A felnőtt színész

"Úgy tartja kedvem, hogy õrültnek tetessem magam" - mondja IV. Henrik Pirandello darabjában a Radnótiban. Nem kell hozzá nagy bennfentesség, hogy mögé halljuk azt a másik mondatot, amit Szervét Tibor odacsippent szemével a nézõk felé: úgy döntöttem, hogy gazember leszek. Ez nem a gondolta a fene állapot. Ez nem a kipallérozott nézõi igyekezet, mögé lesni a színészeti drapériáknak. Ez a shakespeare-i mondat ott van a pirandellói alatt. Mondhat Szervét, amit akar.

Népszabadság • Sándor Erzsi  • 2005. június 4.

Mert tényleg azt mondhat már régóta, amit akar.

Ágált ellene. Aki doktori címmel a fiókjában, a nyolcadik kerületi tanács bérleményhasznosítási osztályán, szépreményű előadóként egy nap arra ébred, hogy játszani akar inkább, mint bérleményt hasznosítani, az bizony teljes joggal szemlélheti saját magát gyanakodva. Ki lehet őbenne az a kissrác, aki legyűrt térdzokniban, koszlott dorkóban éppen teljes erőből készül szétrúgni a bediplomázott élet homokozóját? Van-e helye a jelesre kollokvált paragrafusok által beszabályozott életben az ösztönöknek, amelyek éppen komoly kitöréssel fenyegetnek?

Szervét elég fiatal volt ahhoz, hogy bátor legyen, de már elég felnőtt, hogy kételkedjen. Leginkább abban, hogy vajon tényleg szakma-e, mesterség-e a színészet, aminek elsajátítására iparkodik. Mert lehet, hogy nem. Ha az ember nem ügyes akar lenni, nem flott mindenáron, ha nem a siker a cél, hanem az elvégzendő munka mennyisége, akkor kiderülhet, hogy a mesterség - ha van olyan - részleges megismeréséhez az addigi élet jól begyakorlott paneljainak eldobálásán át vezet az út.

Szervétet a színházi hiánycikk alkata szinte azonnal besegítette a főiskolára. A férfi színész ritka arrafelé. A főiskola nagy mennyiségben ontja magából a lobogó kamasz fiúkat, akikből majd a pályán eltöltött évek faragnak férfi színészt vagy alkoholistát. Esetleg mindkettőt. Szervét dr. nagyon nem volt már kamasz fiú, és ha lobogott is volna bármije, jobbnak látta titkolni. Nem való az, gondolhatta, az ő korában. Lehetett vagy huszonöt éves.

Az állandósult kételkedés, a gyanakvás, a mérlegelés jó táptalaja a színházi civilségnek. Szervét nem találja a helyét, hiszen az általa jól ismert intellektusa folyton bezavar, ahelyett, hogy helyet adna a letűrt térdzoknisnak. Az összehangolás még odébb van.

Az évek múlása nem tesz jót a gondolkodó férfiszínész-alkatnak. Miközben egyre nagyobb szerepekben imádja a közönség, fanklub alakul rá, külön topikot nyitnak neki lelkesült színházba járók és filmfogyasztók, Szervét hajlamos inkább hümmögni, bólogatni, legyintgetni. Hátha mégsem olyan nagy dolog ez a színészet.

Addig is, amíg ezen gondolkodik, színészkollégáknak színházi boldogságot rendez. Kabarét, amibe ő is beszáll és a női Furcsa párt. Sajátos kontraszelekcióval próbálja helyreráncigálni az örökösen kizökkent színházi időt. Színésznőket ajándékoz meg a játszás örömével. Rehabilitálni igyekszik a lektűrnek kikiáltott jól megcsinált és megérdemelt színházi, színésznői sikert. Rendezőként nem hagymázas színházi látomásokat verejtékezik, hanem könynyű kézzel mulatságot szállít. Jóllehet erről is sejthető, mibe lehet neki. A színház és a közönség hálás. Az évad rendezőjének választják Miskolcon. A színházi nép tudja: nagyon meg kell becsülni azt, aki színpadi örömöt tud adni. Akiben az önmegvalósítás nem művészi önzés, hanem jókedvű adakozás. Szervét lassan kideríti magáról, hogy alighanem játszani szeret. Társasjátékot, színházat, vonatot, hajót.

Csak hát még mindig ott van a színészet. Azt kellene valahogyan elfogadni, megérteni, amúgy intellektuálisan. A játék komolyságát például, ami persze közhely, de egy olyan ember, akinek felelősségérzetből kicsivel több jutott, nehezen birkózik a színészeti könnyedséggel. Megtanulja, alkalmazza, csinálja, sikerre viszi, de néha zavarba jön tőle. Adott egy férfi, színész, aki elmúlik szépen negyvenéves, gyereket nevel megfontoltan, nem szűnik meg komolyan venni társat, családot, mély idealizmussal közelíti a házasságot, akár többször is, értelmiségi életet él, barátai, ügyei vannak - na, ezt kéne összehozni az egyre több teret követelő letűrt térdzoknissal. Elgondolkodtató, hogy az az ember, aki az élet majd minden területén fegyelmezett megfontolásra képes, mitől is akar magáról feledkezve valaki más lenni teljes erőből. Komolyan vehető az a személy, aki néhány órát a napjából azzal tölt, hogy gesztusokat, pofákat próbáljon, jellemet rajzoljon, szituációt bontson? Olyat, amihez egyébként miköze, ugye? Hát felnőtt ember az ilyen? - kérdezi Szervét Tibor, a felnőtt ember, és megoldásokon töri a fejét. Például a IV. Henriken.

Szervét Pirandellótól, Stefano de Lucatól, az olasz rendezőjétől és talán az élettől is megkapta végre a feloldozást. IV. Henrikként fogja magát, és belefürdeti a színészetbe. Anélkül, hogy egyetlen porcikáját is kihagyná. Minden valóban volt vagy csak képzelt intellektuális béklyót eldobva mutogatja IV. Henrik színét és visszáját. Improvizál, meghökkent, zavarba ejt, és közben nem véti el saját magát sem. Végig ott van ő maga, Szervét Tibor, aki nyelvet ölt a félelmeire, kívül-belül bohócot rajzol magára, és hagyja, hogy a térdzoknis végre önfeledten és boldogan szétrúgjon mindent. A homokozót, a negyedik falat, a begyűjtött szorongásokat és talán a megfontoltan leszúrt útjelzők közül is jó néhányat. Szervét fütyül mindenre, és tudja: innentől már másképpen van. Ha könnyebben nem is, de megkönnyebbülten.