Kettõs látás

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Az Emio Greco - PC vendégjátéka

Halász Tamás


Elõször úgy éreztem, némi hendikeppel kell belevágnom Emio Greco Extra Dry címû duettjérõl szóló írásomba, hiszen 2001 tavaszán lemaradtam a koreográfus (és akkori és azóta is alkotótársa, Pieter C. Scholten rendezõ) budapesti, bemutatkozó elõadásáról. A Ravel Boleró jára készített Double Points: One&Two címû estrõl csupa jót hallottam, így bánatom csak mélyült. Kényelmetlen érzéseimet azonban egy tény csillapította: az Extra Dry egy trilógia része, melynek másik két elemét a hazai közönség nem láthatja - így a hiányérzet bizonyos fokig kollektív, senkinek sem teljesebb a képe, nem vagyok akkora, magányos hátrányban. Az pedig kifejezetten felszabadulttá tett, hogy ez a munka nem valamiféle "egyharmad", egy triptichon önkényesen kiragadott részlete, hanem önálló, kerek egész. Így a tény, hogy e darab egy trilógia harmadik, befejezõ eleme, ebben az esetben talán nem több hasznos adatnál.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megAz Emio Greco - PC vendégjátéka

Halász Tamás


Először úgy éreztem, némi hendikeppel kell belevágnom Emio Greco Extra Dry című duettjéről szóló írásomba, hiszen 2001 tavaszán lemaradtam a koreográfus (és akkori és azóta is alkotótársa, Pieter C. Scholten rendező) budapesti, bemutatkozó előadásáról. A Ravel Boleró jára készített Double Points: One&Two című estről csupa jót hallottam, így bánatom csak mélyült. Kényelmetlen érzéseimet azonban egy tény csillapította: az Extra Dry egy trilógia része, melynek másik két elemét a hazai közönség nem láthatja - így a hiányérzet bizonyos fokig kollektív, senkinek sem teljesebb a képe, nem vagyok akkora, magányos hátrányban. Az pedig kifejezetten felszabadulttá tett, hogy ez a munka nem valamiféle "egyharmad", egy triptichon önkényesen kiragadott részlete, hanem önálló, kerek egész. Így a tény, hogy e darab egy trilógia harmadik, befejező eleme, ebben az esetben talán nem több hasznos adatnál.


{kozep}Barbara Meneses Gutiérrez és Emio Greco{/kozep}

Az olasz Greco pályája bővelkedik fordulatokban - erre kimunkált mozgásművészete, sokoldalú alkotói-előadói személyisége is bizonyság. Tapasztalt, sokat látott művész, akinek a mozdulataiban ott a kíváncsiság, megéltség, számtalan kérdés és jó néhány válasz. Greco klasszikus balett-tanulmányait követően kabarék, filmek, zenei videók táncos szereplőjeként kezdte pályáját (a mozgóképtől napjainkig nem távolodott el: Pierre Coulibeuf 2003-as, Guerriers de la beauté című filmjében olyan pályatársaival látható, mint Wim Vandekeybus, William Forsythe vagy közeli barátja, Jan Fabre). Greco pályája korai szakaszában találkozott Fabre-val, a világhírű belga rendező-koreográfus-képzőművésszel. Számos közös alkotásukban a táncművész szerzőként, előadóként egyaránt közreműködött. Később a Trafó egy közelmúltbeli vendégével, Saburo Teshigawara Európa-szerte ismert, veterán japán táncos-térművésszel hozta össze a sorsa. Greco 1995 óta, tehát közel egy évtizede dolgozik Scholtennel - formációjuk neve: Emio Greco - PC. Az Amszterdamban működő csapathoz, kettejükön kívül, fél tucat táncos tartozik. Munkájukat a már említett kíváncsiság motiválja elsősorban, melynek tárgya a test maga - a mozdulat, a kifejezés, a lehetőségek határainak felfedezése. Az Extra Dry példája is jól mutatta, hogy a táncos és a rendező különös figyelemmel vizsgálja test és tér viszonyát, a mozdulatok hordozta jelentéstartalmat, annak kihatásait, a testek párbeszédét és különféle lehetőségeit. Különös, hogy e tudományos igényű, művészi munka három alkotásból álló sorozata, az 1996 és 1999 között készült Fra Cervello e Movimento (Az agy és a mozgás között) elemei a Martini három fajtájáról kapták könnyed nevüket. A Bianco és a Rosso után harmadikként született a most Budapestre hozott Extra Dry.

Soha életemben nem volt még szerencsém aranyszín térhez, díszlethez: ez a szín - ha már táncművészetben utazunk - legfeljebb jelmezeken és akkor is inkább klasszikus balettben honos. Az arannyal valahogy fenntartásos viszonyban áll ez a közeg. A dús pompa, a gazdagság, a hatalom, a tárgyiasított spiritualitás, a kivagyiság színe az arany. Más irányból közelítve: a letűnt koroké, a klasszikus művészeté, az állandóságé, az "értékőrzésé", operaházi stukkóké, ódon templomoké, koronázási ékszereké. Sután fogalmazva: az arany nem "modern szín". Az ezüst annál inkább - gondoljunk csak az ipari design, az ékszerek, a ruházat, a lakberendezés trendjeire. Az ezüst hűvös, szinte flegma csillogása jól illik a mához. Az Extra Dry színpada egy négy oldalról aranyfelületekkel zárt, hatalmas, üres doboz. A fémes szín emelkedetté, szakrálissá, lélegzetelállítóan széppé és szokatlanná teszi. Persze nem az aranylamé vad, orfeumi csillogását látjuk Grecóék színpadán. Ez az arany matt: a táncpadlón tompa fényű, szinte krémszerű, míg a ritkás szövésű textilfalon hámló, pelyhes, kopott, mint egy réges-régi tapéta.

Hirtelen felvillanó, majd pár másodperc múltán finoman lehúzott fényekben pillantjuk meg először a darab két táncosát, Grecót és Barbara Meneses Gutiérrezt. Érdekes - hogy kis kitérőt tegyek -, hogy a Trafó beharangozó videóvetítésein az Extra Dry t két férfi táncolta. Nem tudom, lehet-e azt "eredeti verziónak" tekinteni, vagy csak egy változatról van szó, mindenesetre különös, hogy milyen jelentésváltozás lenne érzékelhető, ha a kompozíció másik variánsát is láthatnánk. Hiszen az, hogy Greco partnere ebben a meghitt, nemes koreográfiában nő vagy férfi, bizony nem mindegy - az Extra Dry ugyanis egész estés tánckettős (és ilyenből se láttam korábban sokkal többet, mint kortárs táncszínpadon aranyszín díszletet). De erre a dilemmámra később még visszatérek.


{kozep}Emio Greco és Barbara Meneses Gutiérrez - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

A két táncos feje tükörsimára borotválva, mindketten egyforma, nagyon könnyű, finoman áttetsző ruhát viselnek. Uniszex öltözetük pántos, térd alá érő, felső-szoknya kombinációból álló egybeszabott ruha, mely egyáltalán nem kelt nőies hatást. A villanó fényekben - melyek tágítják-szűkítik, összezavarják a pupillát - az egyik táncost (a férfit) szemből, a hátsó falhoz lapulva látjuk. Társnője háttal áll, két méterre, vele szemközt. A villanások lassan tartós fénnyé olvadnak össze. A mennyezet világító hídjain hatalmas reflektorarzenál. Zömük sorokba rendezetten, sávokat világít majd be a színpadon, míg egy-egy nagyobb fényforrás a koreográfia csomópontjaira irányul.

Az Extra Dry játékalapja a kettőzöttség, a párhuzamos mozgás. A kompozíció gyönyörű, izgalmas (néha kicsit vontatottnak tűnő) képekben vizsgálja a (táncszínházi) egy és kettő jelentését. A kezdő- és a záróképben a két test elszakad egymástól, nem fűzi össze őket a rejtelmes szál. A koreográfia kezdetén a táncosok szorosan összetapadnak. Elöl a nő, mögötte a férfi (különös, de a nemeket itt csupán a megkülönböztetés végett tudom használni, írhatnám azt is: "Elöl Barbara, mögötte Emio" - de a szexusnak nemcsak azért nem tulajdonítok jelentőséget, mert az Extra Dry t először videón, két férfival láttam, így értem, de legalábbis feltételezem, hogy szerzője nemcsak társa személyét, de nemét is teljesen felcserélhetőnek, vagyis lényegtelennek tartja). A játék híján van mindenféle cselekménynek, történetnek. Greco az egy és a kettő jelentését, viszonyát, együttműköd(het)ését vizsgálja. A két, egymás mögött álló táncos (akár) revükből is ismerős játékot mutat. Egy törzset látunk, két karral, majd a törzsből - hátulról - még két kar látszik "előbújni". E játék (mint majd az előadás egésze) nem csupán szellemességével, hanem lélegzetelállító pontosságával ragad magával. A végletekig összecsiszolt mozdulat és agyműködés, a rebbenékeny finomságú, mégis végtelenül organikus, zsigerekből jövő precizitás lenyűgöz - már csak azért is, hiszen Magyarországon abszolút el vagyunk szokva az együttmozgásra képes táncosok látványától.

Eleinte nagyon kevés vizuális ingerrel kényeztet a kettős tánca. Az előadók lassan billennek ki kezdeti statikus alaphelyzetükből. Fokozatosan veszik birtokukba a színpadot. A legkülönbözőbb - ám meglehetősen egységes - mozdulatokból épített futamokat mutatnak be lekettőzve. Nincs test, és nincs árnyék, primer és szekunder testállapot. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony. A két táncos egyenrangú: nem követi egyik a másikat, hanem az egy válik ketté. Mint egy "pontosan beállított" szellemkép, olyanok. Az Extra Dry egyes pillanatai bravúrosak, sőt szinte magáról a bravúrról szólnak. Elképesztő, mennyire együtt mozog ez a kettő, amely egy. A táncosok lassan átizzadják ruhájukat: a nyirkos testre feszülő, selyempapír finomságú anyag hólyagosan tapad rájuk, különös hullámokat vet a mozdulatokra. Hol ujjlenyomat hatalmasra nagyított barázdáit látjuk, hol finom négyzetrácsot vagy örvényt. A játék túlnyomó része majdnem teljes csendben zajlik. A finom kompozíciót a természet (leginkább éjszakai erdő vagy rét) neszei törik meg. Ciripelést, gólyakelepelést, huhogást, macskanyávogást hallunk a transzcendens térben. Olyan hangélményt, mintha éjjel, lecsavart fények mellett üldögélnénk egy erdei házikó tornácán. Egy alkalommal az Il silenzio távoli dallama is felcsendül, a kürtszót szaxofon recsegő, vijjogó hangfoszlányai fedik el. A darabban, középtájt Vivaldi Négy évszak ának tél tételéből csendül fel gyönyörű, áradóan szép részlet. A táncosok kibillennek addigi komótosságukból, és fergeteges, szinte hihetetlen tempójú, kiemelkedő tudásukat még jobban kidomborító futamba kezdenek. Szinkronmozgásuk, egymás állandó, fürge és érzékeny letapogatásának bravúrossága megrendítővé teszi ezt a derengően világított részletet, melynek végén percekig állnak a felerősített fényben, szinte civilként, zihálva.

A kettős-játék mellett a két előadó egészen különleges jelenléte-magatartása emlékezetes. A spanyol táncosnő visszafogott, szinte közönyös - teste játszik, arca alig, de szuggesztív tekintetével egészen különös dolgokat mond el, ad hozzá táncához. Visszafogott, de érezhető: hatalmas energiákat tart vissza magában. Irányítja erejét, nyugodt és koncentrált. Greco szinte karaktert alakít egy absztrakt táncjátékban. Rebbenékeny, izgatott, feszült és kíváncsi. Társához hasonlóan ő is gyakorta kitekint a nézőtér felé. Nagyon nehéz megragadni izgalmi állapotának pontos jellegét. Leginkább olyannak tűnik, mint aki valamiféle vallási eksztázisba került. Motyog, erős arcjátékkal aprókat gesztikulál, mintha valami láthatatlan lénnyel, erővel kommunikálna. Az aranydobozban sejtelmes játék zajlik, meditatív, kifinomult szertartás, a lehetetlen megkísértése. Egyszerre hatalmas tétű és roppant komoly, illetve végtelenül természetes, életszerű a tánc. Két pompásan összeszokott, nagy tudású, egymásban hallatlanul elmélyült, eggyé forrott művész személyiségének sodrába sikerült kerülnünk. A játék végén az előadók sziluetté válnak. A hátsó textilfal és a játéktér fekete, valódi fala közötti sávot a magasból éles, hideg fény világítja meg, mely átdereng a játéktérbe is. Nem történik ez alatt a színpadon semmi. Csak megmutatják nekünk: igen, az ott a külvilág.