"Meglátjátok, hogy majd eladom magam"

Fullajtár Andreáról már a felvételin azt gondolta Zsámbéki Gábor, hogy egyszer majd jó Médeia válik belõle. Mások azt mondták, nagy tragikus hõsnõ lesz. És most Médeiát játssza, nagy tragikus hõsnõként a Katona József Színházban.

Miközben megélhetési gondjai vannak, mint sok kollégájának. Tarthatatlannak gondolja a színházi szakma helyzetét. Fél attól, hogy megszűnnek a társulatok, és ő is arra kényszerül majd, hogy eladja magát, nemtelen feladatokat kell majd vállalnia, hogy eltarthassa gyermekét.

Címlapfotó: Koncz Zuzsa

Szeretsz olyan szerepeket játszani, amelyektől először nagyon megijedsz, azt gondolod, hogy ez az, ami garantáltan nem sikerül majd, mert nagyon távol áll az egyéniségedtől. Médeia szerepe is valószínűleg ilyen volt.


Fullajtár Andrea: Minden szempontból. Egy görög tragikus hősnőről van szó, aki félig isteni származású. Első pillantásra lehetetlennek látszott a mai világban eljátszani egy félistennőt. Maga a történet sem mindennapi.

Nem régen lettél anya, és az előadásban meg kell ölnöd két gyereket.

Fullajtár Andrea: Friss anyaként sehogy se hittem, hogy ez nekem menni fog.

Zsámbéki Gábor mondott valamit, hogy miért osztotta rád ezt a szerepet, vagy netán a próbatáblán láttad meg, hogy te vagy Médeia?

Fullajtár Andrea: Fölhívott nyáron, mondta, hogy ezt a darabot szeretné velem bemutatni, és amikor fölvett a főiskolára, már akkor azt gondolta, belőlem igen jó Médeia lesz.

Megkérdezted, miért gondolta ezt?

Fullajtár Andrea: Annyira meglepődtem, hogy ezzel a szereppel fogok indítani a szülés után, hogy ezt el is felejtettem megkérdezni. Csak álltam, és hallgattam, mit mond. Emlékszem, az volt az első kérdésem: és mi lesz, ha megbukunk? Azt válaszolta, hogy “hát semmi, de szerintem nem bukunk meg."

És utána sem kérdezted meg, hogy miért gondolt téged Médeiának?

Fullajtár Andrea: A főiskola első évében oda is adta nekem Weöres Sándor Médeiáját. Ilyen értelemben ez nem ért váratlanul.

Miért az volt az első kérdésed, mi lesz, ha megbuktok?

Fullajtár Andrea: Azon gyötrődtem, hogy egy negyvenes-ötvenes éveiben járó nőt kell játszanom, akinek fiatal pasi a szerelme, és mindehhez jön a gyermekgyilkosság. Ebben a sztoriban nehezen tudtam elképzelni magamat. Féltem attól, hogy ezt nem tudom megcsinálni. Ez pedig címszerep, ha én nem vagyok jó, akkor az előadás megbukik.

Korodnál öregebb szerepekben eddig is jócskán volt részed.

Fullajtár Andrea: De aztán azt is elmondta Zsámbéki, hogy most szeretné megfordítani a dolgot. Én a saját korombeli nőt játsszam, viszont Iaszón a drámával ellentétben öregebb lesz az előadásban, mint Médeia. Ami elvileg nonszensz, hiszen eredetileg Euripidésznél Médeia a szerelmével együtt az örök fiatalsággal is megajándékozza Iaszónt. Iaszón ezért marad fiatal és Médeia öregszik.

Zsámbéki miért gondolta másként?

Fullajtár Andrea: Alkotó emberként nyilván a saját életéből ő is sok mindent bele akar tenni az előadásba. Azt akarta, hogy a produkció végén Iaszón monológja másként szólaljon meg. Ha egy fiatal fiú azt mondja, hogy nem maradt semmim, tönkretettél, az nem ugyanazt jelenti, mintha egy ötvenes éveiben járó férfi mondja ezt. Zsámbéki azt akarta, világosan lássuk, a nőnek mindene rámegy erre a kapcsolatra, beáldozza magát, de érezzük, hogy a férfi is ráment.

Amikor a Kés a tyúkban című darabot bemutattátok, azt nyilatkoztad, hogy a nő, akit játszol, a férfin keresztül méri le, mi a dolga a világban, mint egyébként minden nő. Most is ezt gondolod?

Fullajtár Andrea: Már azért nem egészen. Az anyaság nagyon sok mindent hozott magával a nőiségnek arról az oldaláról, amiről én korábban nem tudtam, hogy micsoda. Most már nem magamért élek. Attól, hogy az ember anya lesz, egyszer csak egy csomó minden működni kezd az életében, ami addig nem funkcionált. Nagyobb lesz a felelősségérzet, amivel együtt jár, hogy sokat kell áldozni egy másik emberkére. A saját életemet úgy kell alakítanom, hogy az neki jó legyen, biztonságban érezze magát. Idáig számomra a férfi elsősorban a szerelmen keresztül jelentett állandó kapcsolatot az élettel. Most van egy másik kapcsolatom, a gyermekemmel. Ő is férfi.

Már férfiszámba veszed őt?

Fullajtár Andrea: Abszolút. Élesen bontakozik ki a személyisége, látom rajta milyen típusú emberke. Látom rajta azt a harcias, szenvedélyes alkatot, amilyen lesz, ezért nem gondolhatok rá másként, mint majdan megnövő férfira. Remélem, hogy igen klassz pasi lesz.

Korábban bajod volt azzal, hogy túl sokat dolgozol, nem tartottad jónak, hogy nem tudsz találkozni a barátaiddal. Nem tudtad átélni a gyászt sem. Amikor édesapád meghalt, másnap A talizmánban kellett a próbán ugrálnod. Ha eddig sem volt elég időd, akkor a gyerek mellett most, hogy lesz?

Fullajtár Andrea: Minimalizálok mindent. Amit nem muszáj, azt nem vállalom el. Amin nem létkérdés, hogy ott legyek, a színházi bemutatókat is beleértve, azt inkább hanyagolom. Nekem most elsősorban a gyerekkel töltött idő a fontos, és minden más háttérbe szorul. Nem volt ez igaz sajnos a Médeia próbaidőszakára, mivel az első mondattól az utolsóig színpadon vagyok, mindennap bent kellett lennem a színházban. Akkor jöttem rá, hogy szülés után egy évig nem lett volna szabad visszamenni dolgozni. Hét hónapos volt Gergő, amikor próbálni kezdtünk.

Bevitted a színházba?

Fullajtár Andrea: Nem, nem, otthon hagytam, anyu vigyázott rá.

Mondtad a próbán a szöveget, és közben arra gondoltál, hogy mi van a gyerekkel otthon?

Fullajtár Andrea: Igen, ez sokszor előfordult. Remegett például kezem-lábam, amikor úgy jöttem el otthonról, hogy a manónak harmincnyolc fokos láza volt. Megőrültem attól a gondolattól, hogy nem én vagyok vele otthon. Elő is fordult, hogy annyira szétszórt voltam, hogy nem tudtam próbálni. Ez igen nagy iskola volt, ha legközelebb szülök, egy évig otthon maradok.

Akarsz még szülni?

Fullajtár Andrea: Nagyon megjött a kedvem hozzá.

Az, hogy gyereked van, vagy akár az is, hogy meghalt az édesapád, nyilván olyan tapasztalatok, amelyeket valamelyest felhasználsz a színpadon.

Fullajtár Andrea: Ez így van. Egészen más dolgokat érzek színpadon, mint szülés előtt. Mindig hallottam másoktól, hogy a szülés iszonyú fontos, az rengeteget ad a színpadon, ha valakinek gyereke van. De nem tudtam, hogy ez mit jelent. Mintha gazdagabb lenne az érzésvilágom, egy csomó mindent sokszínűbben látok. Megváltozott a viszonyom a férfiakhoz, az öleléshez, saját magamhoz. Gazdagabb lettem attól, hogy kihordtam egy gyereket, szültem, és ettől van egy másfajta kötődésem is.

Régebben azt mondtad “nem kell ahhoz szülnöm, hogy el tudjak játszani egy anyát."

Fullajtár Andrea: Azt gondolom, hogy most jobban játszanám el, mint szülés előtt. De hát az ide nekem az oroszlánt is hevülete minden fiatal színésznél működik. Nyilván ez mondatta velem ezt. Hiszen gyilkosságba sem kell keverednünk ahhoz, hogy gyilkost játsszunk, lásd Médeia.

De akkor, hogy van ez? Egy anya eljátszásához jobb, ha magad is anya vagy, de gyilkosnak nem kell ahhoz lenni, hogy igazán jól játsszál gyilkost?

Fullajtár Andrea: Nem, mert láttam olyan színésznőt is, akinek nem tett jót a szülés. A tehetség állapota attól függ, hogy az ember az életének egy-egy ilyen eseményét hogyan éli meg. Hogy ha nekem ez kudarc lenne, vagy úgy érezném, elvesz tőlem valamit az élet azzal, hogy gyerekem van, akkor a színpadon is rosszat tett volna, hogy szültem. Ha nem szeretném azt az életet, amit Gergővel élnem kell, akkor egy csomó minden más sugározna belőlem, mint ami most.

A pályádon viszont nyilván kevesebbet tudsz vállalni.

Fullajtár Andrea: Az első néhány évben ez nyilván így lesz. De az, amit otthon kapok cserébe, megfizethetetlen. Azt soha semmilyen színház, egyetlenegy szerep nem nyújtotta nekem. Olyat még soha nem éreztem, mint amikor otthon a gyerekkel vagyok.

Megfogalmazható mit érzel?

Fullajtár Andrea: Boldog vagyok vele. Helyükre kerültek a dolgok.

Minek kellett helyére kerülnie?

Fullajtár Andrea: Nagyon zilált, érzelmileg rendkívül megtépázott személyiségem van. Szeretek egyik végletből a másikba csapódni, hihetetlenül türelmetlenül várom az új benyomásokat, kihívásokat a világból. És ha ezekből egy időre kevesebb van, akkor beparázok, depressziós leszek. Állandóan pörgő típus vagyok.

Ha az egyik után nem volt kilátásban rögtön egy másik feladat, akkor kétségbe estél, hogy szükség van-e még rád?

Fullajtár Andrea: Igen. Az ilyen típusú személyiségnek áldás a gyerek, mert egyensúlyba kerül tőle. Nem hajt arra állandóan, hogy jöjjön valami új, hanem a gyerekének próbál adni sok mindent.

A színészethez nem szerencsés a szélsőséges személyiség? Nem jó, ha sokféle érzelmet átélsz, és azután ezeket fel tudod eleveníteni? Biztos, hogy jót tesz a rendes polgári életmód?

Fullajtár Andrea: Szerintem sose fogok rendes polgári életet élni. Még magát az anyaságot is eléggé bohóc módra élem meg. Hihetetlenül élvezem a játékot a gyerekkel. Ha látom, hogy rákattan egy játékszerre, akkor vele tartok. Nem az a fajta polgárasszony lett belőlem, aki reggeltől estig főz, takarít körülötte, és boldog, hogy este nyolckor ugyanúgy lefeküdhet, mint előző nap. Én az a fajta ember vagyok, akit inspirál egy másik egyéniség.

Mennyivel kevésbé vagy most szélsőséges, mint régebben?

Fullajtár Andrea: Össze kell szednem magam a gyerekem mellett. Mellette nem lehet szétcsúszni, nem lehet éjjel kettőig-háromig bulizni a haverokkal. Van egy norma az életemben, ami összetart. Eddig azt hittem, hogy a művészet csillaga alatt bármit lehet.

A művészet nem jelenthet normát?

Fullajtár Andrea: Eddig nem éreztem igazán jól magamat. Azt éreztem, hogy valami itt nem stimmel, nekem nem ez való. Sokkal inkább olyan életre vágytam, amelynek vannak szabályai. A gyerekem mellett rendszerességet tanulok, ez harminc évig soha, semmikor nem sikerült.

Az nem jelentett rendszerességet, hogy meg kellett tanulni a szöveget, be kellett járni a próbákra, az előadásokra?

Fullajtár Andrea: Nem, mert aztán hirtelen jön két hónap, amikor ez mind nincs, viszont esetleg elmegyek forgatni, és egész éjszaka dolgozom. Utána, mondjuk, jön két hónap, amikor nem próbálok, csak játszom. Soha nem volt az életemben rend.

Eddig viszont mindig azt mondtad, hogy számodra a legfontosabb a színház, miközben mindig elbizonytalanodtál, hogy lesz-e még Katona, lesz-e még művészszínház, lesz-e még társulat?

Fullajtár Andrea: Akkor még nem volt gyerekem. Most van a Gergő, és utána van a színház, majd utána van benne a Médeia, aminek nagyon örülök, hogy siker lett, sokat kínlódtunk vele. De az első a Gergő. És, ha valami gáz van a színházban, ha probléma adódik a társulatban, akkor azok csak bizonyos mértékig foglalkoztatnak. Szemben a régi Fullajtár Andreával, aki hajnali négyig tudott ülni a társalgóban és közben azt hitte, hogy megváltja a világot. Ennél most azért van egy sokkal fontosabb ügyem, ami miatt haza kell mennem. Nem az agyam irányít, hanem egyszerűen ez jön most belőlem. Nem is tudnék most mást csinálni, csak ezt.

Miért szenvedtetek a Médeiával?

Fullajtár Andrea: Meglehetősen jól indult a próbaidőszak, egészen addig a pontig, ameddig Médeia el nem dönti, hogy megöli a gyerekeit. Eddig sok ötlete volt Zsámbékinak és nekem is, olajozottan ment minden. De ennél a résznél mindig elakadtunk. Ezzel szemben nyilván pokoli erős ellenállás volt bennem, nem tudtam ebbe belemenni.

Lehet, hogy nem szerencsés az összehasonlítás, de ez hasonló ellenállás volt ahhoz, mint amikor a Kés a tyúkban próbáin hosszú ideig képtelen voltál levetkőzni?

Fullajtár Andrea: Sarkított a példa, hiszen ez tényleg csak egy akció, de lehet, hogy hasonló dologról van szó. Bár ez elsősorban lelki szempontból volt igen kemény meccs bennem.

De hát a Médeia esetében nem lelki gátakat kellett átlépni?

Fullajtár Andrea: Tulajdonképpen igen. Úgy látszik, hogy a lelkileg, fizikailag szemérmesebb embernek baromi nehéz színházban szerepet próbálni. Mindig van egy olyan pont, ahol kiderül, olyasmit kell csinálni, amire nehezen vehető rá. Persze azért más, hogy valaki levetkőzik meztelenre és megmutatja azt, ahogyan isten megteremtette, és megint más belebújni a pszichéjébe valakinek, aki pillanatokon belül gyilkolni fog. Az egyik én vagyok, akkor is, ha levetkőzöm, a másik pedig nem én vagyok, hanem valaki más, aki számomra rémisztő dolgot művel. Én, mint nő, nem tudom ezt elfogadni megoldásként, és nekem, mint színésznek, mégis el kell játszanom, különben nem működik az előadás.

Mitől lendültetek át a holtponton?

Fullajtár Andrea: Egy egészen banális dologtól. Azt mondta Zsámbéki, amikor látta, hogy rendszeresen elbőgöm magam, már mindent kitalálok, csak ne kelljen ezt a jelenetet próbálni, egyáltalán ne arra gondoljak, hogy a gyerekeket ölöm meg. Lássak magam előtt valamit, ami a szerelmem és köztem közös volt, rám bízza, hogy ez mi legyen, tárgy és gondolat is lehet. Vonatkoztassak el a gyerekektől és próbáljak úgy. Így megszabadultam egy nagy tehertől és ezt a részt is tudtam próbálni. Maga a gyilkosság pedig egy koreográfia. Úgy próbáltunk, mint egy táncelőadásban. Szól hangosan a Médeia-opera. Be kellett pontosan lőni, hogy mit csinálok a zenére. Lelkileg ez már nem volt nehéz. Jó pszichológus módjára Zsámbéki levette rólam a terhet.

Amikor a színpadon gyilkolsz, annak a képességét is csak magadból kell előásnod, a lelked mélyén ennek a lehetősége csak ott van valahol benned.

Fullajtár Andrea: A gyilkosság előtti monológ okozta a legnagyobb gondot, ezt nem tudtam próbálni. Ez a monológ arról szól, hogy lesz most nekem egy életem a gyerekeim nélkül. És nem lesz semmim rajtuk kívül. Miközben arról is beszélek, hogy ezt nem tudom megtenni, képtelen vagyok a gyilkosságra. De közbeszól a másik én, ami azt mondja, szó sincs arról, hogy vissza lehet lépni. Ha előtte a próbákon nem kerestünk volna hangokat arra, amikor Médeiában a folyamat működni kezd, akkor ebben a szituációban teljesen meg lettem volna lőve. Nem tudtam volna, hogyan játszom el, hogy mégis rászánom magam a gyilkosságra. De mivel ezeknek a hangváltásoknak már a birtokában voltam, a segítségükkel próbáltam a monológot, és Zsámbéki azt mondta, hogy szuper. Sokszor előfordul, hogy kicsit külsődlegesebb vagy technikai megoldás hozza meg azt, amit lelkileg nem tudsz honnan előállítani. És ez még furcsa arcot is hozott magával, sőt szinte másik testem is lett attól, hogy más hangon kezdtem el beszélni.

Ez a mélyített hang többeknek nem tetszik, mesterkéltnek tartják.

Fullajtár Andrea: Az első pillanatoktól úgy próbáltunk, hogy a nőnek vannak nem normális hangjai. Zsámbéki kérte, hogy hozzak variációkat. Az egyik próbán például csak azzal kísérleteztünk, hogy a ház mögül milyen hangok jönnek ki. Vagy csak azt próbáltuk, hogy a monológokban milyen hangon szólalok meg. Kigyakoroltuk a hörgéseket, állati hangokat. És ezekből összeállt egy rendszer, ami mankóul szolgált számomra akkor is, amikor lelki szempontból valami rosszul ment.

De ezekben a hangokban tényleg van természetellenesség.

Fullajtár Andrea: Abszolút. Nem tudom, beszéltél-e már olyan emberrel, akinek mondjuk három személyisége van, és pillanatok alatt vált át egyikről, a másikra? Ez nem normális, hanem mesterkélt, valami olyan, ami természetellenes. Ha ezt fölteszi az ember a színpadra, akkor abnormálisnak hat.

Fordítva is megtörténhet ez. Jó néhány gyilkossal beszélgettem már, és a többségükben éppen az volt a meglepő, mennyire normálisnak hatnak, ha az ember nem tudná róluk, hogy gyilkosok, föl sem tételezné.

Fullajtár Andrea: Igen, ez is egy lehetőség. De más velük utólag beszélgetni, és más az, amikor éppen ölnek. Zsámbékinak kifejezetten az volt az elemzése Médeaiáról, ha ő normális lenne, ha megmaradna annak, aki volt, képtelen lenne a gyerek gyilkosságra. Tehát ehhez totálisan meg kell őrülnie, szét kell tépnie magában minden normális emberi érzelmet, kötődést. Át kell hágni minden határt és küszöböt ahhoz, hogy ő ezt meg tudja tenni. Saját magát hergeli bele az őrületbe ahhoz, hogy gyilkolni tudjon. Szerintem együgyű darab ez is, ugyanúgy, mint mondjuk a Bakkhánsnők. Onnantól kezdve, hogy Médeiát megsértették, az isteni származás nem könyörül, olyan aránytalanul áll bosszút, ahogy csak lehet. Kinyírja a gyerekeit azért, hogy Iaszón belehaljon a bosszújába.

Hirtelen lendültél át a holtponton, vagy azért ez egy folyamat volt?

Fullajtár Andrea: Nagyon kemény folyamat volt. Minden próbán kicsivel tovább sikerült elmondanom a monológot. Ami után a gyilkossági jelenetben a gyerekek nem működtek elég jól, ki kellett találni valami mást.

Miért nem működtek elég jól?

Fullajtár Andrea: Nem voltak elég jó színészek. Még szövegük is volt, hogy jaj, anyám ne ölj meg, segíts testvérem, meghalunk. A kissrácok a legnagyobb jó szándékkal sem tudták hitelesen elmondani ezeket a mondatokat. Lehetett tudni, hogy ez nem megoldás. Zsámbéki még egy ideig kísérletezett, fölvette magnóra a gyerekek sikítását, ezt a szövegük alá adta, hátha picit fölerősíti a hatást. De ez sem működött. Sőt még az is kiderült, hogy az sem jó, ha szemben állnak, ha a nézők látják az arcukat, miközben mi beszélünk hozzájuk. Civilek, gyerekek. Egy olyan helyzetben, amikor én arról beszélek, hogy mindjárt megölöm őket, és erre képtelen vagyok, látsz ott két közömbös arcocskát. Ez teljesen szét is verte a próbákat. Szétestem, instruálhatatlanná váltam.

Ilyenkor civilben is kikészülsz?

Fullajtár Andrea: Aha.

Netán ki is rohansz a színpadról?

Fullajtár Andrea: Az előfordult, hogy kiabáltam, káromkodva rugdostam a színpadon lévő köveket, hogy azok is minek vannak ott, hogy én ezt nem csinálom tovább. Azt éreztem, olyasmire vagyok kényszerítve, amit képtelen vagyok megoldani.

Ilyenkor Zsámbéki higgadt, vagy ő is bepöccen?

Fullajtár Andrea: A Médeia alatt nyugodt volt, de volt már olyan próbaidőszakunk, amikor annyira kiborítottam, hogy fölrúgta az asztalt és kiment.

A kőrugdosás aztán benne is maradt az előadásban.

Fullajtár Andrea: Persze, de azt azért máshogy próbáltuk. Nekem egyébként is bajaim voltak a kövekkel, egy részük éles, gyakorlatilag vágószerszámokon fetrengtem, sőt nagyon köhögtem is tőlük, mert porlottak. Fizikailag is rendkívüli módon igénybe vett ez a próbaidőszak. Kellett egy hónap, mire nem köhögtem hajnalban vissza ezt a kőport. Rendes asztmás rohamom volt. Az is megtörtént, hogy teljesen elment a hangom, nem tudtunk próbálni. Akkor kivitték a köveket a színpadról, fellocsolták őket, mi pedig az üres díszlettelen térben próbálkoztunk, miközben fehéret köptem. Borzalmas volt.

Korábban beszélgettünk arról, amikor még Csalog Zsolt hajléktalanmonológját, a Csendet akarok!-ot adtad elő, hogy utána akár két napra is kikészültél. Még mindig ennyire erősen hatnak rád bizonyos előadások?

Fullajtár Andrea: Főiskolás voltam még, kicsi voltam. Most már két nap azért sok. De a Médeia bemutatóját követő első hónapban nem tudtam haza menni előadás után. Másfél-két órát a büfében ültem, és néztem magam elé.

Annak ellenére, hogy tudtad, haza kellene sietni a gyerekhez?

Fullajtár Andrea: Pontosan a gyerekemet akartam megóvni. Abban az állapotban nem akartam haza menni, amiben a Médeia után voltam. És vagyok is minden előadása után. Csak most már kitaláltam egy rituálét, amit az egyik barátnőm tanácsolt. Ezzel leteszem a szerepet.

Utólag rágódsz, hogy éppen mit toltál el aznap este?

Fullajtár Andrea: Lenyomatot hagy bennem a közönség is, és az is, aznap hogy ment az előadás. Nagyon erős benyomás marad bennem, amit szép lassan engedek el. Kezd kitisztulni a kép, már látom, hogy tulajdonképpen büfében ülök, és kik vannak körülöttem, hogy ma este eljött például Csomós Mari, és örülni is tudok ennek.

Reagálni sem tudsz arra, ha gratulálnak neked?

Fullajtár Andrea: Nagyon jólesik, de másnap már jobban értem, mit mondanak. Básti Julival például másnap már tök jót tudtunk beszélgetni.


És miből áll a levezető rituálé?

Fullajtár Andrea: Ez műhelytitok. Nem lehet ilyeneket elárulni. Amikor legközelebb kimennék a tapsrendre, aki az interjút olvasta, rögtön arra gondolna, hogy ezután mit csinálok.

Nem hinném, hogy ebben a pillanatban ez beugrana bárkinek is.

Fullajtár Andrea: Teljesen hétköznapi dolgokról van szó. Például arról, hogy milyen sorrendben veszem le a rajtam lévő ruhákat. De ez hadd maradjon az én személyes női titkom. Bizonyos idő alatt minden színész rájön arra, milyen alkat, hogy tud regenerálódni, hogyan tudja összeszedni magát előadás után. Ez tipikusan az a produkció, amire már reggel készülni kell, már reggel összeszűkül a gyomrom, hogy este ezt játszom. Egész nap visszatérő gondolat, hogy este Médeia leszek.

Attól félsz, hogy netán nem fogod tudni eljátszani?

Fullajtár Andrea: Nem. Baromi nagy a feladat, iszonyúan ott kell lenni agyilag. A lélekjelenlét pillanatra sem hagyhat ki. Olyan ez az előadás, mint az igen komoly jógagyakorlat. Ez nem olyan, mint A talizmán, hogy amilyen állapotban éppen vagyok, azt beviszem a produkcióba. A Médeiát, annyira fönt kell kezdeni, hogy az nehezen indítható normális lelki állapotból, totál kiborultan, teljesen szétcsúszva kell megjelenni a színpadon. Ahhoz, hogy ezt az ember jól eljátssza, előtte borzasztó összeszedettnek kell lennie, nagyon pontosan kell tudnia a dolgát. Föl kell készülnie fizikailag és lelkileg is.

Ez mit jelent?

Fullajtár Andrea: Például azt, hogy az énektanárnőmmel már este fél hatkor bemozgatjuk a hangszálaimat.

Ez a mélyített hanghoz szükséges?

Fullajtár Andrea: Igen. Az énektanárnőm azt mondja, ez olyan, mintha valaki Wagnert énekelne. Ez a fajta torok kell azokhoz a mélyítésekhez és sikításokhoz, amelyeket csinálok. Ha egyszer rosszul csinálom, bevérzik a hangszálam és soha többet nem tudok megfelelően teljesíteni. A hangszálaim beedzésén kívül, be kell mozgatni magam tetőtől talpig. Utána negyed hét körül beülök az ügyelő szobába, ami közvetlenül a színpad mellett van, és ott ülök, amíg el nem kezdjük az előadást. Kollégákkal már ekkor nem találkozom, nem fordulok meg a büfében. Próbálom magam beizzítani a kellő hőfokra.

Már a pályád elején többen mondták, hogy belőled nagy tragikus színésznő lesz. És most már mintha ez nem is jövő idő lenne, pedig ehhez a szerepkörhöz még igen fiatal vagy.

Fullajtár Andrea: Számomra váratlan volt ennek az előadásnak a sikere. Amit Zsámbéki látott bennem, azt én nyilván nem láttam magamban. Nem gondoltam, hogy időszerű nekem ez a szerep. Most meg, hogy játsszuk a darabot, gyakran olyan arcokat látok a meghajlásnál, amelyeket inkább szeretnék elfelejteni.

Milyen arcokat látsz?

Fullajtár Andrea: Például nagyon durván megrendült nőt, aki úgy zokog, hogy a szája előtt van a keze. Vagy olyan férfit, akinek totálisan pirosak a szemei, és maga elé mered. Nem szívderítő látvány, hogy ilyen állapotba kergetjük a nézőket.

De amúgy ez mégiscsak jó...

Fullajtár Andrea: Közben mégis azt kell mondjam, iszonyú jó dolog, hogy ilyen hatása tud lenni a színháznak és annak az előadásnak, amit játszunk. Örülök, hogy ez így van, de egy szerep alapján még nem biztos, hogy azt mondhatjuk, nagy tragikus színésznő lett belőlem. Hiszen ki tudja, hogy a következő szerepemben mekkorát bukom. De még az is lehet, hogy Schütz Ila nyomdokaiba lépek, és teljesen komikus karakterré változom.

Ezt azért egészen komolyan nem mondod.

Fullajtár Andrea: Nem, de A talizmánnál éppen azon lepődtem meg, hogyan lehetséges, hogy nekem ez a komikus figura bejött?

De állítólag A talizmán próbái alatt is sírógörcsöket kaptál, hogy ez neked nem fog menni.

Fullajtár Andrea: Hát persze. Behívtam Máté Gábort az öltözőmbe, mondtam neki, hogy ezt a szerepet ossza át valaki másra, mert biztos, hogy nem tudom eljátszani. Komikus szerepet egyáltalán nem játszottam még a Katonában, ráadásul Huszárik Kata, aki nálam idősebb, az előadásban a lányom. Mondtam Máténak, hogy engem mindenki öregasszonynak fog tartani, annyira beskatulyáznak. Máté azt felelte, nem az életkor lesz a lényeg, és higgyem el, hogy el tudom játszani a szerepet. De az olvasópróba után igazán nem voltam derűlátó.

Miért kérted ki magadnak az öregséget, amikor egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, sokkal öregebb vagy a korodnál, már háromévesen olyan verseket írtál, hogy meg akarsz halni.

Fullajtár Andrea: Az más, hogy a személyiségem miatt tapasztaltabb vagyok a koromnál, és megint más, hogy a pályámon olyan skatulyába raknak, amiből nem fogok tudni kiszállni.

Szeretnél szép, fiatal naivát játszani?

Fullajtár Andrea: Azt különösebben nem. Júliát nem szeretnék már játszani, még a főiskolán nagyon akartam. Egyszer el is mondtam a méregmonológot, és akkor rájöttem, hülyeség lenne nekem Júliát játszanom.

De miért?

Fullajtár Andrea: Cinikusan hangzott az én számból a szövege. Nyilván a hangomban, az egész habitusomban van cinizmus, tapasztaltság, amitől nem lehet nekem elhinni, hogy még nem voltam férfival.

Azt sem lehet neked elhinni, hogy lelkesen belelovalod magad valamibe?

Fullajtár Andrea: Azt talán el lehet. A Kés a tyúkban fiatal nője egyáltalán nem tapasztalt, macsó csaj. Ő - hogy úgy mondjam- teljesen íratlan papír, aki aztán a produkció végére beérik. De látszólag ez sem az én szerepem.

A talizmán kékharisnya nőjét viszont sok tekintetben a cinizmus működteti.

Fullajtár Andrea: A próbákon egészen az ellenkező irányba ment, csak az utolsó két hétben lett ennyire hidegen cinikus.

Mennyit változnak az alakításaid az előadások során? Nemrég gondoltam rá, hogy A Kés a tyúkbant újra meg kellene nézni, mert biztosan más, mint volt.

Fullajtár Andrea: Ebben az előadásban az nagyon sok mindent megváltoztatott, hogy gyereket szültem. Amikor visszajöttem a felújító próbákra, azt éreztem, ezt teljesen másként játszanám most, mint 1999-ben. Gothár Péter azt mondta, hogy neki nagyon tetszik ez a visszafogottabb, kicsit érettebb megfogalmazás. De csak hárman játsszuk az előadást, ezért viszonylag könnyű rajta változtatni, Kocsis Gergő alakítása is sokat módosult, sokkal férfiasabb, lazább lett.

Régóta félsz tőle, hogy esetleg szétesik a Katona társulata...

Fullajtár Andrea: Borzalmas a helyzet. Nem tudom, milyen hülye szakmánk van, hogy nem megyünk az utcákra, és nem torlaszolunk el autópályákat, mint a gazdák. Szégyenletes, ahová a magyar színház dotálása jutott. Lehetetlenség, hogy a Médeia teljes költségét a tavalyi egy százalék adók összekuporgatásával teremtette elő úgy a színház, hogy nem lehetett egy normális kocsit megvenni az előadás végére. Kis talicska Médeia kocsija, mert nem volt többre pénz. És sorolhatnám a hasonló példákat. Miközben a Katona minden előadása százszázalékos nézettség fölötti látogatottsággal fut. Nem kell annyira megfizetni minket, mint a Nemzeti tagjait, de a Katona vezető színészei a hónap vége felé ne azért egyenek a büfében, mert ott van hitel. Ez szerintem vérlázító. Most, hogy anya lettem, még inkább azt gondolom, ez tűrhetetlen. Nagyon haragszom magunkra, színházi emberekre, hogy semmit nem csinálunk. Azok, akiknek jól megy, nem szólnak, mert nekik most fut a szekér. Akiknek régen ment jól, azért nem szólnak, mert ők akkor befogták a szájukat, és rábólintottak ilyen-olyan intézkedésekre. Lemondtak színészek bizonyos juttatásokról, mert úgyis magasabb bért fognak kapni, ahogy erre a Katonában is volt példa. Most már ott tartunk, hogy a szinkronban az egyik színész nem mer a másik szemébe nézni, mert van, aki félmilliót keres, a másik meg nem bírja kifizetni az albérletét, kölcsönökből él. Egy színész, aki már több főszerepet eljátszott, ne nettó százezer forintot keressen! Azt gondolom, hogy ez odáig fajul majd, hogy egyszer csak szétrobbannak a társulatok. Sőt, nem is szétrobbannak, mert annak még van hangja, olyan lesz ez inkább, mint amikor elkötnek egy végtagot, és az meghal. Most lényegében a színházi végtag elkötése történik, minden olyan kis intézkedéssel, amivel még több pénzt vonnak el a szakmától. Egyszer csak megszűnnek a társulatok. Nélkülük pedig kérdéses, mennyire lehet jó színházat csinálni. Azért az érdekes lesz, amikor Zsámbékinak castingot kell hirdetnie, az éppen ráérő színészeknek, ha rendezni akar.

Bérstop is van a Katonában.

Fullajtár Andrea: Már több mint két éve. A tavalyi szezonban nem is volt szerződtetési tárgyalás. Nem hívta be Zsámbéki a színészeket, mert ha úgysem tud fizetést emelni, akkor mit mondjon? Megalázó, ami történik. Amikor néha elmegyek forgatni, akkor találkozom olyan szabadúszókkal, akiknek bejött a pálya és jól élnek. Nem emlékeznek már arra, milyen volt ötvenezer forintból tengődni két hétig. Amikor ilyesmikről beszélünk, mindig azt mondják nekem, hülye vagyok, miért nem jövök el a Katonából? Erre kissé ingerülten azt válaszolom, hogy nem egy emberről, nem csak rólam van szó, hanem társulatokról.

Amikor a Nemzetibe hívtak, meg sem fordult a fejedben, hogy elszerződj?

Fullajtár Andrea: Nem. Az nagyon jól jött volna, hogy sokat keressek. De hát nekem Zsámbéki a mesterem. Ameddig ő a Katona élén van, nem megyek másik színházhoz, mert ott úgysem tanulok olyan sokat, mint itt... Ha az embernek gyereke van, akkor elsősorban az a fontos, hogy a kaja mindig meglegyen. Utána jönnek az egyéb szempontok. Különben pedig az az érzésem, hogy a Katonából művészileg nem csábít el semmi... Az egyik legnagyobb magyar színésznő például most azért megy szakmai nyugdíjba, mert az még valami pluszpénz. Ezt meglehetősen méltatlannak érzem. Jellemző a magyar társadalomra, hogy a nagy embereit döglődni, kínlódni hagyja.

Az elképzelhetetlen, hogy valamelyest a filmszakma talpra áll, és ezen a területen lesz értelmes tennivaló?

Fullajtár Andrea: Elég lesújtó véleményem van a filmszakmáról. Maffiának tartom, ahol a tisztességes ember biztos, hogy nem marad meg. Aki meg nagyon dörzsölt, tehát jó bűnöző vér folyik az ereiben, az ellen van, hogy a filmszakma talpra álljon, mert addig jó neki, amíg ez nem következik be.

Mit gondolsz maffiatevékenységnek?

Fullajtár Andrea: A nagy költségvetésű pénzek lenyúlását, mindenféle fortély bevetését, hogy a pénz még egy kicsit fialjon, erre a számlára kerüljön, majd amarra. Az pedig, hogy Magyarországon két-három évig nem fizetnek ki színészeket, világosítókat, teljesen mindennapos dolog.

Te azért filmezgetsz.

Fullajtár Andrea: Ez a helyes kifejezés. Minden évben forgatok egy vagy két filmben valamennyit. Ez arra nagyon jó, hogy a keresetemet kiegészítsem, de azt nem mondhatnám, hogy elárasztanak filmszerepekkel.

Filmszínésznőként nem épül a pályád?

Fullajtár Andrea: Filmszínésznőként nem nagyon van pályám. Nincs olyan fajta karrierem, mint színházi színésznőként. Mivel a filmesek nem igen járnak színházba, nem különösebben tudják, hogy mire lennék használható. Olyan filmben lenne a helyem, ami elsősorban lelki folyamatokat mutat meg. De a magyar alkotások jelen pillanatban a teljesen bárgyú, alpári közönség film és a rosszul megfogalmazott művészfilm kategóriája között ingadoznak. Olyan típusú film, amiben hosszan mutatnak egy színészarcot, nem nagyon van.

Szabó István pedig azt szokta mondani, a fő értelme a filmnek, hogy közelbe tudja hozni az emberi arcot.

Fullajtár Andrea: Szabó nem csinál magyar filmet, mert annyiszor átverték már, hogy elege van. Elmegy külföldre, ahol azonnal adnak a nevére pénzt, itthon meg hitegetik. Amióta tanított engem a főiskolán, legalább nyolcadszorra hallom, hogy mindjárt magyar filmet kezd forgatni. És ezt mindig meghiúsították. A legnagyobbakat nem hagyják levegőhöz jutni. A fiatalok közül pedig, aki be tud vágódni az első filmjével, az kap újra lehetőséget, akinek az első nem jön be, várhat akár tíz évet.

De akkor mit lehet tenni? Növekszik a cinizmus, és arccal a számlatömb felé?

Fullajtár Andrea: Közben mégiscsak Médeiát játszom. Én vagyok az, aki bort prédikálok, és vizet iszom. Azt mondom, meglátjátok, hogy majd eladom magam, bár sajnos nem ez történik. De valószínűleg lesz egy pont, amikor nem bírom tovább a havi számolgatásokat.

Ekkor szörnyen boldogtalan leszel, vagy meg tudod magadnak ideologizálni, hogy eladtad a lelked, és ez már jó is lesz neked?

Fullajtár Andrea: Boldogságot elsősorban az ad, ha az ember valami olyasmit csinál, ami örömet okoz neki is és másoknak is. A pénzszerzésben mindkét tényező ki van iktatva. A legjobb az lenne, ha tudnék egy kis éttermet nyitni. Ekkor külön lehetne választani a pénzkeresetet és azt, amit csinálni szeretek. Akkor akár azt mondanám Zsámbékinak, hogy 0 forintot írjon a szerződésemre.

BÓTA GÁBOR

Címlapfotó: Koncz Zuzsa

Forrás: KRITIKA, 2005 április