Mutogatós

- Izsák Éva felvétele -

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Molnár Szabolcs


A Budapesti Bábszínház Mozart A varázsfuvolá ja, Sztravinszkij Petruská ja, Bartók A csodálatos mandarin ja és - kortárs opera gyanánt - Vajda Gergely Az óriáscsecsemõ je után ismét zenés színpadi mû speciális adaptációját kínálja felnõtt közönsége számára. A kékszakállú herceg vára este tekinthetõ meg, ezenkívül azonban kevés jel utal arra, hogy valóban felnõttelõadás részesei vagyunk: a rendezõ a gyermeklelkûnek tartott publikumot egy látványosnak szánt képeskönyvvel szórakoztatja. Gyermekeimet csak azért nem vinném el rá, mert a bácsik és nénik kapcsolatára (egyelõre) Balázs Bélánál kevésbé pesszimistán tekintenek.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megBartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Molnár Szabolcs


A Budapesti Bábszínház Mozart A varázsfuvolá ja, Sztravinszkij Petruská ja, Bartók A csodálatos mandarin ja és - kortárs opera gyanánt - Vajda Gergely Az óriáscsecsemő je után ismét zenés színpadi mű speciális adaptációját kínálja felnőtt közönsége számára. A kékszakállú herceg vára este tekinthető meg, ezenkívül azonban kevés jel utal arra, hogy valóban felnőttelőadás részesei vagyunk: a rendező a gyermeklelkűnek tartott publikumot egy látványosnak szánt képeskönyvvel szórakoztatja. Gyermekeimet csak azért nem vinném el rá, mert a bácsik és nénik kapcsolatára (egyelőre) Balázs Bélánál kevésbé pesszimistán tekintenek.

Lehet, hogy tévedek, de a nézők nagy többsége valószínűleg nem a művel való ismerkedés jegyében, nem az első találkozás izgalmát várva vásárol belépőt a bábszínházi Kékszakállú ra. (Egy prágai marionett Don Giovanni sem okoz nagy élvezetet az eredeti ismerete nélkül.) Joggal feltételezik, hogy a szokatlan médium, a sajátos színpadi lehetőségek, az illúziókeltés speciális eszközei felszabadítják a rendező fantáziáját, mely eredeti értelmezéshez talán nem, de termékeny zárójeles megjegyzéshez elvezeti. Ez utóbbira vagyok én, a felnőtt néző kíváncsi; szívem szerint ezt ütköztetném korábbi, operaházi tapasztalataimmal. Úgy vélem, hogy a bábszínházi adaptáció izgalma ebben rejlik.


{kozep}Juhász Ibolya, Semjén Nóra, Papp Orsolya és Bánky Eszter - Izsák Éva felvétele{/kozep}

Balázs Béla szövegéhez, az opera librettójához meglehetősen ellentmondásos viszony fűzi mind a hivatásos, mind a műkedvelő operabarátokat. Csak a két szélsőséget említené: vannak, akik kénytelen-kelletlen fogadják el, hogy erre a librettóra írta Bartók egyetlen operáját, másokat pedig annyira megérint a mű meséje, hogy ahhoz - mintha csak saját titkos naplójuk lenne - feltétel nélkül ragaszkodnak. Bármelyik típus téved be erre az előadásra, a Szavak felhangzásakor előtűnő Tárgyak látványától egyként elszomorodhat (a neveletlenebbje hangosan felröhöghet). A Szavak Testté válását habitustól függetlenül vegzálásnak kell tartanunk, hiszen a fegyver szót a fegyvernek látszó tárgy (dárda, kard) képe húzza le a színpad deszkáira, a kincs szó elhangzásakor luftballon méretű briliánsok kezdenek vidám kergetőzésbe, röpködésbe. Az ötödik ajtó - a Kékszakállú birodalma - megnyitása után a teljes univerzumra vethetünk egy futó pillantást, bolygó- és csillagszerű tárgyak pipiskednek elliptikus pályájukon. Nem marad kétségünk afelől sem, hogy a történet általános érvényű, hiszen a színpadon a Kékszakállút - Judithoz hasonlóan - három színész is megjeleníti (a kékesen világító neonprofilokról és kezekről most ne essék szó!). Nem érdemes bonyolult magyarázatba kezdeni ahhoz, hogy kifejtsem, mi értelme van egy szereplőt bábként és hús-vér emberi figuraként egyaránt megmutatni, elég legyen csak annyi, hogy nincs értelme, mert felesleges. Egy dolgot jelez: a rendező bizonytalanságát, gyámoltalanságát, döntésképtelenségét. Nem érdemes hosszan időzni ama primitív jelzésrendszer mellett sem, mely kimerül abban, hogy a szöveg szimbólumrendszerré kristályosodó fogalomtárát tárgykatalógussá degradálja; a végkifejlet rövid leírása azonban idekívánkozik. Megdöbbentő, de igaz, hogy a régi asszonyokat megjelenítő - kirakatbábunál artisztikusabban kivitelezett - figurák rendre úgy lettek felöltöztetve, ahogy azt a Kékszakállú herceg elmondja, mintha Balázs Béla szövegét egy stylist magazin öltözködési tanácsadói rovatából ollózták volna ki. A Juditot helyettesítő, a volt asszonyokhoz hasonló figura - egy női alakot formázó váz (sakkozók kedvéért: királynő...) - belsejében a korábban feltárult termek tárgyait látjuk viszont. Nem is lenne rossz ez a szimbólum, ha nem hallanánk Kékszakállútól: "Sok kincsemet ők gyűjtötték, / Virágaim ők öntözték. / Birodalmam növesztették, / Övék minden, minden, minden" - azaz a tárgyak inkább köthetők a régi asszonyokhoz, mintsem Judithoz.

Az előadás erényei közé sorolom a vár megjelenítését. Korábban láthattunk már robusztus várfalakat súlyos, acélveretes ajtókkal, mesébe illő, félkilós kulcsokkal; de láthattunk teljesen díszletmentes előadást is (e megoldás révén elkerülhető volt a szöveg nehéz szavainak felesleges megduplázása), ahol pusztán a különböző színű fények jelezték a helyszín változását. A vár eleven organizmus, mely sóhajt és könnyezik. Szimbolikus tér, melynek érzékelését sem a reális vizuális ábrázolás, sem ennek teljes elhagyása nem akadályozza meg. A bábszínházi várdíszletnek nyilvánvaló okok miatt látható, reális képet kell mutatnia. De szerencsére ez a díszlet nem statikus, állandó mozgásban van, organikusan változik, él, valóságos szereplővé válik. A négy Kékszakállú mellett "ő" az ötödik.

Egyszerű, oszlop- és ajtóelemből álló díszletkép nyitja az előadást. Az egyenes, kapukkal tagolt fal (kolostor kerengőjére emlékeztet) mindkét végén nyitott: egy-egy fél ajtóval végződik, azt sugallva, mintha nem is hét ajtó lenne, hanem végtelenül sok. A könnyű anyagból épített elemekből pillanatok alatt új tereket lehet létrehozni, a játék tere állandó mozgásban van. Jó lett volna, ha a rendezés nem a szimbólumok tárgyiasításában, hanem e díszlet még kreatívabb hasznosításában ismerte volna fel feladatát.

Nem tudom, hogy pontosan mikor készült az előadáson hallható hangfelvétel, melyen Kasza Katalin és Melis György énekel, valamint Ferencsik János dirigál. Mindenesetre olyan korban, melynek Kékszakállú -felfogása elég sokáig uralta nemcsak a magyar operaszínpadot, de a Bartók-operát övező közfelfogást is. Minden értéke ellenére elég poros már ez a közfelfogás ahhoz, hogy ne legyen érdemes konzerválni, főleg nem a bábszínház színpadán. Kár, hogy mégis ez történt. Szomorúságomat az sem enyhíti, hogy az előadásmódot - melyet Balogh Géza öntudatlanul megidézett - nagyon szeretem. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a Kékszakállú alkalmas arra, hogy egy vásári mutatványos a maga modorában adja elő: kiskocsira építhető díszlettel, jópofa bábokkal. Ráadásul a mutogatós színház sültrealizmusa a legabsztraktabb színházi nyelv. Olyan nyelv, mely úgy rántja le a porba Balázs Béla szövegét, hogy az a nézői habitustól függetlenül mindenkinek jólesik.


Bartók Béla-Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára (Budapesti Bábszínház)

Tervező: Balla Margit. Rendezte: Balogh Géza.

Szereplők: Bánky Eszter, Bassa István, Beratin Gábor, Czipott Gábor, Csajághy Béla, Gruber Hugó, Juhász Ibolya, Kenyeres Zsuzsa, Papp Orsolya, Semjén Nóra. Hangfelvételről: Kasza Katalin, Melis György (ének), Kézdy György (vers), a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Ferencsik János (karmester).