A 200. Portugál

Egressy Zoltán (1967)  Szép Ernõ-díjas drámaíróval Balogh Robert beszélget Portugál címû, új kötetérõl.

 

Hogyan indult a drámaírói karriered, és egyáltalán, honnan jött az az ötlet, hogy neked éppen drámaírónak kell lenned?

Sosem gondoltam, hogy drámaírónak "kell" lennem, tulajdonképpen meg is lep, hogy ezzel foglalkozom. Az első darabomat mindenféle bíztatás nélkül írtam meg, nem csábított senki át egy másik műfajból, ahogy sokakat mostanság. Az mondjuk tény, hogy évekkel korábban, 1991-ben  megjelent egy verseskötetem, de az rég volt. Fordítgattam is ezt-azt, ezzel együtt éveken át újságírásból éltem. Most így nagyon okosan azt mondanám, hogy érlelődtem... A színházhoz semmi egyéb közöm nem volt, mint hogy szerettem. Aztán úgy alakult, hogy egy bizonyos téma nagyon érdekelni kezdett, és úgy éreztem, hogy drámai formában kellene megírnom.

Ez a Reviczky volt?

Igen. Valamiféle elveszés, egy tiszta, nagyon tiszta ember tönkremenetele a darab lényege, amelyet nehéz pátosz nélkül megközelíteni, nem is tudom, sikerült-e. Abban egy idő után teljesen biztos voltam, hogy a dráma a jó műfaj hozzá, de hát nem voltak tapasztalataim, nem ismertem a fogásokat. Így tulajdonképpen autodidaktaként írtam meg, és fogalmam sem volt, milyen. Radnóti Zsuzsának adtam oda, akit nem ismertem személyesen. Azzal hívott vissza, hogy Zalaegerszegen lesz egy Nyílt Fórum nevű, általam abszolút nem ismert rendezvény, és ha nem lenne ellenemre, foglalkoznának a darabommal. Nem volt ellenemre. Érdekesen alakult a darab sorsa, mert - bár rádiójáték készült belőle -, színházi bemutatója csak most ősszel lesz, Szegeden rendezi meg Hargitai Iván. Az első verziót alaposan átírtam, ami nem ártott neki. Ott, Zalaegerszegen találkozott a Reviczkyvel Duró Győző, ő intézett nekem egy ösztöndíjat az Új Színháznál - így született a Portugál.

De a Portugált nem az Új Színház mutatta be. Hogyan került a Katona József Színházba a darab?

A Vígszínház is felmerült, mint ősbemutató-helyszín, de végül - miután Zsuzsa odaadta a darabot Zsámbéki Gábornak, a Vígben meg halogatódott a dolog - Katona József Színház lett belőle. Szerencsés és boldogságos története van a Portugálnak, én legalábbis nem tudok elképzelni a Katonánál jobb indulást. Ennél jobban nem lehet szem előtt lenni. De én a szerencsében hiszek, a véletlenben meg nem. Így kellett lennie.

1998-tól a mai napig játsszák a darabot. Június 5-én lesz a 200. előadás, már nem a Kamrában megy, hanem a nagyszínházban, és tényleg nem lehet jegyet kapni rá, már elővételben elfogy... Elég sok külföldi bemutató is születetett a Portugálból, ezeknek mi a története?


Nyilván számított valamelyest, hogy a Katona előadását látták külföldi színházi szakemberek, az előadás szerepelt fesztiválokon, és ezen alkalmakkor a darab sokaknak megtetszett. Gondolom. Különben nem fordították volna le. Más kérdés, hogy a Katona sikeres előadása miatt még nem születnének egyéb sikeres bemutatók. De születnek szerencsére.


És te ezt hogyan éled meg, ha ott ülsz az előadáson, akkor teljes mértékben érzékeled a legapróbb szöveghibát, vagy ha valami nem úgy történik, ahogy megírtad. A sikert is meg tudod élni?

Nem nagyon értem, mit jelent ez a megélés-dolog. Persze, hogy jó látni a sikert, de nem minden közönségsiker tölt el boldogsággal egy írót. Az kevés. Nagyon különböző feldolgozásokat lát az ember, minden alkalommal tisztán megállapítható, hogy a színház, mondjon bárki bármi mást, a színészekről szól. A darab nagyon fontos, a rendező is persze, de minden a színészeken múlik. Ezért engem minden előadásommal kapcsolatosan az érdekel elsősorban, hogy mennyire szeretik csinálni a résztvevők. Az a kulcsa mindennek. A közönség főleg az elején volt nagy élmény nekem, emlékszem a Portugál nyilvános főpróbájára, akkor már lehetett érzékelni, hogy valami jó dolog született. Lehetett hallani... A legnagyobb közönségélményem pedig a Kolibiri Színházhoz fűződik, a Csimpi szülinapja című gyerekdarabomhoz, amit Bán Jani rendezett. Az a szurkoló gyerekközönség... Csak azt sajnáltam, hogy az én gyerekeim betegek voltak, és nem lehettek ott a premieren. 

1995-ben egyszerűen elhatároztad, hogy írsz egy darabot és megírtad? Hogyan jön létre benned egy darab, hogyan kezd el működni benned?

Azt hiszem, pofátlanul gyorsan írom meg, nem is mondom el, mennyire, más kérdés, hogy előtte hónapokig foglalkoztat az adott darab. Jegyzeteket készítek, csoportosítom őket, minden szereplőmet nagyon ismerem már, mire leülök írni. Akkor viszont rohannom kell, mert gyorsabban jönnek a dialógusok mondatai, mint ahogy írni tudok. Pedig gyorsan gépelek. Bár csak két ujjal.

A szakmát mikor, hogyan tanultad meg? Vagy ezt szinte ösztönösen tudtad?

Először is soha nem jelenteném ki, hogy megtanultam, ez egy kicsit furcsa is lenne. Van megtanulható része a drámaírásnak, meg van nem megtanulható. Én röhögök, mikor drámaíró kurzusokról hallok, szerintem ez értelmetlenség, bár jó, ezt gyorsan vissza is vonom, talán nincs igazam. Mégis úgy érzem, a hegesztést meg lehet tanulni tanfolyamon, az írást viszont... Mégiscsak egy világ teremtéséről van szó. Persze tudom, hogy technikai fogások tanulmányozásának, drámaelemzéseknek lehet gyakorlati hasznuk, de én a leglényegesebbnek a színház ismeretét tartom. Rengeteg időt töltöttem színházban, kamasz koromban szinte minden este nagyon nagy előadásokat néztem, főleg a Katonában. És olvastam is nagyon nagy darabokat. Érdekes, hogy komoly színházi emberek közül sokan nem szeretnek színműveket olvasni. Persze van, aki nézni se. Egyszóval: figyeltem. Nagyon érdekelt például mindig, hogy hogyan viszik le a szereplőket az írók a színpadról egy-egy jelenet közben. Figyeltem a megoldásokra, ennek például hasznát lehetett venni később.

 
Hogy dolgozol, hogy néz ki egy napod? Kiveszed a részed a gyerekek körüli munkákból, vagy bezárkózol?

Sokat vagyok a két gyerekemmel, és ez nagyon jó, mondhatnám, a legjobb órák az életemben. Nem szoktam elvonulni, ha írok, nem is nagyon tudnék.

Leülsz a kupac közepére, és hol játszol, hol írsz?

Van azért egy íróasztalom. Amikor nagyon benne vagyok egy munkában, egész nap azzal foglalkozom, ilyenkor esetleg Reteknek, vagy Perecnek szólítom a családtagjaimat néha véletlenül. Nem dolgozom úgy, ahogy a legtöbb prózaíró, mindennap egy meghatározott órányit. Ha darabot írok, akkor 24 órán keresztül az van a fejemben, ebből néhányat konkrétan írással töltök. Nem bolondulok bele teljesen. Volt sajnos erre is példa, de az nem írás, hanem rendezés volt. Amikor a Merlinben rendeztem a 4x100-at, fel-alá járkáltam éjszaka a lakásban. Napközben ugyanezt tettem a színházban. Néha mondtam valamit talán. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a végén nagyon nagy kő esett le a szívemről, nagyon nagy súly alól szabadultam fel. Jó volt.

Mennyire vagy része a darabajaidnak? Vagy csak kívülről nézel egy történet, hogyan alakul?

Általában megkérdezik, hogy az adott darab főszereplője mennyire vagyok én, s én mindig azt felelem, hogy minden szereplő én vagyok. Egy kicsit. Egy kicsit meg egyik se. Valamint elcsodálkozom azon is, hogy a kérdező szerint ki a főszereplő. Ha megszülettek a figurák a fejemben, nem tudok nem az ő fejükkel gondolkodni, mikor szituációba teszem őket. Nem is szabad. Az egészre természetesen kell rálátás, de ha minden jól megy, akkor a szereplők irányítják egy kicsit a történetet is. Ugyanis nem a történetet tartom a legfontosabbnak egy drámában. Hanem a figurákat, a helyzeteket, a kapcsolatokat, és persze azt a valamit, ami miatt nekiültem írni azt az adott, nem tudom pontosan hova kilyukadó történetet... Tudnom kell például, hogy ki hogy beszél. Ha nem tudom, akkor baj van.

Közhely, hogy az írás magányos tevékenység, a színház pedig csoportos munka. Melyiket élvezed jobban? A semmiből teremteni jobb számodra, vagy alkotó vitákban részt venni, megosztani valamit...

Az elsőt szeretem jobbam, ahogy szerintem minden normális író. Alkotó vitákról beszélhetünk a színházzal kapcsolatban, meg sok álvitáról, mellébeszélésről, tévútról is, de ezek is kellenek, nagyon sok minden kell egy előadás megszületéséhez. A Portugál próbáira bejártam, de a további bemutatókéra már csak ritkán, vagy egyáltalán nem. Szeretem, ha a rendezővel tudok beszélgetni a darabról, már amennyiben igényli. Szerintem, amikor a színház bemutat egy darabot, akkor nem egy vázlatos forgatókönyvet kap, hanem egy partitúrát. Nem szeretem, ha elkezdik átírogatni a szövegeket. A magyar színházi életben ezenkívül nagy hagyománya van a húzásnak. Ha egy rendező nem tud valamit megoldani, akkor húz. Kedélyesen azt szokták mondani, hogy ami nincs, az nem is hiányzik. De ha választani kell, inkább húzzanak, csak bele ne írjanak a szövegbe. Azt nagyon utálom.

És külföldön?

Külföldön nem húznak. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy többnyire jó előadások születtek külföldön, ami persze nagy dicséret a fordítóknak is. Sok helyen hosszú évek óta mennek a produkciók, a Pozsonyi Nemzeti Színházban, vagy Prágában, a Cinoherny Klubban a nagyon sokadik Portugálnál tartanak. Utóbbi előadást Ivo Krobot rendezte, erre mondjuk még büszke is lehetek. És az vagyok a londoni Sóska, sültkrumpli-bemutatóra, vagy a BBC Portugál-hangjátékára is. Magyarországon nem számít nagy eseménynek egy kortárs bemutató, nem rengeti meg az irodalmi életet, de máshol ez nem így van. Lengyelországban például, ahol most jártam, a Kék, kék, kék bemutatóján akkora volt a felhajtás, hogy már zavart tulajdonképpen. Én nem szeretem, ha néznek. Azért nem éreztem rosszul magam.

A darabjaid humorosak, de elég lírainak is hatnak, talán ez lehet a siker oka?

Igen, ezt a két elemet kell összhangba hozni, ez az én játékom. Ezzel bíbelődöm... Az előadás sorsa ott dől el, hogy a rendező és a színészek mennyire alaposan bíbelődnek vele. Nehéz műfaj a tragikomédia, nagy egyensúlyérzéket igényel.

Hogy tetszik a könyved?

Szerintem elég szép.

Mit keres rajta Klimt Nyírfaerdő című képe?

Nagyon szeretem Klimtet. Az első kötetem címlapján egy Gauguin-rajz volt, ezen meg egy Klimt-kép. Egy erdő, nagyon-nagyon jó színekkel. Embertelen, de szép. Egyébként nem is embertelen.

Könyvben hogyan élnek meg a darabjaid?

Én most már nemigen fogom olvasgatni, ezt nem nekem kell megítélni. A két gyerekdarabomon kívüli összes drámám benne van. Nyolc. Mind a nyolcat át kellett olvasnom a korrektúrázásnál, érdekes élmény volt. Jópofa játék volt a sorrend kialakítása is, ugyanis nem időrendben kerültek a kötetbe a darabok. Az mondjuk nem volt kérdés, hogy a Portugál legyen az első. De mi legyen a második?.. Ezen azért ment a vita. Győztem, a Kék, kék, kék lett.

BALOGH ROBERT