Találkozásom a magyar színházi kasztrendszerrel

Nem olvastam utána, hogy lexikálisan hogyan értelmezendö a kasztrendszer és hol tér el az általam használt értelmezéstöl.  Jelen írásban a kasztrendszer íratlan törvények halmazát jelenti; olyan  örvényeket, melyek nincsenek ugyan megfogalmazva és leírva, de mégis meghatározó erövel hatnak a viselkedésére.

A mi esetünkben  színészek, rendezök, színházigazgatók, kritikusok egymás közötti, de elsösorban a "külvilággal" tartott kapcsolatuk  milyenségét határozzák meg ezek az íratlan törvények. Vagy csak befolyásolják, attól függöen, hogy ki mennyire veti alá magát, vagy próbálja kivonni magát kényszerítö hatásuk alól. Kívülállók nincsenek. Nagyon kis számban vannak azok, akikre ezen törvények már nem tudnak kényszerítö erövel hatni, akikre érvényes "az én vezérem belsömböl vezérel" verssor, akik a lelkük mélyével tartják már a kapcsolatot, és a felszíni divathullámzásoknak nincsenek kitéve. A lélek mélye egységet sugall, az alapvetö értékek egységét. A felszínen azonban az értékrendszer más. A felszínen vannak nagyok és értékesek, vannak kicsik és értéktelenek, vannak sztárok és statiszták. Felállítható egy értékskála, melynek egyik felén vannak  a VALAKIK, a másik felén a senkik. E két pólus hosszú skáláján helyezkedik el mindenki, aki aktívan részt vesz a színházcsinálásban. Itt most nem a müszakra gondolok, mert rájuk nem érvényes mindez, hanem a színészekre, rendezökre és a nagyrészt közülük választott színházigazgatókra. A színházi kritikusok is nagymértékben éltetöi ennek a látásmódnak, ezt a szellemiséget sugallják, támogatják. A felszín és a mély. Maradva a fenti hasonlatnál, ahol a lélek tengerhez hasonlatos, melynek mélye mozdulatlan egységet alkot, a felszíne azonban ki van téve az idöjárás szeszélyeinek, ahol még a Csendes- óceán is csak nagyon ritkán "csendes". De a legnagyobb viharban sem szabad megfeledkezni arról, hogy a szél, a vihar csak a felszínt borzolja fel, a mélységet nem. A mélyben nem értékesebb az a vízcsepp, amelyik egy hullám csúcsán helyezkedett el valamikor. 

Ha lelasítjuk a hullámzásról készített filmünket és állóképbe merevítjük, úgy tünhet, hogy a hullám csúcsán lévö cseppek  örök idökre megtalálták helyüket a csúcson, és persze azok is, amelyek a hullám alján vannak. De elég egy mozdulat, és a hullám ismét folytatja kalandos útját, várva a szélcsendre, amikor a tenger, az óceán nyugodttá válik, és a cseppek sokasága összebékül egy végtelen egységben. Amikor a tenge úgy néz ki, mint a Csendes-óceán, amikor a nevét kapta. De térjünk vissza kimerevített állóképünkhöz, ahol bizony egyes cseppek egyes hullámok  csúcsán vannak, míg mások az alján, ahogy a színházban, a szakmában, a pályán a színészek.  Az természetes, hogy törekvésükben a csúcsra törekednek mindnyájan, oda akarnak eljutni.

Mindenki a saját csúcsára, a saját körülményei között, a saját adottságaival. Az adottságok, a tehetségek terén azonban nagyok lehetnek az eltérések, ami hosszú távon meghatározza, hogy ki kerül az éppen mozgásba lendülö hullám csúcsára és ki az aljára. Mint vezérvonal szükséges is, hogy a föszerepeket a  legtehetségesebbek kapják meg, mert csak így lehet a legjobb teljesítményt nyújtani a színpadon, a filmvásznon. Ebben a felszíni hullámzásban a tehetség a legértékesebb emberi tulajdonság, minden más eltörpül mellette. Az is természetes, hogy a bemutatók után azok vannak továbbra is reflektorfényben, akik mozgatórugói voltak a munkának. Így kialakul egy értékhierarchia, ahol a tehetség mellett minden más emberi tulajdonság eltörpül, mellékessé válik. A színházon kívüli mindennapi életben is az kap több figyelmet, annak van "aurája", aki a színpadon jobban teljesít. Kialakul egy mesterséges világ, egy mesterséges viselkedési rendszer, aminek kényszerítö ereje is van. Elit csoportosulások, színházak, társulatok jönnek létre, melyekhez tartozni rangot jelent, és ugyanakkor megjelennek a "lecsúszottak" is, melyek szégyenfoltként vannak számontartva a szakmában. Ök azok, akiket a kritika is  nagy ívben elkerül, hiszen tudva lévö, egy színész, egy társulat számára nem az a legroszabb, ha roszat írnak róla, hanem ha figyelembe sem veszik, ha úgy tesznek, mintha nem is létezne. Nincs szándékomban konkrétan megnevezni azokat, akikröl írok. Célom nem a megbélyegzés vagy vállveregetés, hanem a megfigyeléseimnek, de föleg  tapasztalataimnak a megfogalmazása. Mint aktív "színházcsináló" ugyan, de a pálya széléröl élem a színházat. Távolról érkeztem, Kolzsvárról indultam, és Stockholmban kötöttem ki, ahol most egy Budapesten töltött aktív színházi évad után írom ezeket a sorokat. Azokra a tapasztalatokra szorítkozom, melyekben részem volt; elsösorban az elmúlt színházi évadban. Egy régebbi élménnyel kezdem, egy pozitívval, egy ritkasággal. Ismétlem, senkit és semmilyen színházat, intézményt konkrétan nem nevezek meg, de igyekszem kellö részletességgel leírni a történteket.


1995-ben elkészült verses videókazettámat eljuttattam egy országszerte ismert vezetö színészhez, akit személyesen nem ismertem, de elöttem, fölöttem járó rokonlélekként tartottam számon. Miután megnézte a kazettámat, egy rendkívül elismerö hangú levelet írt, melyben nyoma sem volt a "vállveregetésnek". Bevallotta, hogy rendkívüli élményben  észesült, és nagyrabecsülését fejezte ki irányomban. Azért egyedi és  itka
az ilyen viszonyulás, mert egy minden elöítélettöl való mentességet bizonyít, ami elképesztöen ritka azokban a körökben, ahova Ö is  tartozott.


Ismerte a szakma minden jelentös színészét, elöadóját, és azt is tudta, hogy én nem tartozom közéjük. Ennek ellenére egyenrangú félként üdvözölt. Egy ismeretlen színész odáig sem szokott eljutni hasonló  esetben, hogy megnézzék a  kazettáját, mert a neve elolvasása után jobb esetben a polcra, rosszabb esetben a szemétkosárba kerül a küldeménye. Ezen most már nem is igen csodálkozhatunk, hiszen a postaládánk nem  óhajtott reklámokkal telik meg naponta. Mint jólesö emléket örzöm a fenti esetet, levelet.

 

 

Két személyes ismerösröl írok még, akik szintén közismertek a szakmában.  Kolozsváron ismertem meg öket több mint húsz évvel ezelött.


Egyikük, az akkor általam vezetett Zsebszínháznak volt a tagja. Most elismert színikritikus, a Színház folyóiratban is gyakran jelennek meg írásai.


Sok év után, ismét  Pesten találkoztunk. Ö az, aki tudja, mi jár együtt a státuszával, mit kell megnézni, mit nem, hová illik járni, hová nem, kivel kell, érdemes kapcsolatot tartani,  kivel nem annak az íratlan státusznak, rangnak a birtokában amivel úgy véli, hogy rendelkezik. Tappintatosan ugyan, de egyértelmüen elutasította, hogy valamit is megnézzen tölem. Még mindig "lejjebb" helyezkedem el a rangoknak listáján, ahova Ö már nem szívesen lép. Azt sem tudhatja igazán, milyen szintüek az elöadásaim, hiszen utoljára több mint húsz évvel ezelött látott színpadon Kolozsváron. Mikor véletlenül összefutunk egy-egy színház elöcsarnokában, szívélyesen üdvözöl, ezzel is jelezve, semmilyen személyes kifogása nincs ellenem, csak a Színházamba ne hívjam, legyek megértö. A másik eset nem hasonlít az elsöre, söt mondhatni, hogy annak az ellentéte. A szóbanforgó ismerös író, rendezö, egyetemi tanár, aki több pesti és vidéki színházban rendezett már és  darabjait folyamatosan játsszák. Mikor annyi év után ismét találkoztunk Pesten, örömmel üdvözölt, és megtudva, hogy Lakásszínházat  nyitottam Pesten, kérte, jelezzem mikor tartok elöadást, mert szívesen megnéz. El is jött egy tanítványával.  Ö az, aki  nem néz egyesekre fel, másokra  le, szembeszállt a rá is hatni akaró kényszerrel, ami meg akarja  szabni, hogyan viszonyuljon a környezetéhez, kinek hogyan köszönjön, vagy nézzen el a feje fölött és milyen pózban közlekedjen az utcán. Ö dönti el azt is, hogy mit fog megnézni és mit nem, ellentétben azokkal, akiket a státuszuk diktálta kényszer vezérel. És most következik néhány olyan eset, mely inkább színházakhoz füzödnik és nem egyes személyekhez.  A múlt évadban kapcsolatba kerültem Pest egyik elit színházával, egy nemrég nyílt kistermükben tartandó elöadásom kapcsán. Az elöadásból végül nem lett semmi. 

A több hónapig húzodó egyezkedés emlékét még akkor leírtam és feltettem az  internetes honlapjuk vendégkönyvének levelei közé. Itt idézek az írásból:

"  ...A színház kistermében októberben megnéztem egy elöadást. Ugyanakkor azt is nyugtáztam, hogy a terem rendkívül alkalmas rétegközönséget vonzó elöadásokra, irodalmi estekre, egyszóval olyanokra, melyeket jómagam is tartok. Másnap felhívtam a titkárságot, s elmondtam mi járatban vagyok. Kapcsolták az épp ügyeletes illetékest. Elmondtam, hogy kolozsvári születésü, Stockholmban élö elöadómüvész vagyok, 7 kész filmvetítéssel egybekötött elöadásom van, s kérdeztem, hogy a kistermükben fogadnak-e vendégjátékot? A hölgy nem tartotta kizártnak a fellépésem, de természetesen nem dönthetett egy telefonbeszélgetés alapján. Mint mondta, az elöadásom színvonala dönti majd el az ügyet. Azzal váltunk el, hogy pár nap múlva jelentkezem ismét. Következö telefonomra a hölgy közölte, nem lehetséges, hogy a közeljövöben össze tudjon toborozni egy csapatot egy 1 órás bemutatkozó elöadás megtekintésére. Attól viszont nem zárkózott (zárkóztak) el, hogy megnézzenek tölem egy DVD-re rögzített elöadást, ha eljuttatom a színházhoz, hiszen az alapján már tudnak dönteni. A legközelebbi alkalommal az igazgatói portán hagytam a lemezt és 5 másik elöadásom színes plakátját, s mellékeltem a névjegyem a telefonszámommal. Napok, hetek teltek, de senki nem hívott a színháztól. Úgy gondoltam, az ö lépésük következik, de az örökkévalóságig  mégsem akartam várni. Újra telefonáltam, de csak az ügyem iránti közömbösséggel találkoztam. Többekkel beszéltem, de véleményt senki nem tudott mondani, mivel senki nem nézte meg az anyagom. Aztán egy dramaturg mégis szakított rá idöt és belenézett, de nehezményezte, hogy elöadó nélküli, csak vetítéses elöadást nem szoktak tartani. Ha kaptam volna rá lehetöséget, komplett elöadással mutatkozom be, amiben jómagam is részt veszek, de ez még mindig váratott magára. Se igenlés, se elutasítás, hanem döntésképtelenség, vagy inkább teljes közömbösség? (Különben sem kötelessége a színháznak minden külsö közeledésre reagálni, válaszolni, nem ez a dolga.) December vége felé úgy éreztem, ebböl ennél nem lesz több, nem fogok telefonhívást, levelet kapni. Akkor legalább a DVD-t és a plakátjaimat kapjam vissza, mielött teljesen feledésbe merülnek. Az igazgató úrhoz írt rövid levelemben kértem, hogy juttassák vissza az anyagom. Tíz nap elteltével ismét kénytelen voltam érdeklödni. Egy hüvös hang közölte, hogy postázták már a lemezt és a plakátokat, a posta késlekedik, nem ök. Pár nap múlva valóban kaptam értesítést, hogy küldeményem érkezett.  Kibontván a levelet, benne volt a DVD-m és a plakátok összehajtva, megrongálódva a jóval kissebb méretü borítékban. Találtam még egy vonalas füzetböl kitépett megsárgult papírlapot pár nehezen olvasható mondattal. Kiderült belöle, hogy a színház nagyon elfoglalt volt az utóbbi idöben, most is nagyon el van foglalva, és a jövöben is nagyon elfoglalt lesz. Az aláírásból egy nöi névre következtettem. Utána elgondolkoztam, mint elötte is többször, hogy miért viselkedik egy élvonalbeli színház ilyen megalázóan valakivel? Arra a következtetésre jutottam, hogy nem valami rosszindulat a mozgatórugója a történteknek, hanem egyfajta szakmai közöny a kivülálló munkájával szemben. Ezen levél megírása is közelebb segített a megértéshez, kiírtam magamból a neheztelést. 2005. január 13."


Akik az elit színházak belsö életét ismerik, tudják, hogy pontosan így történt, ahogy leírtam. Söt, azon lepödnének meg, ha nem így történt volna.  Azért nem utasítottak el azonnal, mert nyitottnak szeretnének látszani, nem is elöttem, hanem elsösorban önmaguk elött. Erre azonban képtelenek, különösen akkor, ha egy ilyen "senkivel" hozza öket össze a sors, mint ahogy a nevem csengése után ez  kiderült. Ilyenkor még alegelemibb játékszabályokat sem tudja betartani  egy ilyen nagy intézmény, mert semmilyen érdeke nem füzödik hozzá és mert látszólag teljesen közömbös az ügy iránt. Valójában  azonban vasmarokkal vezeti öket a státuszuk tudata, az egójuk. Képtelenek mást tenni, mint amit az diktál.

Természetesen mindezt meg is lehet érteni. De az az atmoszféra, ami mindezt szüli, elsösorban a színháznak nem kedvez.  Egy emberként viselkedik ilyenkor  mindenki, aki részese a vezetésnek. A titkárnö, a dramaturg, a rendezö, az igazgató. Egyedül a portás maradéktalanul kedves, mert neki nem kötnek mindent az orrára. Igaz, ö is megváltozhat, ha konkrét utasítást kap, hogy valakit ne engedjen tovább. Az én ügyem nem jutott el egészen a portásig, mert nagyon kedvesen vette át a plakátjaimat, és biztosított, hogy át fogja adni az igazgató úrnak.

Igy válnak azok a láthatatlan törvények, melyek irányítják a viselkedést, nagyon is láthatóvá annak számára, aki bekerül egy ilyen fogaskerékrendszer kerekei közé. Ledarálják, mint ahogy az egyik színház repertoárjában lévö Kafka darab szereplöjét.

És most nézzünk egy másik rövid epizódot. A Lakásszínházamhoz két színház is közel van. Az egyiket az elit színházakhoz lehet sorolni. Színvonalas és egyedi hangvételü elöadásai vonzóeröt jelentenek a közönség számára. Én is elöbb-utóbb megnézek tölük mindent. A múlt évadban kihoztak egy Pilinszky verseire épült elöadást. Nekem is van egy
Pilinszky estem, ezért fokozott érdeklödéssel néztem meg az elöadásukat. Élmény volt mások szájából hallani azokat a verseket, melyeket a magam módján én is mondok, értelmezek. Elöadás után egy véletlen folytán megismerkedtem a rendezövel. Mikor megtudta, hogy nekem is van egy Pilnszky estem, hüvös lett és gyorsan faképnél hagyott. Még mielött meghívtam volna, megelözött és közölte, állandóan a színházban kell lennie, nincs ideje másra. Sok mindent leolvastam az arcáról, többek között azt is, vogy az égvilágon semmi kedve sincs megnézni másnak egy Pilinszky estjét. Kiváncsiság helyett iszony.

Két státusz nélküli fiatal színész a múlt évadban több elöadást is megnézett a Lakásszínházban. Egyikük tehetsége és szakmai tudása felér a vezetö színházak vezetö színészeinek tudásával, tehetségével. Elveszti e nyitottságát, kiváncsiságát és öszinte közvetlenségét, ha majd bekerül egy rangos színház falai, fogaskerekei közé? Ki tudja?

2005. augusztus 18.
                                                                                                      Dusa Ödön