hogy ez utóbbi feltétel nem teljesül. Mert a produkció bizonyos értelemben természetesen megáll a lábán. Ruszt van olyan tapasztalt mester, hogy az egykori előadást ma is szép képekkel, hatásos jelenetekkel tudja megidézni. A díszletet, mint egykor, Menczel Róbert tervezte, mint egykor. Ezúttal egy síneken hátulról begördülő lépcsőzetes dobogó szolgálja az üres tér és a szertartásszínházi emelvény váltakozását, illetve a nagyvonalú alkalmazkodást a történeti színekhez. Szépek a tablók, és megfelelő a színészi játék általános színvonala is. Az együttes játék visszafogja a kirívó színek használatára hajlamos szereplőket is.

Most is igen értelmes gondolatnak tetszik a cselekvő, a történeti színekben részt vevő Ádám elválasztása a gondolkodó, a kommentáló, a világ, az emberiség sorsáról töprengő Ádámtól. Logikátlannak tulajdonképpen az tűnik, hogy a színlap megőrzi az Ádám mint fáraó stb. megnevezéseket. Hiszen ezek a történelmi figurák, akik Ádám álmában jelennek meg, így már nem is az ő alteregói, reinkarnációi, hanem éppolyan történelmi figurák, mint a színek összes többi szereplője. Más kérdés, hogy ennek a koncepciónak ebben az előadásban nincs igazán komoly tartalmi következménye. Egyszerűen megoldja azt a régi dramaturgiai dilemmát, hogy Ádám a francia forradalomig cselekvő részese a történelemnek és a drámának, onnan kezdve viszont lényegében passzív szemlélővé válik. Itt az az Ádám, akit Lucifer elaltatott, végig csak szemlélődik. Aki a történelemben ágál, főszerepeket játszik, az valaki más.

Az 1983-as változatban súlya volt annak, hogy a szemlélődő Ádám kizárólag a párizsi színben Dantonként - Kepler álmában, tehát az álom az álomban jelenetben - azonosul a cselekvő Ádámmal, illetve a cselekvő Ádám szerepét is magára veszi. Annak az előadásnak tudniillik jól felismerhető történetfilozófiai aktualitása is volt. Az alapvető harcot, az Úr és Lucifer közötti viadalt ugyanis Máriáss József és Gábor Miklós jelenítette meg. Egy kövér, jóságos kinézetű, joviális, ám érdekeit keményen képviselő patriarchális vezető és az akkori előadásból valóban legendaként fönnmaradt ballonkabátos, puhakalapos izgága értelmiségi folytatta le a vitát az élet értelméről, a lét céljáról. Az örök filozófiai problémának ekként természetesen megfelelő aktuális politikai értelmezési lehetősége is támadt. A meztelen felsőtesttel hentesköpenyben ágáló fiatal Ádámnak különös jelentősége volt ebben az összefüggésrendszerben. Röviden: a forradalomban, a véres, ám nagyszabású, merész lázadásban találhatna magára a puha diktatúrában meglapuló emberség. Rímelhetett ez akár Paál István szolnoki rendezésére is, ahol a darab végén Lucifer (Ivánka Csaba) reménytelenül próbálta keltegetni az Úr előtt megalázkodva hasaló embereket.

A mostani előadásban azonban csak Ádám és Éva alakítói lehetnek azonosak, a hajdani Úr és Lucifer rég meghalt. Zalányi Gyula előkelően elegáns fehér ruhában ereszkedik alá a zsinórpadlásról, rideg, a köznapok fölött magasan álló Urat jelenít meg. Kamarás Iván pedig bejön balról Gábor Miklós ballonjában és kalapjában, átmegy a színen, jobboldalt elöl egy fogasra akasztja az emlékezetes jelmezt. Tudhatja, aki tudhatja, hogy Kamarás meg sem kísérli Gábor Miklós Luciferét fölidézni. Inkább kissé saját egykori Asbóth utcai (Ruszt rendezte) Othellójára emlékeztet, ahogy inkább indulatból, mintsem kaján értelemmel vitába száll az Úrral - azaz inkább a Ruszt-legendához kapcsolódik, mintsem Gábor Miklóséhoz. Az pedig, hogy ezután Lucifer jelmezeivel belesimul a történeti színekbe, míg azokon a gondolkodó Ádám rendre kívül marad, zavaró következetlenség.

A rendező nem talált igazán mai értelmet, mai fontosságot, jelentőséget Az ember tragédiája alapkérdésének. Helyette megkísérel különös súlyt adni néhány valóban fölöttébb aktuális mondatnak. A londoni szín végén Szalma Tamás előrejön a színpad közepén, és nagyon igyekszik a szánkba rágni: "Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol." A mozzanat kínosan kirí a játék egész menetéből, stílusából, érezhetően a színész is kínosan érzi magát, és roppant hamisan szól.


{kozep}Fekete Gizi (Éva), Kamarás Iván és Szalma Tamás a falanszter színben - Pósa Lujza felvételei{/kozep}

De nem ő van a legkínosabb helyzetben. Szalma Tamáson amúgy sem fogott még sokat az idő, másrészt a szemlélődő, filozofáló Ádám lehet éppen középkorú is, bár biztosan szerencsésebb, ha ezek a szövegek naivnak képzelhető fiatalember szájából hangzanak el. A legreménytelenebb helyzetbe azonban az Évát játszó Fekete Gizi került. A rendező nem talált, talán nem is találhatott megoldást arra, hogy indokolhatóvá, egyáltalán elfogadhatóvá tegye az örök nő, a férfinak a történelemben rendre fölbukkanó örök végzete élemedett korát. Fekete Gizi természetesen most is győzi a szerepet. Mindenféle női magatartást el tud játszani, sőt majdnem mindent el is tud hitetni. Olykor majdnem illúziót kelt. Csak ezzel a majdnemmel vagyunk szinte úgy, mint a falanszterben mondja Ádám: "ezt az egy lépést ki nem tevé: / Az nem tett semmit". S minél nagyobb a jelmeztervező Nagy Viktória buzgalma, hogy például rózsaszín, fodros ruhácskával fedje az elfedhetetlent, annál inkább emlékeztet a fiatalság, az életkedv jelképe, aki a halált is glóriával általlépi, egy amerikai nagynénire.

Amúgy az egész előadásból is csak egyetlen lépés hiányzik - amely elvinne a ma érvényes, érdekes értelmezéshez.


Madách Imre: Az ember tragédiája (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Díszlet: Menczel Róbert m. v. Jelmez: Nagy Viktória m. v. Dramaturg: Kőszegi Lajos m. v. Zenei munkatárs: Hajdú Sándor. Rendezőasszisztens: Pénzes Csaba. Játékmester, koreográfus: Stefán Gábor. Rendezte: Ruszt József.

Szereplők: Fekete Gizi m. v., Szalma Tamás m. v., Kamarás Iván m. v. Zalányi Gyula, Farkas Ignác, Gábor László, Hertelendy Attila, Bot Gábor, Kiss Ernő, Szegezdi Róbert, Kricsár Kamill, Andics Tibor, Kató Balázs, Szakály Aurél, Szakács László, Mihály Péter, Ecsedi Erzsébet, Csorba Tamás, Galla Júlia, Wellmann György, Mester Edit, Pap Lujza, Ilyés Róbert, György János, Balogh Tamás, Jurina Beáta, Tiszta Anita, Meisitz Fáni.