A Macskalápon

A Nemzeti Színház Stúdiószínpadának elõadása a fõszereplõ Básti Julin áll vagy bukik. Hogy se nem áll, se nem bukik, az játékának némely nagyszerû vonásától s néhány problematikus összetevõjétõl nyeri magyarázatát. Az ír lápvidék “fekete hattyúja", Hester Swane - vezetékneve valóban hattyút jelent, a megtestesült szimbólumot, a halott hattyút pedig az elsõ percekben siratja el -, az immár középkorú (férjezetlen) nõ és anya megjövendölt halála elõtt még egy sikítót, sötétet, egyetlent dalol: annyi átkot szór kislánya apjára, az õt elhagyó, s épp nõsülõ egykori kedvesre, a nála fiatalabb Carthage Kilbride-ra, amennyit csak bír, s mert ez a mitológiai eljárás még egy (ál)modernül mitologizáló darabban sem feltétlenül hoz eredményt, az antikizáló biztonság és a nagyobb sokkhatás kedvéért mai Médeiaként megöli közös gyermeküket, hogy azután az öngyilkosságot válassza.

Básti Juliban egy ilyen - kétséges mintázású, a tradíciót egyvelegként és sablonként átörökítő, kizsigerelő - színmű főalakjához is lakozik elegendő teremtő erő. Marina Carr hősnőjét szárazzá, kattogóvá, katonássá tett hangon szólaltatja meg. A minden kedvességétől, nőiességétől megfosztott némber hétmérföldes lépteiben, kecstelen megjelenésében is sejtet valamit a hajdani, nyílván erélyes gyengédségből és az ifjúság szépségéből. Megelevenedett szoborként, a mocsári tájba belesötétülve rója zabolázhatatlan ingerültségében a fájdalom, a tehetetlenség köreit. Básti Juli Hestere merő szétesés, merő diszharmónia. Kitűnő, ahogy a gyermek iránti rajongó szeretetét a tudatküszöb alá nyomja, hogy a férfi iránti rajongó szerelmét tegye fő szólammá: azt az önbecsülést, sorsvédelmet, jövővágyat, amely nem engedheti a társ elvesztésének, hűtlenségének sérelmét. Helyzetének javításán, az események visszafordításán fáradozva folytonosan rontja kilátásait, hiszen ez a lávázó igazmondás, ez a feketülő program sem Carthage (letarolt, beszélő név ez is, mint szinte valamennyi), sem a környezeti zsáneralakok helyeslését nem nyerheti el. E negatív felmagasláshoz (mely mögött nő és férfi, Hester és Carthage együttes vétke, a nem alvadó emlék csöpög a vértől) Szűcs Edit a színevesztett jelmezt, a középkori festményeket idéző öltözéket adta. Milyen színei lehetnek egy (Macska)lápnak? Olyanfélék, amelyeknek leverő palettáján mindegyik ruha egy-egy árnyalatot képvisel. A láp még az esküvő tilitarkaságát is föleszi, a szövetek, rongyok, cafrangok az erősebb fénynyalábokat is elnyelik.

Radoslav Milenkovic rendező arra már nem ügyelt, hogy az epés indulatok ne ragadják el Básti Julit. Míg halkságával egész jelenetekre képes belakni, uralni a színpadot, hadaró őrjöngései viszolygást keltenek. A fékevesztéskor érthetetlen szöveg észrevétlenül is a viszonylagosan legnagyobb (erkölcsi) igazság birtokában levő asszonyalak ellen hangol. A gyengécske dráma rosszul megírt kulcsmozzanata, a gyermekgyilkosság is hangerő, mozgássor hűvösebb beosztását igényelné, mint amit látunk. Upor László és Háy János fordítása érzékletes magyar nyelven szól - mélyrétegében a kortársi európai és magyar színműirodalom már-már sablonos szókészletével és dikciójával -, de semmiféle stiláris leleménnyel nem védheti ki, hogy az írónő kapott anyagból dolgozik. Abból, amit a Macska, a láp, a gyilkosság, a Médeia-árny majdhogynem automatikusan ad ki magából.

Juraj Fábry díszlete kitűnő tere a saját lápi útvesztőiben el-eltévedő produkciónak. Ködös, tejüveges, csalképes látszatok opalizálnak a kintet és a bentet összeolvasztó vásznak mértanában. Komolyabb tárgyi offenzíva csak az esküvőkor hatol a térbe. Sajnos ez az artisztikus, jobbára stilizált közeg nehezen veszi fel a naturalisztikusabb képeket: ráirányítja a figyelmet a két síkon mozogni igyekvő színmű darabosságára.

Milenkovic színészvezetése mintha a közvetlen szóértés hiányának nyomait viselné magán. Bár az előzetes újsághírek a nyelvi korlátok ledőltéről informáltak, Bodrogi Gyula (Willow atya) több tartóztatást érdemelt volna a szenilisedő pap rossz gegjeinek hatásvadász pufogtatásától. Molnár Piroskának sem kellett volna ennyire rávetnie magát Mrs. Kilbride szerepére, mert a (mesterfokú) sürgés-forgásban anyósvicc lett a nem ennyire lapidáris, riasztóbb alakból. Kulka János kosztümös filmek, képregények sémáit kapta hozadékul Red Cassidy gonosz replikáitól és főleg copfos, puskás küllemétől. Ezen a ponton a színház és a rendező nyugodtan kipróbálhatott volna egy kevésbé foglalkoztatott társulati tagot a számos nagy terhet viselő Kulka helyett - aki, ha már ott volt, emberré halkította a másodvonalbeli férfidémont; nem hagyta, hogy az ő jelenetei egy indiánregény vagy egy erőszaktörténet nevetséges epizódjaivá silányuljanak.

Stohl András a taktikusan-praktikusan elpártoló lápi aranyifjút masszív, érdekes emberré gyúrja, ám aztán nincs az a dramaturgiai konditerem, amelyben újabb és újabb tartalmakat dolgozhatna rá erre a nem szellem nélküli fizikumra. Bognár Anna az esküvőbe zagyvult Caroline Cassidyje rendelkezik emberarccal, Bródy Norbert Joseph Swane-je pedig hullaarccal. Maga a színházi este nem varázsol el élő és halott, valóságos és szimbolikus világ együttes lebegésével, lebegtetésével, párolgásával, fluoreszkálásával, noha érezhetők az ebbe az irányba ható intenciók (a legtöbb fény- és hangkulisszában is). Marina Carr nem bízott talán eléggé A Macskalápon önerejében, a mítoszból, mondából, meséből, folklórból idézett történet sodrásában. A Szellemigéző nevű jelenéssel Orosz Róbert felesleges magyarázásra vállalkozik. Amit tőle megtudunk, megrendítőbben rebbenhetne a figurák (a ténylegesek) ajkáról. Vagy mondani sem kellene éppen ezt: a túlvilágit, a pokolit. A Macskaláp házhoz szállítja amúgy is a borzongást és borzalmat.

Rónai Lili a színpadon ügyesen mozgó kislány. Szinte egy masni. Josie-nek hívják, mi másnak: meggyilkolt bácsikája is Joseph volt. Pécz Ottó a humort celebrálgatja mint Pincér. Pásztor Edina Monica Murray-je a túlságosan megvilágított színészi technikával vét az öregedő nő különben plasztikus lénye ellen. Ugyanez fokozottan igaz a némiképp hasonló, persze monumentálisabb Nő: a Macskanő szerepében Csoma Juditra. Tehát ő egyrészt kiváló a vakság, a benső látás (valamint a férfias élvezetekben való tobzódás) hordozásával, lírát és megfélemedést is csempész e szimbólumok szimbóluma világtalanba - csak nem mond le arról, hogy a megfeszített és elismerést érdemlő mintázási munka forrpontjain szakmailag ne sisteregjen ezt-azt a technikai fogásairól. A gond, meglehet, nem is az ő alakításából, inkább a rendezés, a darabfelfogás problematikusságából, kétélűségéből fakad. A Macskalápon két része során túlzottan is látszik a Macskaláp.

TARJÁN TAMÁS

FORRÁS: KRITIKA, 2005. Július-augusztus