Hamlet után szabadon

- Benda Iván felvétele -

Kiss Csaba: Hazatérés Dániába

Koltai Tamás


A szerzõ fogta a drámáját, s miután 2002-ben megrendezte Veszprémben, két évre rá továbbállt vele egy (szín)házzal. Mármost kérdés, hogy Kiss Csaba író-e, aki rendez, vagy rendezõ, aki ír. Ha kérdés, hát rossz kérdés, mert csak képesítések lehetnek leosztva rubrikákba, képességek nem. Vannak írók, akik a saját darabjaikat rendezik (például Harold Pinter), és vannak rendezõk, akik a saját darabjaikat írják (például Ács János). Kiss Csaba nem tartozik egyik kategóriába sem, egyrészt mert rendezõként nemcsak magához nyúl, hanem Shakespeare-hez, Büchnerhez és másokhoz is, másrészt mert a drámáit gyakran más rendezõk viszik vásárra. Fõfoglalkozású színházi emberként a világ érdekli, nem a színház; emlékszem, amikor egy pécsi fesztiválvitán azt mondta, nem arról kellene beszélnünk, hogyan jött be a színész a színpadra, hanem arról, mire való az az elõadás, amirõl beszélünk - mit akartak elmondani vele, miért mutatták be?

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megKiss Csaba: Hazatérés Dániába

Koltai Tamás


A szerző fogta a drámáját, s miután 2002-ben megrendezte Veszprémben, két évre rá továbbállt vele egy (szín)házzal. Mármost kérdés, hogy Kiss Csaba író-e, aki rendez, vagy rendező, aki ír. Ha kérdés, hát rossz kérdés, mert csak képesítések lehetnek leosztva rubrikákba, képességek nem. Vannak írók, akik a saját darabjaikat rendezik (például Harold Pinter), és vannak rendezők, akik a saját darabjaikat írják (például Ács János). Kiss Csaba nem tartozik egyik kategóriába sem, egyrészt mert rendezőként nemcsak magához nyúl, hanem Shakespeare-hez, Büchnerhez és másokhoz is, másrészt mert a drámáit gyakran más rendezők viszik vásárra. Főfoglalkozású színházi emberként a világ érdekli, nem a színház; emlékszem, amikor egy pécsi fesztiválvitán azt mondta, nem arról kellene beszélnünk, hogyan jött be a színész a színpadra, hanem arról, mire való az az előadás, amiről beszélünk - mit akartak elmondani vele, miért mutatták be?

A Hazatérés Dániába fúrhatja az oldalát, különben aligha ugrott volna neki másodszorra a győri Nemzeti Színházban. Erre jó, ha a szerző-rendező: utánjátssza önmagát. Az utánjátszás zsenáns a színházi közéletben, a legtöbb új darab úgy marad "ősbemutatva", mint az első kóstoló után lerágottnak tekintett csont. Kiss nyilván érezte, Hamlet -verzióján van még rágnivaló, miután a veszprémiek szépen beleharaptak. Most kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok. Gáti Oszkár - ő az egyetlen azonos szereplő - kissé tompított magán és Claudius világnagy hedonizmusán, a Herceget játszó Kolovratnik Krisztián pedig a wittenbergi sápadt Hochdeutsch finomkodás mellé fölvette a kihívó intellektuális kívülmaradás arckifejezését. Világosabb lett kettejük szembenállása, ami két - számunkra ismerős - politikai arculatot takar. Az előadás láttán először gondoltam a cím kettős értelmezésének lehetőségére. A hazatérés nemcsak a Herceg külföldről való visszaútjára utalhat, hanem a Hamlet -dráma "hazai" adaptálására is, arra, hogy mindent a saját viszonyainkra kell értenünk. (Még egyértelműbben annál, mintha az eredeti Shakespeare-t játszanák. Különben miért kellett volna átírni?)


{kozep}Gáti Oszkár (Claudius) és Kolovratnik Krisztián (A herceg) - Benda Iván felvételei{/kozep}

Most nagyon úgy nézem az előadást, mint a hatalomhoz való viszony mentalitásdrámáját. Az elit két típusa néz szembe egymással - a cinikus prakticista és az életidegen moralista. Egymás közt vannak, a "nép" mint sírásó egyetlen árva mondatot ejt az előző király viszonylagos - a mostanihoz képest csekély előnnyel bíró - érdeméről. A múlt mint holttest ( valakié, nem is a volt királyé) üvegvitrinbe temetve mementóként lebeg a légben, de nincs se jelképértéke, se hívóereje. A korona ágaira az élethabzsoló Claudius tréfából zsíros ínyencfalatokat - kolbászrudacskákat - húz. Amikor Horatio a trón átadására szólítja, feltöri az ülőke üvegét, a cserepek közül kiemeli a bent látható háromlábú sámlit, magasra tartja, tessék, a tiétek, vegyétek el. A hatalmi jelképeknek nincs tartalmuk, blaszfém használatuk - a sírásót játszó Simon Géza megvető hangsúlyából ítélve - föltehetően az alattvalókat is közömbösen hagyná. Az általános értékvesztésben föltételezi és megérdemli egymást a cinikus hatalom és a "naponta meghágott" nép.


{kozep}Balsai Mónika (Ophelia) és Töreky Zsuzsa (Gertrud){/kozep}

A nemzeti ethosz paradox módon az "ellenség" - a norvégok - térfelén bukkan föl. Amikor Claudius odalöki a követségbe érkezett Odrún századosnak (Török András), hogy mondjon valamit a nyelvükön, a megalázott diplomata dacos elszántsággal rákezd egy hazafiasra, ami egyértelműen a himnusz. Veri hozzá a taktust is a lábával. A norvégokról aztán kiderül, hogy kocsmázó, primitív barbárok - azt nem látjuk, hogy a "dánok" milyenek -, akik tőrbe csalják a koncul eléjük vetett Laertest (Ungvári István). A szerencsétlen ifjú, ahelyett hogy tanulni és tivornyázni menne Párizsba, mint Shakespeare-nél, Claudius követeként az idős Fortinbras királyhoz indul. Odrún azonban az orránál fogva körbevezeti az ország éghajlatilag és szociológiailag rideg tájain, s mire lefagyott lábbal hazavergődik, nyomában érkezik a saját nyelvén kaffogó szörnyű norvég horda. Megjegyzendő, mielőtt fölmerülne a xenofóbia vádja, hogy a Berzsenyi Krisztina által terrorista csürhének öltöztetett népség csak úgy "norvég", ahogy a megtámadottak "dánok", azaz sehogy; ha valakinek nem tűnne föl, a drámai fikció terepén vagyunk. Mindenesetre Odrúnról a legvégén megtudjuk, hogy ő maga az ifjú Fortinbras (már benne van a korban), aki különítményével szisztematikusan leöldösi az igazságszolgáltatás jegyében egymást kiirtó királyi család megmaradt tagjait. Mikor végeznek, a hullahegy fölött hazafias vigyázzban eléneklik a himnuszukat. Elég dermesztő jelenet.

A drámai tér erősen segíti a fikció létrehozását. Csanádi Judit díszlete a hatalmas győri színpad forgójára épül. Lejtős konstrukció, képzőművészetileg komponált játéktér, amely nem "ábrázol", hanem megjeleníti a drámai mondanivalónak leginkább megfelelő képeket, tróntermet, csarnokot, kikötőt, az ácsolat alá suvasztott norvég kocsmát. Egyetlen kép sem naturális, mindegyiket néhány szerkezeti elem (asztalként leereszkedő horizontális fémhíd, fölülről belógatott geometrikus üvegkatafalk, ácsolt kiszögellés az emblematikus töprengő pózban a "meredély" fölött ülő Hercegnek) és a világítás alakítja a szituációnak megfelelően, teszi költői-metaforikus értelemben beszédessé. Kétségkívül távolabbról mutat a legszebben, onnan, ahol már elveszítjük a színész arcát; ez a hodályszínház paradoxona. A színészi játékot is ez határozza meg: ki kell tapintani a tág tér és az intimitás érintkezési felületét. Gáti Oszkárnak kifejezetten használ, hogy a nagy színpadon "kisebb" lett, kevésbé akarja megmutatni a király hatalmas életétvágyát (és általa a saját pompás adottságait), például nem hedonista hímként gondol befészkelődni Gertrud és Ophelia közé az ágyba, hanem megpróbál együtt élni Claudius kétségeivel, lelki válságával és mérgezett-leforrázott testének sorvadásával. Ezáltal a hatalom cinikus élvezetének emberibb változata jön létre. Kolovratnik Krisztián Hercege finom, de nem dekadens jelenség, sápadt homloka mögött intellektuális indulattal. Némasága néha beszédesebb, mint a megszólalása, ami lehet színészi kiforratlanság; meggyőző viszont, amikor elutasítja a bosszút mint egyszerű fizikai cselekvést: érezni, hogy nem gyávaságból, hanem mint elveivel és etikai normáival ellentétes megoldást. Helyette - ez a drámai szövegnek is nyomatékos eleme - Fazekas István Horatiója horgad föl elemi verbális és fizikális indulattal mint a holtnak hitt öreg király hosszú haldoklásának tanúja, valamint a Herceg "férfiatlanságát" személyesen kompenzáló Ophelia-gyalázó és Claudius-gyilkos. Töreky Zsuzsa a későn, de Claudius mellett még idejében nővé érett Gertrud természetes életörömét és az összeomlásban is megmaradt szerelmét mint valódi emberi drámát mutatja meg. Balsai Mónika közhelyektől mentesen, természetes folyamatként kíséri végig Opheliát az útján; szép az öngyilkosság lassú, jelzett mozzanata. Maszlay István locska papának játssza Poloniust, a locska papát. Szilágyi István, mint mindig, egyedi jelenség; kettős szerepet alakít, és a haldokló király, az élő halott síron túli üzenetét tolmácsoló (akusztikailag is érzékletessé tett) jelenetben nagyon erős. Színészként is remek figura, de a Fésűs Tamással és Janisch Évával közös színészjelenetek nincsenek az előadás általános színvonalán. Posonyi Takács László (Rosen) és Kotány Bence (Guilden) a szerepet illetően inkább az írónak, mint a rendezőnek tehet szemrehányást. A kevésbé sikerült részek abban a stílusrétegben gyengítik az érdemdús, tehetséges előadást, amelyben egyébként is erősítő doppingot érdemelne: a kaján és profán irónia terén. Én szörnyen röhejesnek látom azt az egészet, amit Kiss Csaba ábrázol.


Kiss Csaba: Hazatérés Dániába (Győri Nemzeti Színház)

Dramaturg: Rácz Attila. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Zene: Palotai Zsolt. Rendezőasszisztens: Horváth Márta. Rendezte: Kiss Csaba.

Szereplők: Gáti Oszkár, Kolovratnik Krisztián m. v., Töreky Zsuzsa m. v., Anger Zsolt m. v., Maszlay István, Ungvári István, Balsai Mónika, Török András, Szilágyi István, Fésűs Tamás, Janisch Éva, Posonyi Takács László, Kotány Bence, Simon Géza, Bognár Gyula, Forró Attila, Guttin András, Kelemen Zoltán, Pörneczi Attila, Pingiczer Csaba.