Generation '84

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Pintér Béla: A Sütemények Királynõje

Tompa Andrea


A radványi sötét erdõbe, ismerõs korok és világok legmélyére kalauzol bennünket Pintér Béla. Családtörténetet ad elõ 1984-bõl. Gyermekkorunk kedves világa tárul elénk: BM-es-alkoholista-diktátor apa veri a gyermekeit, feleségét, és rettegésben tartja családját; öngyilkossággal fenyegetõzõ, hajdan intellektuális démon anya, ma rákos magyartanár; civakodó, kutyagyilkos unokatestvérek; amatõr színészbõl elmeroggyanttá gyûrt nagybácsi; citeramûvész és orosz hadifogságot megjárt nagyapa, valamint megértõ lelki támasz és gyerekgyilkos tanító bácsi. És maga a gyerek, Erika, a hetedik születésnapját ünneplõ áldozat, lét és létezés nélkül, szétrombolva, állattá torzulva. Ismerünk ilyen BM-es apukát, lelki kezelt anyukát és sérült gyerekeket.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megPintér Béla: A Sütemények Királynője

Tompa Andrea


A radványi sötét erdőbe, ismerős korok és világok legmélyére kalauzol bennünket Pintér Béla. Családtörténetet ad elő 1984-ből. Gyermekkorunk kedves világa tárul elénk: BM-es-alkoholista-diktátor apa veri a gyermekeit, feleségét, és rettegésben tartja családját; öngyilkossággal fenyegetőző, hajdan intellektuális démon anya, ma rákos magyartanár; civakodó, kutyagyilkos unokatestvérek; amatőr színészből elmeroggyanttá gyűrt nagybácsi; citeraművész és orosz hadifogságot megjárt nagyapa, valamint megértő lelki támasz és gyerekgyilkos tanító bácsi. És maga a gyerek, Erika, a hetedik születésnapját ünneplő áldozat, lét és létezés nélkül, szétrombolva, állattá torzulva. Ismerünk ilyen BM-es apukát, lelki kezelt anyukát és sérült gyerekeket.

A Sütemények Királynője című Pintér Béla-darab szereplői, viszonyai, atmoszférája, története ismerősek. Mondhatnám, közhelyek, aminthogy azok is. Szándékosan. A sötétben kezdődő előadás első mondatában elhangzik a bűvös évszám, ezen orwelli égtájak és e nemzedék (a játszóké és - bocsánat - az enyém is) szimbolikus éve. Hogy magunkra ismerjünk. Pintér Béla korábbi darabjai is közhelyekből, előre gyártott elemekből épültek, a kultúra, főként a szubkultúra hordalékából, mirelitjéből. A darabjaiban felhalmozott furcsa, színes törmeléket két dolog teszi egyszerivé és összetéveszthetetlenné. Egyrészt ahogyan szemléli és szemlélteti történeteit: a fénytörés, a karneváli nevetés adta alulnézetből tekint erre az otthonos világra. Másrészt az a színpadi nyelv, amellyel az egyszemélyben író-rendező-színész distanciát teremt az elbeszélt történet és az elbeszélés módja, a mit és a hogyan között. A fordulatos, felhabosított történetszövés Pintér egyik erénye, most azonban nem erre összpontosít, hanem nagyon pontos közeget, korhangulatot teremt (minden elemét, darabkáját hamisítatlanul - az ORWO kazettától a rajta lévő Abba-zenéig). A drámabeli közegteremtés azonban erős, jól megírt figurákat követelne (némelyik itt igen vázlatos). Dramaturgiailag nem meggyőző a patchwork -szerű felvezetés, amelyben a szereplők csak felvillannak (még viszonyok nélkül), majd hagyományos, lineáris szerkezetbe állnak be.

A Sütemények Királynője Pintér legsötétebb darabja; vagy ha nem a legsötétebb, akkor a legdrámaibban előadott, legkevésbé nevettető. Ha teljesen nem hagyja is maga mögött a tőle megszokott és hallhatólag elvárt nevettetést - közönsége, gyanakszom, eleve arra van kondicionálva, hogy előadásain nevessen, és nevet is, pedig kevesebb oka van rá, mint eddig bármikor -, ha a párbeszédekben bőven van is humor, maga a világ komorult el. Ezt a világot már nem látjuk - ő sem látja - viccesnek, úgy, mint a Parasztoperá ét vagy a Gyévuská ét. A Sütemények Királynője közvetlen kegyetlenségén már nemigen lehet felhőtlenül kacarászni. A pintéri nevetés eddig sem volt ugyan felhőtlen, némi hideglelés mindig vegyült bele. Ezúttal egy talpig drámai Pintér Béla áll előttünk. Ismét a valóságban találjuk magunkat, úgy, mint korábbi, zenés "korszaka" előtt.

Ha nem a nevető tekintet, akkor az ábrázolás nyelve láttathatta újnak a régit, ismeretlennek az ismerőst, idegennek a sajátot. Két legutóbbi darabjában a zene, illetve az operai szerkesztés (a Parasztoperá ban), továbbá az operai előadásmód és teatralitás (a Gyévuská ban) teremtett szimbolikus színpadi nyelvet, s nemcsak nyelvet, műfajt is. Darab és előadás ott furcsa feszültségbe került. A Sütemények Királynője e tekintetben is régi-új útra lép: visszalép Pintér korábbi darabjainak közvetlen ábrázolásmódjához. Ahol a dolog az, ami.

A tér, amelybe belépünk, arénaszerű, magasan, kürtőformájúan emelkedik (díszlet: Horgas Péter). A körszínpad zárt hely, amelyben a figurák összezárva, a történet és a színpadi nyelv szerint is egymás nyakában-nyomorában élnek. A színpad forog, ha forgatják, vagy olykor magától elindul. Úgy tűnik, szimbolikus térszerkezet ez, mi pedig családi cirkuszra váltottunk jegyet. Ám a szimbolikus olvasat ennyiben marad: sem a látvány, sem a tárgyak használata nem követi a kezdeti elképzelést. (A mindig szimbolikus jelmezeket tervező Benedek Mari is létező ruhadarabokat ad a figurákra.) A körszínpadon durva, nyers, otromba valóság tárul fel. Ebben tapicskolnak a szereplők: a földre dobott sült csirkecombokban, szarral bekent születésnapi tortákban, széttört magnódarabokban. A valóság valóságos ábrázolása, a közvetlen megjelenítés azonban nem szolgálja a kívánt drámai hatást. A dolgok meg nem mutatása, a (teatralizált, elrejtett) titok többet ér a közvetlen meztelenségnél. Ezért is feltűnőbbek most a drámai szöveg gyengeségei, a kényszermegoldások, a cselekmény lezárásának esetlegessége. Mert sem a nézőpont, sem az ábrázolás nem tudja kiragadni a közhelyet a közhelyből, és újszerűnek, másnak láttatni, mint locus comunis nak A színészi munka azonban, akárcsak némelyik jelenet kompozíciója, élményszerű. Unatkozni Pintérrel és társulatával most sem lehet.


{kozep}Enyedi Éva, Csatári Éva, Tóth József, Thuróczy Szabolcs és Szalontay Tünde{/kozep}

Bár A Sütemények Királynője nem zenés darab, mégis zenélnek benne. A család valamennyi tagja kötelezően citerázik - így engedelmeskednek a zsarnok apa hagyományőrzésről és népi értékekről alkotott elképzelésének. Ahogy vezényszóra letérdepelve citerájuk fölé görnyednek, és megalázottan pengetni kezdik szomorú műnépdalaikat, többet kifejez a nyers valóságnál - a szimbolikus gesztus, a koreográfia, a kórusjelenet a citerázást közös sorssá emeli. A hangszer és a köré fonódó nevetséges, ostoba történetek (a nagyapa, a népi bárd zenei tehetségének legendája, az egyik gyerek álságos története arról, hogy micsoda megnyugvás számára citerázni) a darabban és az előadásban is pontosan kifejezik az alezredes apa elborult tudatát. A kórusjelenetek közül a közös fohászok, imák - amelyeket mindannyiszor az apáért, a szereplőkért és kiszolgáltatottságukért mondanak - azonban közvetlenségük miatt kevésbé tudnak hatni.


{kozep}Pintér Béla és Enyedi Éva - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

Kiváló az Erikát, a kislányt alakító Enyedi Éva finom, pontos játéka. Az áldozattá vált gyermek rokonszenvet ébreszt, és humora van, egyszerre visszataszító és szeretni való, könnyekig megható és nevetséges. A figura állati létbe süllyedtségét jobban érzékelteti a színészi játék visszafogottsága és a megformált lény esendősége, mint az a jelenet, amelyben a színész nyakörvvel a nyakán kutyát alakít, és csontért liheg. Megint csak az ábrázolás közvetlensége válik erőtlenebbé az elemelt játéknál. (És a kutyafigura is túlságosan ismerős. Egy másik családtörténetben, Biljana Srbljanoviç Családtörténetek. Belgrád című darabjában láttam hasonló kutya-lányt.) Pintér Béla színészi jelenléte a zsarnok apa szerepében erőteljes, figyelmet parancsoló. Ez az apa félelmetes és kiszámíthatatlan, mindenkit a markában tart - a nézőt is beleértve. Lerészegedési jelenete egyenesen bravúros. De a színész Pintér valóságosabbra faragja szerepét, mint amilyenre írta. Az előadás első jeleneteiben járomba fogva, szarvakkal a fején ő húzza a körszínpadot mint igavonó állat - dolgozik, "mint a marha", "mint az állat", "mint a barom", amint ez a darabban is elhangzik. Azonban ez a szimbolikusra maszkírozott figura elszigetelt jelenség az előadás egészében. Csak a kis Erika folytatja e gondolatsort utolsó jelenetében, amelyben neki kell felvennie a jármot és a terhet, megmozdítania a színpadot. Nem tudni, hogy Erikának, a szerepnek vagy a törékeny színésznek esik nehezére beindítani a forgószínpadot, de feszült és szép a pillanat: amikor a törékeny lány elmozdítja a súlyos terhet. Az anya szerepében Szalontay Tünde mindvégig elemeltebb többieknél, játékosabb és humorosabb is, éneklő, széthúzott beszédével, széteső mozdulataival stilizáltan tragikus, élvezetes figurát teremt. Csatári Éva a szétivott testvér szerepében pontos figurát hoz, bár röghöz kötöttebb, mint Szalontay. A két fiútestvér közül Thuróczy Szabolcs az erőteljesebb és pontosabb, Tóth József fakóbb humorú és esetlegesebb. Quitt Lászlónak és Bencze Sándornak alig jut eljátszani való szerep (a nagyapát, illetve a nagybácsit alakítják). Deák Tamás a tanító szerepében meglehetősen szűk, realista regiszterben mozog. Neki kell a jóságos, gyerekcentrikus tanítóból sorozat-gyerekgyilkossá válnia, két nem mellékes közbeékelt figurán keresztül: az egyik amolyan bölcsész hippi, a másik újabb BM-es ivadék, aki apja hatalmával fenyegetőzik. Mindegyik szilárdan áll a valóság talaján, a drámában és a színészi munkában egyaránt. Ez azonban zavaros vonalvezetésű valóság.


Pintér Béla: A sütemények királynője (Pintér Béla és Társulata, Szkéné Színház)

Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Darvas Benedek. Rendezte: Pintér Béla.

Szereplők: Enyedi Éva, Pintér Béla, Deák Tamás, Szalontay Tünde, Csatári Éva, Thuróczy Szabolcs, Tóth József, Quitt László, Bencze Sándor.