Lesz egyszer egy csapat

Lelkiállapottól függ, hogy kinek mirõl szól az új Webber-elõadás a Madách Színházban, a Volt egyszer egy csapat. Mert a darab nagyot akar mondani, de ehhez nem elegendõk az eszközei, az igazi, húzós slágerszámok hiányzanak belõle, leszámítva egyet. A magam részérõl Bródy Jánost hibáztatom, hogy fél órával az elõadás után már nem jut eszembe, hogyan is kezdõdik magyarul az az egy.

Népszabadság • Fáy Miklós  • 2005. május 30.

fotó: Bálint F. Gyula (terasz.hu)

Van Bródy fordításának egyéb hátránya is a megjegyezhetetlen és időnként túl hosszú sorokon kívül, mert nagyon közhelyesek lettek a dalszövegek. Viszont ha utánagondolok, ebben is van pozitívum: ha közhelyes a szöveg, nem is olyan nagy baj, hogy megjegyezhetetlen. Az eredetiben azt énekli a nászéjszakára idegesen készülő pár, hogy lehet, hogy nem fogok ordítani és sikoltozni. Hogy Bródy János mit talált ide, azt képtelen vagyok felidézni, de hogy nem ezt, az biztos.

Más oldalról nézve viszont csak történt valami jó is. A Volt egyszer egy csapat ugyanis Belfastban játszódik, és mielőtt bárki azt mondhatná, hogy mi közünk van nekünk a hatvanas évek végi északír eseményekhez, Bródy belevette a szövegbe a napi hazai politikai, félpolitikai kifejezéseket, az idegenszívűeket és a hazaárulókat. Szóval, jó reggelt kívánok, a darab nekünk szól. Csak sajnos nem kellő erővel.

Ez azonban már nem Bródy János hibája, hanem részint a zenéé, amely legtöbbször kiszámítható, és mégis feledhető. Nehéz megtalálni, hogy hol a hiba, hiszen szerethetőek a dalok, az Our Kind of Love lehetne nagy sláger is, csak éppen olyan, mint bármelyik Webber-ballada, és ebből a szempontból nagyon nem mindegy, hogy melyik évet írjuk. Az 1969-ben játszódó történetet nem lehet a hetvenes évek stílusában tálalni a 2000 után színházba tévedő közönségnek. Vagy lehet, csak akkor egy év után le kell venni a darabot a műsorról a West Enden. És merenghetünk, hogy milyen szörnyű kár, mert a musical eszközeivel, a könnyített zenés szórakoztatás álruhájában valami nagyot akartak nekünk most mondani. A fáradt Lloyd Webber még mindig nemesebb anyagot kínál, mint a musical-Rómeó és Júlia, de a világ mintha kifordult volna az ilyen zenés színház alól. Nem lehet ma megírni a Kabarét vagy a Hegedűs a háztetőnt, se az Egy szerelem három éjszakáját. Webber becsületére legyen mondva, hogy ennek ellenére legalább megpróbálta.

A Madách Színház becsületére pedig az legyen mondva, hogy megpróbálja előadni. Szirtes Tamás rutinosan ötlettelen rendezésével, Kentaur rutinosan ötletes díszleteivel, túl hosszú, de zeneileg gazdagabb első felvonással és hervadó másodikkal. És, meglepő módon, néhány legalábbis tehetséges fiatal énekes-színésszel. Hogy ne legyen túl sok a károgás, csak a legjobbakat sorolom. Nagy Sándort, aki erővel énekel, süt belőle a fiatalos lendület, és mégis egy kicsit szabálytalan. Nádasi Veronikát, aki kedves arcával és éppen még meglévő hamvasságával, meg az énekléskor időnként nekieresztett gyeplővel feledteti, hogy alkatát tekintve nem ő a kézenfekvő választás. Serbán Attilát, aki talán az előadás legpontosabb szereplője, úgy egyensúlyoz agresszió és kiszolgáltatottság, szánalmasság és félelmetesség között, hogy az tényleg több, mint amennyi egy ilyen darabban elvárható. Ügyes a dagi Ömböli Pál is, még ha nem is érti az ember, hogy ha a darabbéli neve Göndör, akkor miért mossa ki hajából meghajlásra a dauert. Talán a végén sorban állnak a zuhanynál. Bár ez lenne a legnagyobb baj.

Jelenleg aggasztóbb, hogy tényleg alakul valami, hiszen a kiemelkedők mellett még azért ott az izgalmas külsejű, hangjával óvatosan bánó Nyáry Szilvia, a kisebb szerepét biztosan hozó Vágó Zsuzsanna és még két szereposztásnyi fiatal, akik, mire beérnek, egy nap talán arra ébrednek, hogy ott vannak, minden rendben is lenne, csak éppen nincs mit énekelni.
fotó: Bálint F. Gyula (terasz.hu)