Egy elhanyagolt Hugo dráma

Egy elhanyagolt Hugo drámát néztünk tegnap este. Egy korai Hugo drámát. Angelo, Padova zsarnoka címmel. A Place de l'Horloge-on lévő Opéra-Théâtre-ban. Avignonban.


Victor_Hugo
Victor Hugo


Szeretem az ilyen díszleteket. Szeretem azt, amikor van egy érzésem az előadással kapcsolatban, van bennem valamiféle gondolat arról, hogy mit akarhatott a darabbal a rendező, és ennek a gondolatnak világosan, és egyszerűen megfogalmazott, vagy éppenséggel kifinomult bonyolultsággal megkomponált szerkezetét, harmonikus rendjének megvalósulását látom a színpadon. Félreértés ne essék, nem az a jó, ha valami szájbarágós, viszont sokszor megnyugtató érzés egy „keret", egy „tükör", vagy egy „allegória". Az Angelo díszlete háromemeletes vázszerkezet-állvány, háló vagy éppen börtönrács. Fémcsövek, fémszálak szövik át a néző elé táruló tér-képet, ketrecbe zárt világba látunk. Padova kémekkel teli börtön, ahol a szobákban mikrofon nyúlik ki a falakból, hogy lássuk, mindenki mindent hall, hiszen ebben a világban bármit mondasz, azt valaki... valaki biztosan meghallja majd. Padova börtön, mert a zsarnok Angelo uralkodik fölötte, de ő maga is bezáródik, hiszen a velencei Tízek Tanácsa örökké figyelteti a helytartóját. Padova kalitka-börtön Angelo felesége, Rodolfó szerelmese, Katalin számára is. A férje azért tartja egy szobába zárva, mert fél, hogy megcsalják. Mégsem ezeken a helyeken van a legsötétebb. Az igazi börtön a minden megváltást nélkülöző, kétségbeesett reménytelenség, a rettegés, vagy éppen maga a zsarnoki lélek, amely önmagát éppúgy felszámolja, ahogyan azt az alattvalóival is teszi. A kétségbeesésbe rendszert visz, az összedőlni látszó kaotikus építmény oszlopait pedig megtartja a díszlet; keretezi, tükrözi, - vagy ha úgy tetszik - leképezi a börtönt.


Victor_Hugo_-_Angelo_Pdua_zsarnoka_cm__darabja_el_tt
Victor Hugo - Angelo, Pádua zsarnoka című darabja előtt

Az, hogy a darab átkerült a tizenkilencedikből a huszonegyedik századba, egy csöppet sem ártott neki. Különösen, ha azt nézzük, hogy ez nem is a mi huszonegyedik századunk, sokkal inkább egy elképzelt huszonegyedik század, ahol ugyanúgy érvényben van a tizenötödik századi Velence hierarchiája és szabályrendje. Mindehhez különösebb gond és fáradtság nélkül találja meg a formát a rendező. Így lesz a Tízek Tanácsa afféle maffiaszervezet, és a Victor Hugo-i világ szemérmes szerelmeseiből és tartózkodó viszonyaiból a földi örömöket sem megvetendőnek tartó párok.

A dráma tulajdonképpeni cselekménye a színpad „földszintjén" játszódik, míg az első és második emelet folyosóját inkább afféle metaforikus környezetfestésre használja Christoph Honoré. Igénytelen külsejű emberek kártyáznak, egy melltartót viselő férfit egy másik férfi simogat, ölelkeznek... akár egy más alkalommal, amikor egy lófejet viselő férfit szerelmes mozdulatokkal von magához megint csak egy férfi. Szürreális világ a második emeleti. A Szentivánéji álmot, a Parkot és hasonló asszociációkat kever össze, a vágyak föllázadnak rabságuk ellen és az ösztönlény életre kel. Mi ez a lófej? Kik ezek a férfiak? Eleinte nehéz megtalálni, hogy hova tartoznak, és miért éppen... aztán hirtelen önként kínálkozik a megoldás. Az ágyához siető Katalin az Hugo darabban egy előkészített vesztőhelyet talál lefüggönyözött hálókamrájában, itt azonban a lófej és szerelmese egymáshoz préselődött testével szembesül. (C'est brutal!). Micsoda szörnyűség! - hőköl hátra mindkét alkalommal.
Tényleg szörnyű, ahogyan körülveszi és kis híján megfojtja Katalint a férje környezete, akarata, a zsarnoki szó. Angelo bünteti a bűnt, amit ő maga elkövet, pedig százszor bűnösebb asszonyánál, akit csak érdekből vett el. Olcsó ripacs, méregzsák, férfiatlan és hiú, állítja kéz a kézben rendezés és színészi játék.

Katalin sokáig ragaszkodik az életéhez, nem kívánja, és nem is bírja elviselni a halál gondolatát. Más, mint Thisbe - a színésznő, a podesta szeretője, a hősnő - de ő is feláldozza magát a szerelméért. És ő lesz az is, aki az eredeti véggel ellentétben egyedül marad a darab végén a haldokló lánnyal. Rodolfó már messze jár. Nem tudta, nem tudhatta meg, hogy a szerelme él, és éppen az imént ébredt fel tetszhalott állapotából, épp csak az imént... amikor ő leszúrta azt a másikat. A Thisbét. A rendező úgy gondolta, én úgy gondolom, hogy nem létezik boldog egymásra találás az önfeláldozó nő legyilkolása után. Hogy az áldozat jutalmat érdemel, a konfliktusokat pedig meg kell oldani... A Victor Hugo dráma hosszú monológjait nagyrészt meghagyták, így egész mélységükben tárulnak elénk a halálfélelemmel viaskodó Katalin vagy a szerelemtől megrészegült Thisbe „áriái". És valóban áriák ezek, a romantikus érzület kiáradásai, annak minden súlyával, sűrűségével és árnyalataival.

Az előadás tempója elég hullámzó. Míg az elején a modernizálást leszámítva gyakorlatilag az Hugo szöveg szó szerinti megvalósítását látjuk, körülbelül a közepétől elkezdődik egy, a shakespeare-i dramaturgiában különösen gyakori, második, úgynevezett „pórias" szál szövése, amely később aztán a humor, a komédia legfőbb forrása lesz. És valóban: a közönség egyre többet nevet. Nagy csöndek után, hosszú, szenvedélyes monológok után jönnek a nagy nevetések. Eleinte mindez nagyon furcsa, valahogy olyan 'nem helyénvalónak' tűnik nekem. Aztán szép lassan megtorpedózza az előadás egész eddigi menetét, hangulatát, stílusát, és pillanatok alatt formálja át azt. Abból a kis hugoi ötletből, hogy a meggyilkolt Homodeire találó őrök félreértik annak halálhörgéseit, és rossz neveket jegyeznek meg (Pandolfót és Rodrigot Rodolfó helyett) kész cirkuszi szám, vagy commedia dell'artés félreértés-jelenet kerekedik az angolul hebegő őrökkel és az idegesen pattogó podestával (Angelo). Karakterek születnek, méghozzá a komédiához szükséges karakterek. A hangok (zene, vagy énekbetétek) és a fények is hasonlóan változatos palettát mutatnak az előadásban. Sőt, a világítás ezúttal nem marad meg a színpad terében, azon túlhaladva olykor kifejezetten a közönség megvilágítása, jelenetbe komponálása a cél, de mindez nagyon gyorsan, dinamikusan történik, a fények direkt módon, kapkodósan váltakoznak, akár egy képen belül is, ha Christoph Honoré éppen úgy akarja.

733902369small
Christoph Honoré
fotó: Sébastien Dolidon

A rendező játszik, miért is ne? Csak a végén romlik el a játék. Illetve nem is a játék. A dráma véget ér, a vég pedig nyitva marad, megjelenik egy kivetítő, azon a barátságos Christie's felirat, de hamarosan ez is eltűnik. Nem értem, mit jelent, azt mondják, valami nem sikerült. Viszont sok más igen. Kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna, de nem baj, hogy most akkor nincs teljesen lezárva. Még egy nyitott vég.

Vécsei Anna

Az Intenzív Projekt Avignon további írásai:

 

Az Intenzív Projekt Avignon fotógalériái:

----

Az Intenzív Projekt Avignon 2009. támogatói: Színház- és Filmművészeti Egyetem, Párizsi Magyar Intézet, Polgár Krisztina Emlékalap, Oktatási és Kulturális Minisztérium, NKA, Budapesti Francia Intézet, Magyar Közlöny- és Lapkiadó, Filmworks, valamint a litera.hu, a nol.hu és a szinhaz.hu weboldalak.