Bittner él?

Egressy Zoltánnal beszélget Tarda Orsolya.


 

Kétszázadik előadásához ért a Portugál a Katonában, százhuszonötödikhez a Sóska a Shure-ban. Ez milyen?
Ez jó.

Ennyi?
Mit mondjak? Sem szerénykednem, sem nagyképűsködni nem kell talán. Maradjunk annyiban, hogy nagyon örülök neki.

Akkor most jól vagy?
Jól. Zöld-foki szigeteki zenét hallgatok, és már jönnek az illatok. “Június éj, a hárs jó illatot lehel"... Bár még csak május van.

Most jelent meg nyolc drámával a második drámaköteted. Az összes benne van?
A két gyerekdarabomon kívül az összes igazi drámám benne van. Azért mondom, hogy igazi, mert készítettem átiratokat, verziókat meglévő művek alapján, írtam dokumentumdrámát is, azok nem szerepelnek a kötetben. A kötet megjelenését e pillanatban fontosabbnak érzem, mint egy bármilyen újabb bemutatót, jó így egyben látni a darabokat a végső változatukban. Apróságokat szoktam javítgatni egyik-másik régebbi szövegemen, úgyhogy a korábban megjelent változatokhoz képest akadnak eltérések, pár jelenetet kihúztam, néhányat írtam, de inkább csak szavakról, mondatokról van szó. Ezek az általam most autentikusnak tartott szövegek.

A megírás sorrendjében kerültek a kötetbe a darabok?
Nem. Gondolkodtunk a kötet szerkesztőjével a sorrenden, és nem túl nagy szellemi erőfeszítéssel sikerült is egy létező, nem erőltetett ívet találnunk. Tematikájában, struktúrájában úgy kapcsolódnak egymáshoz a darabok, ahogy a kötetben követik egymást.

Tematikus, azaz?
Vannak “párdarabok", a Portugál és a Kék, kék, kék az elvágyódásról, a kitörés kilátástalanságáról szól. A két sporttémájú darab, a 4x100 és a Sóska, sült krumpli az összefogás, az együttesség nehézségeiről, de a Kék és a 4x100 is sok helyen kapcsolódik egymáshoz. Az adott közösség életét megkönnyítő, fontos cél érdekében kéne valamit közösen tenni, de ezek Magyarországon játszódó történetek, úgyhogy nem nagyon sikerül. Ezután jön a XIX. századi blokk, a Vesztett éden - amely a Sóskához hasonlóan három ember kapcsolatát dolgozza fel, sokkal tragikusabb végkifejlettel -, az ugyancsak veszteséggel végződő, egymás öntudatlan tönkretételét ábrázoló Három koporsó - ez mondjuk egy romantikus abszurd -, aztán a Reviczky, végül pedig a Baleset, amely a Reviczkyhez hasonlóan, de annál radikálisabban és szürreálisabban szól az egyén elveszéséről. Meg a kommunikációképtelenségről.

A Baleset a legújabb drámád.
Nem is tudom, mi a műfaja, talán rémálom. A minősítése talán nem ez lesz, ha színpadra kerül. Bár hangvételében, közegében nagyon más, mégis az első drámámmal, a Reviczkyvel érzem rokonnak.

Megjelenésed első éveiben országszerte egymás után értek a bemutatók. Mostanában lesz újabb?
Legközelebb, ősszel éppen a Reviczky kerül színre Szegeden, Hargitai Iván rendezi. Az egy kicsit más eset, amikor először mutatnak be egy darabot. Nagyon várom. A bemutatók mennyisége kevésbé fontos, az jobban érdekel, hogy szerencsére nem kerülnek le gyorsan a darabjaim a színházak repertoárjáról. Persze lényeges minden drámaírónak, hogy minél több előadás szülessen egy művéből. Ma már nem jellemző, hogy végigsöpör az országon egy-egy új magyar színmű, az pedig kifejezetten ritka, ha évek múltán vesznek elő valamit. A tavaly indult Katona József-pályázat segíthet, ennek tisztán az a lényege, hogy elősegítse a kortárs magyar drámák színpadra kerülését. Remélhetően azokat, amelyek megérdemlik. Viszont a magam részéről hülyeségnek tartom, hogy anyagilag jobban jár egy színház bármilyen ősbemutatóval, mintha egy már játszott darab új bemutatására vállalkozik. A rendszer mindenképpen, színvonaltól függetlenül arra ösztönzi a színházakat, hogy ha kell, ha nem, vadonatúj műveket mutassanak be. Ez hosszú távon az értékes darabok elhalását jelenti. Most van egy terv, bízom benne, hogy meg is valósul, ennek értelmében a következő kiírás ugyanannyi pénzt biztosít új bemutatóra, mint ősre. Tehát kockáztathat egy színház, kell is, ez elengedhetetlen, de nem lesz büntetve, nem jár rosszabbul, ha “csak" új bemutatót tart, nem őst. Esetleg kaphatnának egy kicsivel nagyobb támogatást, de nagy különbséget nem szabadna tenni. Úgy tudom, az író továbbra is többet kap, ha új műve kerül színre. De mondom, ez csak tervezet.

A Reviczky szegedi bemutatója ősbemutatóként nyert támogatást.
Igen, Szeged a Reviczkyvel pályázott, és örülök, hogy nyert. Ezzel együtt fenntartom a véleményemet, már csak azért is, hogy jövőre bátran pályázhasson egy másik színház is vele. És persze nemcsak magamról beszélek, sőt, ez a pályázat azoknak a drámaíróknak kedvez leginkább, akik nehezen, vagy eddig egyáltalán nem kerültek színpadra. Mint mindennek, ennek is megvan a veszélye, lehet, hogy lesz egy kis felhígulás, ami nem lenne jó, az inkább ártana. Viszont ha egy színházban sikerrel játszanak kortárs magyar darabot, talán egy másik író is könnyebben kap bizalmat. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy miközben kellenek az újdonságok, nem szabad elfeledkezni a meglévő értékekről. A nemrég alakult Drámaírói Kerekasztal - őszinte döbbenetemre én is tagja vagyok, pedig soha semmilyen írói szervezethez nem csatlakoztam korábban - kitalálta azt is, hogy küldjünk az összes színházigazgatónak egy lemezt, amelyre minden drámaíró ráteheti egy régebbi darabját, amely szerinte nem játszotta ki magát. Vagy amit soha nem mutattak be, esetleg nem is nagyon tudnak róla. Én nem hiszem, hogy ez alapján állítják majd össze a következő évadokat, de már az is valami, ha olvasgatnak és találkoznak régi művekkel.

Te melyiket teszed rá?
Ha sokan küldenek darabot, és érdemes összeállítani egy ajándékcsomagot belőle, akkor én a Kék, kék, kéket teszem rá, amely ugyan ment a Bárkában, de nem gondolom, hogy Magyarországon ezzel véget is ért a története. Kolozsváron, és most pár hete Torunban, Lengyelországban szép előadások születtek belőle. Csak hát nehéz, mert zűrös, nagyszínpadi produkció, munkaigényes, mégiscsak egy cirkuszról szól...

Izgulsz a bemutatóidon?
Alapvetően izgulós voltam mindig, és ez okozott problémákat. Talán elég, ha csak annyit mondok: az első történelemvizsgámon kannibálról beszéltem Hannibál helyett. Azért változik ez is, most már inkább figyelek, mint izgulok. Izgulni mondjuk Tamás fiam csellófellépésein szoktam, vagy most, pár napja Juli lányom első nyilvánosan bemutatott fitneszgyakorlatán. Ez egyébként tényleg így van, értük izgulok, magamat, meg a magam dolgait inkább figyelem.

Pár éve azt mondtad, hogy az írónak illik elengednie a darabját, amikor egy rendező kezébe kerül, és bár próbál ragaszkodni minden leírt betűhöz, a rendező mégiscsak az előadást látja benne már az első olvasáskor is. Azóta megrendezted a 4x100-at a Merlinben. Most is így gondolod?
Így gondolom, de hozzáteszem, hogy nagyon nem mindegy, ki a rendező. A 4x100-rendezés nagy élmény volt, sajnálom, hogy egyeztetési nehézségek miatt gyakorlatilag lehetetlen tovább játszani. Minden hónapban az volt a kérdés, hogy nulla vagy egy alkalommal tudnak összejönni a színészek. Már Pelsőczy Rékát, Kiss Esztert és Pogány Juditot sem lehet egymással egyeztetni, és ők még csak a szereplők egyik felét alkotják. A Merlin mindig az utolsó volt a sorban, hiszen az anyaszínházak előnyt élveznek. Két évadon keresztül ment a szenvedés. Biztos most kéne egy kicsit küzdenem, harcolni a körülményekkel, lecserélni a színészek egy részét, de ez nekem nem megy. Hogy is mondjam, nekem Törőcsik volt a kedvenc focistám...

Ő se volt küzdős típus?
Hát nem. Én általában nem a görcsölést, a megfeszülést, hanem... Mondjuk úgy, hogy az anyagkezelés eleganciáját szeretem. Persze tudom, hogy semmilyen területen nem számít jó mentalitásnak, ha az ember nem hajt. Nekem Törőcsik volt a világ legjobb focistája, mindjárt utána jött Maradona. Az is igaz, hogy ma már mást gondolok mindenféle kultuszról és bálványimádásról... És mégis, amikor nemrég rendeztek egy gálát Törőcsik ötvenéves születésnapjára, és kijött lila-fehérben, csak állt ott a stadionban, mint egy kisfiú, körülötte az egykori társak, mindegyik Törőcsik-felirattal a hátán, lökdösték, hogy menjen már oda középre, hát neki tapsolnak és üvöltöznek a lelátón... Néztem, mint gyerekkoromban, és majdnem folytak a könnyeim. Neki nem, ő feszengett. Nem hatódott meg magától, nem szokott.

Ezen a gálán játszottál a színészválogatott csapatában. Ki nyert?
Ez meg a másik, hogy én Újpesten, a Megyeri úti stadionban focizhattam! Ja, és aztán éjszaka meg Európa Kiadó-koncert volt az A38 hajón. Maga volt a nyálas nosztalgia az egész nap. Egyébként döntetlen lett a meccs, nem lőttem gólt, pedig szerettem volna sárga lapot kapni túlzott gólörömért.

Nosztalgiázol? Harmincnyolc éves sem vagy.
Nem nosztalgia, csak hát az emlékek. Törőcsik volt az én focistám - a ’78-as vb-kiállítása nagyon komoly gyerekkori traumát jelentett! -, a Kiadó a zenekarom, és hogy ez így összejött egy nap alatt.... Egyébként Debrecenben stúdiósok megcsinálták a 4x100-at, és éppen a bemutató napján volt ott Európa Kiadó-koncert. Mondtam a premier után a szereplőknek, hogy menjünk oda. Az egyik 19 éves lány tudta az összes dal szövegét, kérdeztem, honnan ismeri? Az anyukájától, mondta. Nem is élt még, mikor én annak idején a koncertekre jártam.

A 4x100-at Székesfehérváron is játszották.
Fájdalmas élmény volt. Tulajdonképpen szégyelltem magam, bár nem nekem kellett volna. És nem is a színészeknek. Az előadásnak nagyon kevés köze volt a darabhoz.

Mi volt a baj vele?
Más szöveget mondtak, félreértették a darab humorát, mindegy, ne is beszéljünk róla.

Miért, milyen a humorod? Könnyen félre lehet érteni?
A humor éppen a nyelvhasználatban van, ha körülbelül beszélnek, ha pontatlanok, akkor kínosan jópofáskodó lesz az egész. Egy drámaírónak kevés eszköze van. Dialógusokban kell ábrázolnia, megmutatnia mindent, nincs lehetőség például leírásokra. Ha nyelvvel jellemzek egy figurát, akkor annak részemről is pontosnak kell lennie, és az előadásban sem lehet eltérni tőle. Ez egyébként - tehát a szöveg átvariálása - tapasztalataim szerint az égvilágon sehol nem képzelhető el, csak Magyarországon, szerencsére itthon is ritkán, jó esetben az író tudtával. De vannak rossz esetek.

Háy János a Bárka Hajónaplójában nemrég éppen arról írt, hogy hogyan csapták szét a Gézagyerek szövegét az olasz alkotók egy Nápolyban rendezett fesztiválon. Nem hiszem, hogy magyar sajátosság szabadabban bánni a szöveggel, esetleg alapanyagként kezelni.
Az én tapasztalataim külföldön mások. Van egy jóféle tisztelet a szerző és a szövege iránt. A humor egyébként is érzékeny dolog. A dialógusaimban lévő humor szándékaim szerint nem egyszerű vicc, kicsit fellengzősen azt mondhatnám, hogy létfilozófiai humorról van szó. Sokszor ez ad stílust. A 4x100-ban például Dalínak a humor a túlélési technikája. Az irónia, még inkább az önirónia nyelvi ábrázolása kizárólag akkor válhat érvényes írói eszközzé, ha a rendező is érti, miről van szó.

Az önirónia segít felülkerekedni a nyomorúságon.
Az önirónia szerintem inkább csak a helyzet kezelését könnyíti meg. De az éppen elég. A felülkerekedést a belátás segíti.

És az álmodozás? A szereplőid is mindig csak álmodoznak. Te is?
Az én hőseim betegsége az álom. Máshol akarnának lenni, mást akarnának csinálni. Kívül keresik a boldogságot, nem magukban. Persze én is sokszor, mindenki, talán. De edzek, hogy ne így legyen.

Mivel lehet ez ellen edzeni? Belátással?
Szerintem nem kell semmit olyan nagyon akarni. Meg kell tenni mindent, de nem kell rágörcsölni semmire. Ez vonatkozik nagyon konkrétan arra is, hogy nem akarok mindenáron még egy, meg még egy darabot írni. Ha írok egyet, nem kezdem el azonnal postázni az összes színházba. Nem rágom a körmöm, hogy mi lesz a sorsa. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel. Megmutatom annak, akinek fontos a véleménye, vagy akivel vagyok olyan viszonyban, hogy megmutassam. Most a kötetben az is elolvashatja a darabokat, akiket esetleg nem is ismerek személyesen. Hogy kinek kerül a kezébe, az már sorsszerű. Majd lesz valahogy.

Ez nem egyfajta lemondás?
Nem. Egyébként a lemondás is szép valami... Szép Ernő Ádámcsutka című regénye például erről szól. Gyönyörű, szép írás.

Szóval álmodozás helyett a te taktikád a belátás képessége.
Ahogy Reviczky Gyula írta: nem az idő, hanem a belátás tesz bölccsé, ez pedig a csalódással kezdődik.

Pesszimista ember vagy?
Persze. Mindig rosszra számítok, így sok öröm ér.

Olyan kérdéseket vetsz fel a darabjaidban, amelyekre nincs mindig válasz, megoldás.
Bizonyos kérdések azért fogalmazódnak meg, hogy érthetővé tegyék a válasz hiányát. Van egy kedves íróm, José Saramago, szívesen beneveztem volna A kolostor regénye című művét a Nagy Könyvbe, bár nem lett volna sok esélye. Egy másik regényében azt írja, hogy a nyelv választja ki az írót, akire szüksége van. Az író pedig szolgál neki azzal, hogy kifejez belőle egy csekély részt. Ez nagyon szíven ütött, mikor olvastam, mert esetemben tényleg különös, szinte öntudatlan dolog az írás. Sokáig húzom, halogatom, hogy nekiüljek. De amikor a fejemben készen van minden, akkor már muszáj, és akkor szinte készen jönnek a mondatok is. Erről is ír Saramago, valami olyat, hogy mire kinyitom a számat, a szavak készen vannak.

Magányos dolog az írás? Neked nincs rendezőtársad, mint amilyen a Tasnádi István-Schilling Árpád duó.
Nem baj. Ha lenne valaki, akivel teljesen azonos módon gondolkodom, talán érdekes lenne, de az írás szerintem magányos dolog. Nem szeretném, ha bárki beleszólna, vagy mondok egy másik, szintén létező esetet, ha mondjuk megrendelésre, improvizáció-alapanyagnak kéne írnom. Még az az egy ember, az író is, mint ahogy mindenki, saját maga labirintusa... És benne van egy műben a saját élete. De szerintem csak a sajátja lehet benne. És ez nemcsak színházra vonatkozik. Schubert egész szomorúsága benne van minden hangjegyében, minden sorában. És akkor jó, jöjjön egy karmester, meg egy zenekar, és bontsák ki, fejtsék meg.

Említetted a Kék lengyelországi bemutatóját, de más darabjaidat is műsorra tűzték ott.
Lengyelországban készült egy tévéfilm a Portugálból, Zbignew Brzoza rendezte, aki egyébként a Portugálból írja a doktori disszertációját, ezt épp most hallottam. Poznanban volt színházi bemutatója is a Portugálnak, nagyon szép előadás, és most ugyanaz a rendező, Iwona Kempa dolgozott Torunban a Kék, kék, kékkel. Torun gyönyörű, tiszta középkor az egész.

Hogy fogadnak, mikor külföldre mész a premieredre?
Nagyon máshogy állnak egy drámaíróhoz külföldön. Például örülnek neki.. Nekem nem hiányzik a felhajtás, az ajnározás, nem is bírom, kimondottan zavart, mikor az egyik cseh bemutatón például kamerával kísérték, ahogy leülök, ilyenkor legszívesebben ott se lennék, elsüllyednék, de mégsem mondom, hogy a lelkem mélyén nem esik jól. Csak alkatilag idegen tőlem egy kicsit.. Most Torunban viszont annyira felszabadult volt mindenki, annyi szeretetet zúdítottak rám, zavarba ejtő volt. Iwonával és a fordítóval, Jolantával befestettük kékre a hajunkat, és vittek egész éjszaka mindenfelé... Hat hónapig próbálták a Kék, kék, kéket, és imádják csinálni.

Nehéz fordítani a darabjaidat?
Nem tudom, még nem próbáltam. Viszonylag keveset értek lengyelül például, úgy is mondhatnám, hogy semmit, de egyéb nyelvterületen is csak remélni tudom, hogy megoldható feladatot jelent a fordítóknak. Sok a szójáték, a nagyon magyar elem, igen, nehéz lehet... Az a cél, hogy az adott nyelvterületen éljen a szöveg, ha ennek érdekében ki kell hagyni valamit, akkor én magam szólok, hogy hagyják ki nyugodtan. És van olyan is, amikor valamit ki kell találni egy lefordíthatatlan szövegrész esetében. Londonban, mikor az ottani Nemzeti Színház kiválasztott négy magyar darabot egy felolvasó-színházi bemutatóra, Kárpáti Péterrel, Háy Jánossal és Németh Ákossal egy hetet kint töltöttünk a fordítóinkkal, és mondatról mondatra végigmentük a szövegen. Tanulságos volt.

Az interneten olvastam, hogy ebből a Portugál-fordításból a BBC rádiójátékot készített. Ez szakmai siker?
Egyetlen közép-európai darabként a Portugált választották, úgyhogy bátran nevezzük annak. De nehéz kérdés, hogy mi a siker. Mindenképpen annak tartom, hogy sok darabomat sok helyen játsszák, hogy bemutatnak külföldön. De a lényeg szempontjából mégsem ezt tenném az első helyre. Fontosabb az, hogy állok én a saját darabjaimmal. Mondjuk az a siker, ha jó lelkiismerettel tudok hátradőlni, amikor azt mondom: kész van. Egy darab színházi sorsa már egy másik, egy következő félidő, ott már mások kezében van a mű. Az is siker nekem, ha a színészek szeretik játszani az adott darabot, ha szeretik a szerepüket. És nem tagadható, hogy jól tud esni a taps is. De valahogy ebben a sorrendben, ahogy mondtam.

Jól értem a sorrendet? Saját elvárásaidnak megfelelni, aztán a színészek, a színház véleménye, és eztán a nézők reakciója. Évekkel a Portugál bemutatója után azt mondtad, hihetetlen, hogy esténként a darabjaid előadásaira jönnek a nézők. Hogy azért öltöznek fel otthon, mert te írtál valamit. Már nem olyan hihetetlen?
De. Hihetetlen. Hiszen minden előadás története azzal kezdődik, hogy egy író otthon, vagy valahol leül és elkezd írni. Az előadás pedig az írás eredményének a végeredménye. A sorrend egyébként teljesen természetes, mert ha én nem vagyok elégedett, vagy a színészek, a rendező, tehát az előadás alkotói nem hisznek eléggé benne, akkor régen rossz minden.

Írsz forgatókönyveket is.
Nem nagyon szeretem a filmes közeget, alapvetően linknek tartom. Van néhány megrendelt és elfogadott, tehát kész forgatókönyvem. Ilyenkor történik az, hogy évek telnek el, míg sikerül pénzt szerezni a forgatásra. Ha sikerül. Általában nem sikerül, de a könyvnek készen kell lennie, hiszen azzal pályáznak.

A filmnél fontosabb a rendező-író együttműködés, vagy a színháznál?
Egy filmet mindig a rendező alkotásaként tartanak számon. Az közös, hogy két nagyon mást gondoló ember itt sem tud együttműködni. És mindkét területre igaz, hogy felerősítheti az egyik oldal gyengeségét a másik, de azért gyenge alapanyagból nem lehet átütő előadást, vagy filmet készíteni. Fordítva ez már nem igaz, hiszen mindent el lehet rontani.

Mennyire érzed összetartónak a magyar színházi életet?
Én nem foglalkozom sokat a magyar színházi élettel, nem élek annyira benne, véleményem persze van, de nagyon sommás lenne, ha most így...

Legyen sommás. Négy éve, mikor beszéltünk, azt mondtad, nagy a késztetés a könnyűre, az olcsóra.
Ezt most is így érzem, de ez nem csak a színház világára érvényes, hanem az egész kulturális életre. Sőt, az egész világra. Komoly sebeket ejt a felnövekvő generációkon például az a szenny meg butaság, ami a televízióból árad. Az értékek pedig nem kapnak elég szellemi és anyagi támogatást, nézd csak meg a művészszínházak elborzasztó helyzetét. Van most ez a nagyon épületes vita a struktúra átszervezéséről, ezzel kapcsolatban hirtelen mindenki elkezdett hatalmas bölcsességeket mondani pró és kontra. Én óvatosan bánnék a totális változtatási ötletekkel, például mindenképpen megőrzendőnek tartom a társulati rendszert. Átszervezésekre, új gondolatokra szükség van, de nem szabadna szétverni azt, ami működőképes. Segíteni persze kéne a működést, az egy másik kérdés. Ezt csak azért mondom, mert hallottam már ellenkező véleményeket is a társulati rendszerről. Én meg így gondolom.

Jól hallottam, az imént a rejtélyes Bittner hívott telefonon? Minden darabodban szerepel, mint ősnegatív figura, de nem árultad el soha, létezik-e valójában. Most lelepleztelek.
Vagy ő hívott, vagy nem.

TARDA ORSOLYA


FORRÁS:  KRITIKA, 2005. június