Pályázat és özönvíz

"Karikatúrának látom az egész eddigi magyarországi pályázati rendszert. Csak arról szól, hogy ki szeretne színház igazgatója lenni" - nyilatkozta 2000 júliusában a Magyar Hírlapnak Szinetár Miklós, aki akkor élte meg operaigazgatói karrierjének elsõ leáldozását. "Az a legnagyobb baj, hogy azoknak, akik egyre kevesebb pénzt adnak, fogalmuk sincs, hogy mit akarnak... Minden esetleges és ügyetlen. A szakma felelõssége, hogy meddig hagyja ezt, meddig leszünk beszarva" - olvashattuk 2005 májusában ugyancsak a Magyar Hírlapban, de már Vidnyánszky Attilától, a Magyar Állami Operaház új sütetû vezetõ rendezõjétõl. "Akit most kineveznek igazgatónak, maga áll oda az akasztófa alá" - jelenti ki a jelenlegi pályázatról az Élet és Irodalomban 2005 júniusában Peskó Zoltán, aki viszont véletlenül sem a budapesti, hanem a lisszaboni operaház fõ-zeneigazgatója.

Vajon mi okozta az elmúlt másfél évtized budapesti operaházi vezetéseinek sorozatos kudarcait? Amit Magyarországon úgy hívunk, hogy rendszerváltás, az a hazai operaéletben elmaradt. Nem következett be. És nem is fog mindaddig, amíg a magyar operakultúra egypólusú, monolit szerkezetű, egyetlen intézményhez kötött. Amíg a vidéki színházak operatagozatai csak vegetálnak, s a főváros sem rendelkezik művészileg lényeges alternatív játszóhelyekkel. Míg tehát meg nem valósul a pluralizmus. Ám addig operakultúráról sem beszélhetünk, legfeljebb operajátszásról. Amelynek problémáit a kultuszkormányzat nem megoldani, csupán megúszni akarhatja.

Ha a politika akarja az átalakulást, akkor az azt végrehajtani képes embert is meg kell hozzá találnia
Kép: Kovács Bence

Mindennek csak látszólag mond ellent, hogy az opera voltaképpen központosított, "királyi" műfaj. Ha XIV. Lajos szakértői bizottságokkal bíráltatta volna el, hogy az udvari operajátszás "licence royale"-ját Jean-Baptiste Lullynek vagy inkább Marc-Antoine Charpentier-nak adományozza, ma minden bizonnyal szegényebbek volnánk az operatörténet egy fontos fejezetével. Köztudott, hogy a nyugati kulturális vezetések sem pályázat útján nevezik ki az operaházak intendánsait, művészeti vezetőit, fő-zeneigazgatóit (a főrendező pozícióját a nyugati - pluralista - operakultúra nem ismeri). Igaz, nem is egyszemélyi, "prezidenciális" döntéssel - ahhoz a felelősség ma már ott is túlságosan nagy! Mind jobban elterjedő gyakorlat, hogy a politikusok fölkérnek két-három tekintélyes, független - elkötelezettségeik szempontjából "minden gyanú felett álló" - szakértőt a legalkalmasabb személyiség megtalálására. Ilyen "megtaláló bizottság", Findungskomission lelt rá néhány hete a Bajor Állami Operaház új intendánsára, Klaus Bachlerre, aki jelenleg a bécsi Burgtheater sikeres igazgatója, de akinek müncheni kinevezését - a Bécsi Ünnepi Hetek és a Bécsi Volksoper élén korábban elért eredményei alapján - a nemzetközi szaksajtó egyöntetű lelkesedéssel üdvözölte.

Bachler jövőbeni müncheni operaintendánsságát nem akadályozza, hogy bécsi szerződése 2008-ig a Burgtheaterhez köti. Ellenkezőleg: a köztes időszakban fölkészülhet a 2008-2013-ig esedékes igazgatására, és máris tárgyalásokat folytathat olyan nemzetközileg jegyzett művészekkel, akiknek szerződtetése - épp rendkívüli keresettségük okán - korábbi időpontra amúgy sem volna lehetséges. A jövő embere ugyanakkor arról is beszélt, hogy operaintendánsi tevékenységének sikere esetén szívesen hosszabbítja meg majd szerződését további öt esztendővel, vagyis 2018-ig (!), mivel egy operavezetési koncepció teljes megvalósításához éppen tíz év elegendő. Nincs ebben semmi különös: Bachler nagy elődje, a brit Sir Peter Jonas is tíz (kétszer öt) esztendeig állt a müncheni Staatsoper élén, vagy a belga Gérard Mortier is épp ennyi ideig vezette a Salzburgi Ünnepi Játékokat...

Összehasonlítva ezeket az idő- és térbeli dimenziókat azzal a szorongató körülménnyel, hogy a mostani operaházi főigazgatói pályázat nyertese azonnal odaállhat "az akasztófa alá" (Peskó), rádöbbenhetünk a markáns különbségekre. A pályázati "karikatúra" (Szinetár) torz vonásainak kiigazításához pedig valóban a szakma felelősségére van szükség, még ha nem is a "meddig leszünk beszarva?" (Vidnyánszky) típusú kérdésfeltevés - tiborci panasz? peturi elégedetlenség? - zsigeri formulájában. A Magyar Állami Operaház immáron elkerülhetetlen reformja nem valósulhat meg politikai akarat nélkül. Ha pedig a politika akarja az átalakulást, akkor az azt végrehajtani képes embert is meg kell hozzá találnia. A pályázat, ha már lennie kell, talán segíthet ebben. Kérdés, hogy a döntéshozók a mégoly lendületesen felvázolt, szép elképzelések és kicsinosított curriculum vitae-k mellett a pályázók életútjának közismert, józan tényeit is mérlegelik-e.

 

szerző: Mesterházi Máté forrás: Népszabadság, 2005. június 27.