A XXI. század elõzményei

Vannak poénok, amelyeket minél többször hallunk, annál nagyobbat szólnak. Színházban legalábbis gyakori eset ez. Bizonyára a csattanó dramaturgiai helyzetével függ össze, ha az nem a régi, ismert vicc hatását váltja ki, hanem újra és újra élvezhetõ. Ha az ismertség csak fokozza a várakozást, és az öröm is egyre nagyobb, ha újra és újra elhangzik ugyanaz a nemegyszer már szállóigévé lett mondat. Örkény életmûvében leginkább a Tótékban sorakoznak az ilyen szövegek, szépen egymásra épülve, egészen az Õrnagy felnégyeléséig.

Ez a cikk a Criticai Lapok 2005 februári számában jelent meg. Szerzõ: Zappe László

KÖZÖD HOZZÁ?

Örkény István: Pisti a vérzivatarban
Vígszínház

Vannak poénok, amelyeket minél többször hallunk, annál nagyobbat szólnak. Színházban legalábbis gyakori eset ez. Bizonyára a csattanó dramaturgiai helyzetével függ össze, ha az nem a régi, ismert vicc hatását váltja ki, hanem újra és újra élvezhető. Ha az ismertség csak fokozza a várakozást, és az öröm is egyre nagyobb, ha újra és újra elhangzik ugyanaz a nemegyszer már szállóigévé lett mondat. Örkény életművében leginkább a Tótékban sorakoznak az ilyen szövegek, szépen egymásra épülve, egészen az Őrnagy felnégyeléséig.

A Pisti a vérzivatarban közkeletűvé lett poénjai viszont a mostani vígszínházi előadásban eléggé változatosan szólnak. Hol legyintést és ásítást váltanak ki, néha azonban ezúttal is fölébred a ráismerés öröme. A mű dramaturgiája ugyanis egészen más. Szorosan véve nem épülnek egymásra a jelenetek, nem adnak ki egybefüggő történetet, valamilyen rendszert, hálót csak valamely ismeretelméleti-filozófiai, világlátási-világérzékelési síkon alkotnak. A poénok is legfeljebb ezen a síkon épülnek egymásra. A Pisti hathat színpadra terelt egypercesek halmazának, vagy éppen olyan jelenetsornak, amelyben szeszélyesen váltakoznak igényesebb kabarétréfák abszurd blődlivel, érzelmes-filozofikus életképek triviális allegóriával. A jelenetek nem egy srófra járnak, nem azonos gondolkodásmóddal készülnek, nem azonos a valósághoz való viszonyuk, nem azonos az elemelkedettség, elrugaszkodottság szintje. Amikor például a kivégzést vezénylő Pisti beáll a kivégzendők közé, majd hosszú csevegést folytatnak az aktus praktikus problémáiról, mégpedig abból az alapállásból, ahogyan apró köznapi problémákhoz viszonyulunk, tehát hogy miképpen lehetne a dolgon minél egyszerűbben és gyorsabban túlesni, akkor a szerző kifordítja a valóságos szituációt. Amikor azonban Pisti megkettőzi magát egy németbarát és egy ellenálló változatra, hogy mindenképpen túlélje a háborút, akkor ez éppen csak egy kis túlzás a korban legmindennapibb viselkedési formához képest. Egyáltalán, Pisti maga is hol minden, hol semmi, hol vákuum, amelyet istenítenek, hol valódi megváltónak tetszik. És közöttük minden: a jámbor aranyhaltenyésztőtől egy koncepciós per vádlottjáig. Mindebből következően előadása és nézője válogatja, hogy ki mikor látja az egész darabot is a XX. század Az ember tragédiájának vagy Faustjának, vagy mindössze egy vicces, netán teljesen értelmetlen jelenetsornak.

Marton László indokolható, de mégis merész vállalkozásba fogott azzal, hogy negyedszázaddal az első, Pesti Színház-beli bemutató után, amikor Várkonyi Zoltán rendezését ő fejezte be, ismét színpadra állította a Pistit. Hiszen a darab akár nemzeti klasszikusnak is tetszhet, a XX. századi magyar lét és tudat egyik nagy drámai összefoglalásának, amelyet elvben bármikor elő lehet venni, sőt kötelesség is volna talán folyamatosan játszani. Másfelől viszont nagyon is a XX. századhoz és Pesthez kötöttnek is láthatjuk, sőt, a múlt századon belül is tulajdonképpen csak a század középső részére, mondjuk a negyvenes és hatvanas évek között eltelt időre érezhetjük érvényesnek. S nem is csak azért, mert cselekménye kétségkívül erre az időszakra esik, hanem mert az akkor öröknek érzett magyar sorsot és szemléletet is ennek a kornak a szellemiségéből fogalmazta meg. Két nagy kérdése van tehát az előadásnak. Az egyik földhözragadtan praktikus: a nézőtéren ülők hány százalékának van csak sejtése is arról a valóságról, amelyet a mű megidéz, amelytől elrugaszkodik, amelyből táplálkozik. Például hányan látják azt a sarlót-kalapácsot festő Pisti jelenetében, amit az a hatvanas-hetvenes években jelentett, és hányan érzékelik úgy, hogy mindössze a múlt rendszer szimbólumairól, netán önkényuralmi jelképekről van szó. A másik probléma: vajon mennyiben ismerhetjük fel ebben a XX. századi magyar mentalitás ellentmondásait, hamisságait, hiteit, ábrándjait, öncsalásait összefoglaló műben a XXI. század előzményeit. Nem érzékeljük-e éppen most, a nézőtéren azt, hogy ez a világ - mindegy, hogy jobb vagy rosszabb irányban - alapvetően különbözik az előző kortól. Nem érzi-e úgy a mai nézők egy része, hogy semmi köze ahhoz, amit lát, mert azok a problémák végképp elmúltak, más részük pedig nem nosztalgiával bámulja-e a múlt idők képtelenségeit, úgy érezve, hogy abban a sok abszurd szörnyűségben mégis több volt az emberi, az eleven, mint a létezés mai sivárságában.

A rendező az előadás elején diszkréten megüzeni véleményét az elkövetkező előadás aktualitásáról. Az ötvenes évekbeli rádióból a decemberi népszavazás hírének foszlányai hallatszanak. S ezzel vége is a korszerűsítésnek. Khell Csörsz sokoldalúan használható, semleges díszletében különféle érdekességgel folyik az átgondoltan megtervezett és gondosan kivitelezett játék. Három sötét falon, valamint a padlón számtalan nyílás és nyílászáró szolgálja a jelenetek, a beállítások rugalmas változékonyságát. Színészek és kellékek érkezhetnek lentről, hátulról, oldalról, s ugyanennyi irányban el is tűnhetnek. Jánoskúti Márta ruhái semlegesen idézik a korabeli városi öltözködést, és stilizáltan, ahogy a városi ember képzeli a falusiast. Ez egy csöppet még erősít is a darab pestiségén, fővároshoz kötöttségén. A színészek szükségképpen több szerepet játszanak, noha a színlap alapvető tulajdonságaikkal vagy funkcióikkal határozottan nevezi meg őket. A különbözőségekben az azonosságok, az azonosságokban a különbözőségek aránya pontos egyensúlyban van, a rendezés nem billen el egyik irányban sem. Nem mutat ugyanis törekvést arra sem, hogy a darabban nagyobb belső egységet mutasson föl, mint amennyi a szövegből nyilvánvaló, de a tarka kavalkád vonzásának sem enged. Stílusban van itt tartva minden. A Pistit alakító Gálffi László sem próbál meg túllépni a szerep elemi lehetőségein. Nem használja ki a Pisti-figurák sokféleségét színészi sokoldalúságának csillogtatására, de arra sem próbál fölös erőfeszítéseket tenni, hogy mégis egy embernek mutassa azt, aki nem az. Személyiségének súlyát, évtizedek alatt kidolgozott eszköztárát nem hivalkodva, hanem értelmesen használva veti be az egyes jelenetek értelmes megformálása és nem utolsósorban a közönség megnyerése érdekében. Ha van közös vonása mégis a számtalan Pistinek, akkor az Gálffi személyes vonzása. A Rizit játszó Börcsök Enikő ugyancsak egyszerű, megnyerő, kicsit suta kedvességet kölcsönöz ennek a titokzatos, különböző alakokban is felbukkanó lénynek. Inkább naivnak, mindegy, hogy miben hívőnek tetszik, mintsem a sors valamiféle - gyakran tévedő - látnokának. Hasonlóan kiegyensúlyozott alakításokat nyújt Igó Éva és Fesztbaum Béla, Harkányi Endre és Szamosi Zsófia, Lukács Sándor és Pindroch Csaba.

Szép, kidolgozott előadás, jó nézni. Csak valahogy most nem hoz lázba ez a Pisti a vérzivatarban.

ZAPPE LÁSZLÓ

Ez a cikk a Criticai Lapok 2005 februári számában jelent meg.