Elmozdulások

Folyamatos beszélgetés az elõadásokról. A Hûsítõ úgy zajlik, mintha kihangosított, szerkesztett változatát hallanánk az egyébként utcán, kávézókban zajló dialógusoknak.

Időnként összefutunk a Leica fotós mesterkurzus résztvevőivel - bár nyomon követni szinte lehetetlen őket: négy táncossal sorra járják a kiszemelt helyszíneket a Zsinagógától a Régi Hungáriáig, miközben az arra járók örömére a köztereket sem kímélik. A képekből jövőre a fesztiválon kiállítást rendeznek, de addig is láthatók lesznek a Bethlen és a Mezítlábas Galériában.

A bábsávban Felszeghy Ádám és Papp Theodóra Mirror című előadással lép fel. Kettőjük kézjátéka a tükör előtt etűdsorozat, amelyet a szín jobb oldalán lévő képernyőre vetítenek. A képek a tükör-játék folytán az első pár percben nagyon ötletesnek hatnak, csakhogy éppen a szimmetria zártsága miatt igen hamar kimerülnek. Ezért többnyire nem is a vetített képet figyelem, hanem azt, ahogyan a kezükkel játszanak - mert szerencsére ezt is látni engedik.

Hosszabb kávészünetnyi idő után a Korzó Moziban Karc , a Szabó Réka D. C. előadása. Újabb alkalom arra, hogy rég elfelejtettnek tekintsük a kizárólagos "tánc" vagy "színház" műfaji dobozolást. Előtte Ernst Süss Füstölgők című rövidfilmje az aulában. Néhány utcai pillanat: pocsolyában tapicskoló gyerekek, felfröccsenő sár az autó nyomán. Komótos, szándékoltan iránytalan nézelődés. Majd az előadás. Apró szösszenetek egymásba fűzve - abban feltétlenül hasonlítanak az imént látott filmre, hogy szó sincs bennük kerek egésszé csomagolásról. A felütés szinte mindig egy-egy sztereotip viselkedés, párbeszéd, helyzet, szakállas vicc, amelyhez új szemszöget ajánlanak. Leginkább megfogható benne a redundancia beszédben és mozgásban, amely aztán kis különbségek mentén elmozdul. És jó esetben ezek a rezzenetnyi elmozdulások esélyt adnak a rálátásra és a humorra (mondta már Bergson is) - mint ahogyan megtörténik ez valahányszor a mechanizmus dadog, kihagy, felfedi esetlegességét. Tényleg olyan, mint a bakelitlemezen ejtett vékony karcolat.

Kényszerszünet következik, mivel a KET előadása betegség miatt elmarad. Csakhogy időközben akkora az érdeklődés a bolgár Ivo Dimcsev Zsinagóga-beli késő esti előadására, hogy a fennmaradó időt hisztérikus jegybeszerzéssel töltjük (és még így is sokan kinn ragadnak).

Csodálatos monstrum a színen: majdnem teljesen meztelen test, ária-szerű, félrecsukló vagy hörgésbe forduló foszlányok a játszó torkából. Nagyon kevés a kellék, nyilvánvalóan azért, hogy ne vonja el figyelmünket az emberi testről. Egy percig sem érzem azt, hogy transzvesztita alakításról, showról lenne szó, és azt sem, hogy a szexus provokációja lenne az elsődleges - ami egyszerűen megragadna a pukkasztásnál, trendi (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy üres) toposz nem túl újszerű ismételgetésénél. Márpedig szinte meztelen férfitesttel, magas sarkú cipőben, Lili Handelt "játszva" nehéz ezen túlmutatni. Ivo Dimcsev megteszi ezt. A fehér kokott, akiről az előadás szól, egy közönséget, teste kiállítását éhező szörnyeteg; meztelensége ellenére maszkot viselő lepusztult magamutogató. Félrecsuklott hangja, esetlenül köré tekeredő szalagja mögött fájdalmában hörgő állat. Minden kísérlete a monumentális kudarcról, a lehetetlenről szól. Közben éhezi a közönséget. Másképp nem létezhet. Ez az, amit elképesztő pontossággal épít föl. Mégsem egyszerűen csak felveszi a szerepet, hanem folyamatosan jelen van alkotóként és előadóként is - hol teljes összhangban Lili Handellel, hogy úgy, hogy reflektál rá. Ott a szépséges paradoxon: amire Dimcsev képes - teste, hangja fölötti tökéletes uralom - pontosan az, amit Lili Handel elveszít. Nem tudom, mennyire szándékos a gesztus, de abban, ahogy az előadó saját vérét lecsapolja, majd árverésre bocsátja és rátukmálja egyik nézőjére, óhatatlanul átüt tulajdon exhibicionizmusa (nem pozitív és nem negatív jelző, egyszerűen csak megállapítás). Nem is lehet másképp: szélsőséges reakciókat vált ki nézőiből. És ebben is a szándéka teljesül.

 

 
Sebestyén Rita