Chicagói krónika

Pár héttel ezelõtt kissé váratlanul ért a hír, magyar témájú darab bemutatására készül Chicago egyik legjelentõsebb színháza a Steppenwolf Theatre, amelyben a fõszerepet a neves színész John Malkovich játssza.

A történelmi drámát a brit szerző, Stephen Jeffreys kifejezetten Malkovich számára írta, bár kezdetben a darab másik, talán sikerültebb szerepét szánta barátjának. A dráma, Lost Land - egyaránt fordítható magyarra Elveszett föld vagy Elveszített ország címen, s mindkét cím megfelelően ábrázolja az első világháború előtt, majd után Magyarországon játszódó darab témakörét. A robbanás előtt álló Osztrák-Magyar Monarchia szocialista gondolkodású főnemese gróf Károlyi Mihály alakjára mintázott Kristóf nevű földbirtokos előbb a földjét, majd az országot veszíti el, s végül száműzetésbe vonul szerelmével.


Április 14-én, szokás szerint pár nappal a hivatalos bemutató után került sor a Lost Land sajtópremierjére. Addig azonban a százezres példányban megjelenő két napilap kritikusai már láthatták az előadást, bizonyítván Amerikában mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek másoknál. Az előadásra kiadott műsorfüzetben rövid történelmi magyarázat olvasható Magyarországról. A Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép, benne a Trianon utáni ország sziluettje, s mellette a Before és After szöveg. A kép vizuálisan mindent megmagyaráz a Közép-Kelet Európa történelmében kevésbé jártas chicagói színházlátogatóknak. A Backstage című színházi magazinból pedig kiderült, hogy Stephen Jeffreys szerző, Károlyi Mihály Memoirs of Michael Karolyi - Faith Without Illusion címen 1956-ben megjelent visszaemlékezéséből merítette darabja hátterét, amelyet Catherine Karolyi (Andrássy Katalin grófnő) fordított angolra. A piros és fekete borítólapú kötet hosszú évek óta porosodott könyvespolcomon, most kíváncsiságból rögtön elővettem, belelapoztam sőt elhatároztam hamarosan elolvasom. Továbbá eldöntöttem, hogy felbontom és megiszom azt az 1964-es évjáratú Tokaji aszú Essenciát, amely ki tudja hány éve vár elfogyasztásra a bortárlóban. Ebből rögtön kitűnhet, hogy a történelmi dráma színhelye Tokaj vidéke, ahol a mérnök Kristóf  három vasúti híd tervezésén dolgozott. Amint mondta, a vidék borát így gyorsabban lehetne külföldre szállítani, talán éppen Oroszországba. Ilona, a ház úrnője - Martha Lavey (a társulat művészeti igazgatója) - és Kristóf testvére, a tokaji borok abszolút szakértője nem tartja igazán jó ötletnek az orosz exportot, mert mint mondta az oroszok nem értékelik a nemes borokat, hiszen megisszák a terpentint is. Az ilyen humoros és jószerével elcsépelt közhelyekből bőségesen kaptunk példákat az első felvonásban többnyire Kristóf és Ilona szájából. Legismertebb közülük a híres, lassan már banális klisé, a magyar másodikként lép be a forgóajtón, s elsőként lép ki belőle. A harsányan nevető amerikaiak között, magam csak mosolyogni tudtam, bár igaz lenne!


A darab meséje dióhéjban: Magyarország északi részén, a tokaji bortermelő vidéken egy eldugott kastélyba rejtélyes vendég érkezik, azzal a céllal, hogy rábeszélje a világ zajától távol élő egykori politikust a hatalomba való visszatérésre. A történet az első világháború végén játszódik, amikor az ország az összeomlás szélén állt. A szereplők: a már említett Kristóf és Ilona mellett, Anna - Katrina Lenk - a fiatal szlovák cselédlány, Tamás - Ian Barford - a magyar parasztlegény, és Miklós - Yasen Peyankov - a titokzatos, délceg huszár-alezredes. Kristóf  terve az ósdi feudális társadalom reformálását tűzi ki célul, ami egyben megváltoztatná az ország nemzetiségi képét. Ha magyar legény, szlovák lányt vesz feleségül, jutalmául földet kap. "Két kolosszális idea galvanizálhatja a régiót: Adj a parasztoknak földet és árulj bort az egész világnak". A forradalmi ideákat nem osztja Ilona, aki nagyszerűen érzi magát fivére birtokán. A titokzatos huszártiszt közli Kristóffal a háborút elveszítettük, majd rábeszéli menjen fel Budapestre álljon a Károlyi kormány élére és próbálja megmenteni az országot. A földbirtokos 1918. októberében Budapestre megy, ahonnan 10 hónap múlva tér vissza a kastélyába. Amíg Kristóf az ország megmentésén dolgozott, Miklós ügyelt a birtokára. A darabban felmerülő társadalmi problémák mellet eltörpült az a furcsa, profán szinte perverz szerelmi kaland, amely előbb Kristóf és Anna, majd Miklós és Ilona valamint Anna és Miklós között alakult. Voila!  A történtekről többet nem mondok, akit érdekel menjen nézze meg a darabot.


Olvasóim sokszor szememre vetik, hogy nem eléggé kemény kritikus szemmel bírálom a darabokat. Igazuk van, színházba szórakozni járok, ezért beszámolóim inkább laudációk, mintsem vitriolba mártott tollal írt kritikák. Ez esetben viszont úgy érzem néhány fura jelenség említést érdemel. Már a darab elején feltűnt, hogy a szereplők következetesen seigneurnak szólították Kristófot. Nem értettem, vajon honnan szedte a szerző ezt a szót, ami tudomásom szerint Magyarországon sosem volt használatos. Véletlenül a Károlyi memoir 22. oldalán találtam erre magyarázatot. Károlyi írja: "My father was what one could call the typical Grand seigneur." A darabban parasztszerepet alakító színész, Ian Barford valami megmagyarázatlan oknál fogva erős idegen akcentussal beszélt, amelynek hibája, hogy távolról sem magyar. Amerikában a magyar ember felismerhető abban a pillanatban, mihelyt kinyitja a száját. A vé (v) és a duplavé (w) összekutyulása tipikusan példázza a magyar akcentust, amint a téhá (th) kiejthetetlensége is. Mindezek mellet magyarban a szótag elejére esik a hangsúly, míg az angolok a végére helyezik. Évtizedekkel ezelőtt, a Northlight Theatreben Örkény István Macskajáték című darabját adták. Az Orbánnét alakító egyébként kiváló színésznő teljesen érthetetlenül Gábor Zsazsa affektáló modorában, bicskanyitó akcentusát utánozva játszotta végig a szerepét. Rémes volt. Itt zavart még a mokány huszártiszt viselkedése, s itt nem a szerelmi diadalaiban kétkedem, ott rendben volt minden. Egy K und K huszár-alezredes azonban nem tette fel csizmás lábát az asztalra és nem mászkált pucér felsőtesttel hölgyek társaságában, akárhányszor is vitte az ágyba őket. A darabban kellékként használt dugóhúzó is inkább az 1950-es évekből származott, mint a század elejéről. Végül pedig az első világháborús időkben, Anna tót cselédlány volt a manapság használt, politikailag korrekt és nemzetiségileg helyes szlovák helyett. De elég a szőrszálhasogatásból, beszéljünk inkább a színészekről és a rendezésről.


John Malkovich színészi képességeit nem kell ecsetelnem, tehetsége, tudása ezúttal sem hagyta cserbe, bár alakítására erősen rányomta bélyegét a szerepben rejlő magával vívódó egyéniség problémája. Alakjában a jövőbelátó liberális eszme küzdött a környezet konzervatív, nacionalista valóságával. Kár, hogy Annához fűződő szerelmi viszonya nem tudott jobban kialakulni a darabban. Sokkal érdekesebb szerep jutott Yasen Peyankovnak, aki a huszártiszt Miklós szerepében a darab legjobb alakítását nyújtotta. Vannak színészek, akik megjelenésükkel magukra tudják vonni a közönség figyelmét. Peyankovnak ez este minden sikerült, színrelépésétől kezdve dominálta a színpadot. Parádés alakítása, szabad legyen hozzátennem méltó volt a magyar huszártiszthez. A kiszolgáltatott parasztlegény Tamás, a dráma leggyengébben megírt alakja. Érthető ezért, hogy Ian Barford nem tudott többet kihozni a szerepből, mint, ami benne volt. A bántó akcentus kihangsúlyozása tovább rontotta a színész értékelést, bár ezért inkább a rendező vonható felelőségre.  Katrina Lenk a csúnyácska kis szlovák cselédlány, gyenge kezdés után felnőtt szerepéhez, s kihozta a benne rejlő értékeket. A harmadik felvonás végére megszépült. Martha Lavey mint Ilona, a darab elején nagyszerűen viselte a művelt grófkisasszony és a gondos gazdasszony változatos arcát. A második felvonásban előbb szerelmes, majd lerészegedett asszonyként láttuk viszont. A borok szakértője, szeretője parancsának engedelmeskedve életében először inni kényszerült a nemes tokaji borból, s pityókásan humorba ágyazva nagy igazságokat és nagy szamárságokat mondott. Remek szerep, nagyszerű alakítás. Terry Johnson rendezésében a jó elemek párosultak a kevésbé sikerültekkel. A díszlet, a jelmezek és a világítás emelték a dráma értékét, a színészek bejátszották a színteret. Az viszont kitűnt, hogy a rendező a darab szerzője  nem sokat tudnak Magyarországról. Példa erre a kísérőzene és a tánc, amelyekben nehéz volt felfedezni a magyaros motívumot.

Az előadás végén rövid ideig teljes csönd ült a nézőtéren, majd kitört a taps. A szereplők az itteni szokások szerint egyszer jöttek vissza a színpadra, társulatként közösen. Egy meghajlás és vége a varázslatnak. Nincs standing ovation, nincs vastaps. 

 

Harmath István, Chichago