Félidőben

A Grand Caféban Gáspár Gábor és Orosz Péter fotói közt ülünk. Levegõben megfagyott mozdulatok, fekete-fehérben - olyan összhangban, hogy igen nehéz lenne különbséget tenni a két fotós munkái közt. Kis poén: a táncos (Kocsis László) teste leszegett fejjel a képen, majd két oldalról egy-egy újabb kép "toldalékként" a két karjával, némileg kinagyítva. És bár ezen a Hûsítõn valamivel kevesebben veszünk részt, valahogy elõtte és utána, az elõadások közötti szünetekben folyamatossá válik a párbeszéd. Négykor menetrend szerint továbbállunk, mert innen sugároz egyenes adásban, idén elsõ alkalommal a Thealter Rádió.

 

A sütemények királynője Pintér Béla és Társulata előadásában, meredek, a játékteret arénaszerűen körbevevő nézőtérrel. Lent, a színtéren vergődő család története a legkiszolgáltatottabb, legérzékenyebb pontra fókuszál: a hétéves kislányra, aki fantáziaképekkel egészíti ki elviselhetetlen életét. Néhány reálisan ható párbeszéd elrajzolt figurák szájából - többek közt az áldozatszerepben szinte kéjelgő, összeszorított ajkú anya, a kegyetlenkedő unokafivérek és az agresszor apa -, amelyet meg-megszakít a család kötelezővé tett monomániája, a közös citerázás. A ki-bejárás a történetbe megengedi a nevetést, egészen addig, míg az önmagát végsőkig felhergelő családfő hirtelen terrortörténetet ír. Kissé túlzásnak tűnik a kislány hosszas, állandósult megaláztatásai fölött elidéző jelenetsor (nyakára kutyalánc kerül, megetetik szaros süteménnyel, és még a gyereket támogató tanárról is kiderül, hogy símaszkos kéjgyilkos), amely már valahogy kívül esik a főszereplő szenvedésein, és elidőz az őt kínzók perverz örömén. A lezárást nem is nyitottnak, hanem kétszintűnek nevezném: a kis Erika torkát éppen elmetszeni készülő perverz gyilkost a lány elpusztult, képzeletében továbbélő kutyája lövi le. Kevésbé szerencsés, hogy a kutya kivágott papírmaséként forog a fejük felett. És persze azt is hozzá kell tenni, hogy ahányan csak láttuk az előadást a lehető legkülönbözőbb időpontokban, mindannyian megállapítjuk, hogy folyamatosan alakul, érik. Hasonló a naiv festészethez: eklektikus és indulatos - olvasata, elfogadása nagy részben múlik a néző érzelmi beállítottságán.

Ahogy helyszínről helyszínre járunk, a tereken - azt hiszem, már nem csak ott és akkor, ahol a műsorfüzet jelzi - a GNM Kontúr Fizikai Táncszínház Párbaj című etűdjével találkozunk. Vívójeleneteket, mozgásszínház eszközeivel jelzett helyzeteket öltenek egymásba a stílusgyakorlatban.

Este a Zsinagógában újra Urbán Anrdás Társulatának előadása. Ezúttal Sylvia Plath naplóiból inspirált előadás A lány, aki ugatott a Holdra címmel. A tehetséges és nagyon fiatalon öngyilkos lett író-költő szövegeit felhasználó alkotók jelzik, hogy szabad adaptációról van szó, az előadás mégis túl nagy távolságba kerül a szövegvilágtól. Újra tömérdek eszköz kerül a színpadra; a két színész - G. Erdélyi Hermina és Péter Ferenc - hozza-viszi a hatalmas bevásárlókocsit, mosógépet, üvegfalat, és további kellékek halmazát, miközben többször átöltözik, és ez a praktikus cselekvéssorozat nem tesz jót a színpadi szituációnak. Képek sorjáznak egymás után, olykor képzőművészeti igénnyel megkomponáltan, de a túl sűrű, színházilag kevéssé megindokolható képváltások sorában nem tudom a helyzeteket nyomon követni. A kezdetben pöttyös ruhás, kétcopfos kislány, majd később az öngyilkossággal szinte betegesen átitatott karakter egyaránt nem kifejezetten Plath-t idézi. Az író önmagával szemben is kegyetlen éleslátását, amely fájdalmas következetességgel vezet az öngyilkosság felé - és éppen nem patologikusan - kevésbé látom benne.

Többen igyekeztünk ezt az estét szabaddá tenni - hiszen a többször játszott előadásokat már korábban megnéztük -, leginkább azért, hogy a fesztivál kellős közepén némi időt nyerjünk pihenésre. Nem ez történik. A Híd Étteremben folytatódik a szenvedélyes vita az előadásokról. Körülöttünk Katkó Tamás képei színes impressziók valami mágikus színházi más-világról: Mozart-opera, Mishima Yukio, Ghelderode-színrevitel. Nem lehet kizökkenni.

Sebestyén Rita

Fotógaléria >>