Csupasz gerinccsigolyákon ülő lepke

a XV. Thealter és a XI. SZASZSZ plakátja. Valami kegyetlenség, talán ironikus vigyor - de mindenképpen van benne másként-látás és játékosság. Ez utóbbi kettõ kulcsszó a két, összefonódott fesztiválon. Mint ahogy a fotókiállítások megnyitóin is.

Lassan már hagyományszámba megy, ahogyan a kora délutáni hőgutától környékezve a kávézók közt bóklászunk, majd végre kikötünk a hűvös termekben. Haris László fotóművész öt helyszínen, nyolc fotós kiállításán kalauzol frappánsan, s közben néhol még a technikai részletekre is kitér. Például összefüggésbe hozza a nem túl jó minőségű reszelőt Dusa Gábor keresetlenül őszinte fotóival, amelyeken épp a durva eszköz jóvoltából tágul a látószög, mutatkozik meg a negatív széle. (Látható a Bécsi Kávéházban.) És ha a kávézó belső termébe lépünk, Bege Nóra és Éder Vera közös kiállításán a digitális technikát felhasználva rebbenő pillanatok és aprólékosan kidolgozott kompozíciók követik egymást teljes összhangban.

fotó: Katkó Tamás

Szögi Csaba kiállításokat megnyitó, filmszalag-nyeső ollója elcsattan még az Átrium Music Caféban, a Jáde Teaházban, a Híd Mediterrán Étteremben és végül a Grand Caféban, ahonnan már a hátsó lépcsőn osonunk át a fesztiválok idei új helyszínére, a Belvárosi Moziba.

A galérián Szőke Szabolcs zenél, mi körbejárjuk a teret. A képzőművészeti kiállításban nem is az a legnagyobb meglepetés, hogy a képek független színházi emberek munkái, hiszen róluk - Atlasz Gábor, Fehér Dániel, Fenyves Márk, Juhász Zsolt, Sárkány Sándor, Szőke Szabolcs - tudjuk, hogy képzőművészetben (is) jártas, sőt, gyakran képzett alkotók. Sokkal inkább megdöbbentő az érzés, hogy a látszólag minden szinten különbséget mutató képek valahol az eredő gesztusban mégis közösséget sugallnak. Alighanem abban a szcenírozó erőben, amely a színház megszületéséhez is elengedhetetlen, és abban az állapotban, amelyet a kiállítást megnyitó Balog József elragadtatásnak nevez.

fotó: Katkó Tamás

Ötkor a Régi Zsinagóga kertjében hivatalos - ám ennek ellenére nem karót nyelt - fesztivál-megnyitó. Az Andaxínház akciója: rózsák a kerítésen, fényes-fehérre festett arcú táncosok a kerítésen, mezítláb és balettruhában, mezítláb és fekete öltönyben. Majd kicsit konvencionálisan ad-hoc színpadon folytatódik és zárul. Könnyedség és mégis komolyság Balog József megnyitó beszédében.

fotó: Katkó Tamás

A Zsinagógában a hosszú, nyitott színtér két oldalán ülünk; a Kosztolányi Dezső Színház (Szerbia-Montenegró) Beckett lét-sivárságunkról szóló bohócériáját játssza. A Godot-ra várva tele van csapdákkal: a minimalista, mégis betartandó díszlet-leírás, a rendezői utasítások, a szikár, kifinomult repetitív játékot űző szöveg valósággal kalodába zárja a színrevivőket. Nehéz ebben a jelentésteljes sivatagban akár egy homokszemcsét is kibillenteni, hiszen akkor oda az agyafúrtan felépített, a sehovába vezető struktúra. Ugyanakkor nézőként vágyom arra, hogy a szöveg szigorúságán túl láthassam azt, amit és ahogyan a rendező Urbán András és csapata érez és gondol éppen ezzel a darabbal kapcsolatban. Nem tudom, hogy a darab hol és hogyan engedi meg ezt a személyességet. Úgy tűnik, hogy az előadásban a fiú helyett megjelenő lány kevés és sok ehhez. Kevés, mert ettől nem érzem azt, hogy közelebb kerülnék az alkotói szándékhoz, és sok, mert ahhoz éppen elég, hogy a kompozíciót megtörje. Persze hozzá kell vennünk a vállalkozás iszonyú nehézségét. Nagyon erőteljesen felveti a kérdést: hogyan játsszunk itt és most Godot-t?

fotó: Katkó Tamás

Végül a Régi Hungáriában német-francia együttes, a BK Cie lép föl, Philippe Rives előadásával. Az in: Errance nem színház és nem tánc, hanem - ahogyan ők maguk határozzák meg találóan - testinstalláció. Agyagba mártott testek közelednek a tér különböző pontjairól a kétszintes színtér felé. Olyan, mintha hirtelen élőlénnyé rándult volna össze a malteros falak egy része. Lassan mozdulnak, olyannyira, hogy néző és előadó egyaránt belevész a mozdulatot, gesztust végtelenül lelassító koncentrációba. Testük pozíciója gyakorta kibillent az álláspontomból, miszerint embereket nézek. Keresem a továbblépést, de egyelőre ennyiben maradunk. Kísérlet.

fotó: Katkó Tamás

Sebestyén Rita