TömÖrkény

Zsámbékon láttam elõször Vidnyánszky Attila Tótékját. Már sötétedett, mire elkezdõdött az elõadás. A hûvös szél ide-oda söpörte a postás elsikkasztott leveleit és a vad dobozolás maradványait. “Orrunkba terelte" a fenyõ- és az Õrnagy hadgyakorlataitól porzó föld illatát. A díszlet részét képezõ villanypóznák nyikorogva himbálóztak. Ott voltunk, Mátraszentannán, és ott voltunk, a fronton.

Most a POSZT versenyprogramjának részeként nézem a beregszásziakat, a Pécsi Harmadik Színházra zsugorított térben. Az előadás itt is kifogástalanul működik.

Vidnyánszkynak nincs szüksége az örkényi szöveg agresszív átértelmezésére, aktualizáló díszletre és jelmezekre, vagy sztárokra, akikkel már jó előre lehet hirdetni a még meg sem rendezett produkciót. Van viszont elképzelése.

Nem pusztán a család és az Őrnagy tragikomédiáját, az egész világ(égés) drámáját állítja elénk. Nemcsak a zilált idegzetű katona őrületeivel, Gyula távollétével és Tóték alázatos alkalmazkodásával hozza be a világháborút a békés falucskába. Egyértelműek az áthallások (az első felvonásvégi izgatott dobozolás a harcot, a fiú halálát is jelzi, az Őrnagy az egyetemes dobozolás ideájában valójában a háborús győzelemről és a világbékéről beszél). A színpad szélén felállított hangosbemondó folyamatosan beavat minket a hadszíntér eseményeibe, a hátország hangulatába. A szimpatikus rádióbemondó egyik jelenetről a másikra bajszot ragaszt és ordító vadállattá válik, később együtt táncolgat bajtársaival a Kislány kezeket fel... című nótára, majd oldalra csapott fejjel énekli az Only You-t. A káosz mégis rendet teremt, sőt, helyére teszi az előadást. A félelmetes atmoszféra nem oldódik fel a komikus elemekben, az alkotók tökéletesen megőrzik a darab súlyát. Tóték kétségbeesetten lavíroznak egyetlen fiúk életesélyei és a családfő méltóságának megőrzése között. Nagyon fontos, hogy Vidnyánszky Attila nem “Az Őrnagyot" és nem “A Tót családot" rendezi meg, a két pólus drámája egyforma erővel van jelen.

Tóth László, Szűcs Nelli és Orosz Melinda komoly erőpróbának vannak kitéve. Trill Zsolt ugyanis elképesztő energiákkal működik a színpadon, a nézőtér arra dől, amerre mozog. Olyan kaliberű színész, akire nemhogy előadást, színházat lehetne építeni. Őrnagya izgalmas, ambivalens jellem, Trill alakításában egészen új színekkel gazdagodik. Nemcsak a neurotikus, üldözési mániától szenvedő, megtépázott idegrendszerű embert hangsúlyozza, látszólag követhetetlen akaratérvényesítő játékai könnyen kiszámíthatók. Nehezen viseli a nyugalmat, feszültséget teremt, de amint ráébred, hogy túl messzire ment, azonnal szóba hozza a fronton sínylődő Gyulát, és mellesleg utal rá, sorsa, kényelme az ő kezében van. Külön kapcsolata van mindenkivel a családon belül, tudja, céljai elérése érdekében, kire, hogyan kell rápillantania. De látjuk, hirtelen zavarossá váló tekintetében a szerencsétlen, megnyomorított tisztet is, aki képtelen kikapcsolni. Pihenés és akklimatizálódás helyett lövöldözik, fedezéket épít, hadgyakorlatokat tart, beerőszakolja a front túlélési szabályait - éberség, gyanakvás, figyelem - a békés közösség mindennapjaiba. Tót pedig tűr, bár a kezdetektől kétségek gyötrik. Már az első baljós történéseknél is félteni kezdi szuverenitását. Kisember, aki csak arra vágyik, hogy reggel reggelizzen, délben ebédeljen, este vacsorázzon, éjjel aludjon, nagyokat ásíthasson, jóízűen beleszippanthasson meggyfa szipkájába. A rendezettség, a mértékletesség a mindene. Így hát elmondhatjuk: az Őrnagy mindenétől megfosztja. Tóth László pontosan ábrázolja azt az ívet, hogyan jut el a tisztes, békés tűzoltóparancsnok a gyilkosságig.

Mariska és Ágika dramaturgiai funkciója korábbi (és későbbi) színpadi feldolgozások tanúsága szerint annyi lenne, hogy előkészítsék és lereagálják a két férfi küzdelmeit, Szűcs Nelli és Orosz Melinda azonban önálló életet adnak a figuráknak. Mariska a darab leghatározottabb egyéniségévé válik, igazi fiús anya, mindvégig egyetlen Gyulája lebeg lelki szemei előtt. Szó nélkül feláldozza önmagát és egész családját, álnaivitásával, feltétlen megfeleléskényszerével csak a látszatot próbálja őrizni, teljesen tisztában van vele, hogy visszafordíthatatlan, rossz irányt vettek az események. Szűcs Nelli nem esik bele abba a hibába, hogy engedi “aládolgozó" bohózati elemmé süllyedni a családanya összetett alakját. Orosz Melinda Ágikája meggondolatlan, kialakulatlan kamaszlány, aki - bátyja árnyékából kilépve - és szülei elleni lázadásra bátorítva végre fontosnak érezheti magát. Addig fokozza rajongását a fess katonatiszt iránt, hogy néha arra gondolunk: annyira belejött a játékba, hogy testvére már eszébe sem jut. Csupán érvel személyével, a vendég minden kívánságának teljesítése érdekében. Ez nem érzéketlensége, inkább gyermetegsége bizonyítéka. Az ő viselkedésének változásán kísérhetjük figyelemmel Tót fokozatos tekintélyvesztését, hiszen ami szívén, a száján. Felesel, vádol, apja kínzására halmozza az ötleteket, egyszer meg is üti. Finom, pontos, részletgazdag, kitűnő humorról árulkodó alakítás.

Béres Ildikó az első Gizi Gézáné, akinek sikerült számomra feledhetetlenné tennie az esetek többségében létszámtöltő figurát. Minden színpadon töltött pillanatát kihasználja.

Rácz József a Postás szerepében eleget tesz feladatának, egyszemélyes kabaréjelenetei mulatságosak, nem sajnáljuk, inkább nevetünk rajta. Nehéz rajonganom érte Szervét Tibor Postása után (Radnóti Színház), aki akkurátus elemezgetéseivel, lassú mozdulataival minden apró részletében kidolgozott jellemet vitt színpadra. Sorsa megrázó, lelke valóságos pszichológiai csemege. Szervét a IV. Henrikkel szerepel a pécsi fesztiválon. Gothár Péter rendezésének ugyanis Postása van, Őrnagya nincs. (Vannak továbbá kacsák, van fürdőkád, van úszósapka - nem hiába, Gothár minden rendezésében elsőrangú díszlettervező.)

“Sajnos nem igaz, hogy az író mindenkinek ír. De akik ezt a kort velem végigélték, azokkal még sokáig közös a jelrendszerem. Hogy a később jövők mennyit értenek majd belőle, nem tudom" - írta anno Örkény. Azt hiszem, Vidnyánszky Attila most közelebb vitt minket, “később jövőket" a szerző jelrendszeréhez, monumentális vállalkozása fordulópont a Tóték színpadi életében.

KŐVÁRI ORSOLYA

FORRÁS: KRITIKA, 2005. Július-augusztus