Gosztonyi János epés könyve

Kellemetlen könyv. Kaján könyv. Mulatságos könyv. Vér szivárog lapjairól. Szemtelenül szókimondó. Szokatlanul õszinte. Ha visszafordulunk a magyar színházi irodalomhoz, többségükben kollégáktól elragadtatott, mézes nyelvû dicséretekkel hímezték tele az emléklapokat. Nem csak a szépre emlékeztek, hanem a megszépítettre.

Kamaszkorom óta ajka körül félmosollyal látom. Száraz udvariassággal. Örök vesztesként. Könyve ismeretében utólag úgy rémlik: mosolya gúnyos volt inkább, mint udvarias. Figyelő tekintete nem került el semmi lényegest. Színházi krónikása lett az elmúlt fél évszázadnak. Mindent, amit tapintat, illem, rossz emlékezet, tudatlanság, elnézés, félreismerés, rosszul értelmezett nagyvonalúság kifelejtett a színháztörténetekből, emlékiratokból, halottbúcsúztató röcögékből, tájékozatlan vak riporter is talál interjúalanyt félrebeszélésekből: Gosztonyi elmeséli. Emlékezőtehetsége merő rosszindulat... minden jó memória kínos.

Olyan őszinte Gosztonyi: Láttalak, elmeséllek - Arcképek és emlékezések című könyve, hogy idézni sem merek belőle. Ha jól számoltam 131 megalkuvás nélküli portré, benne a szerző önkíméletlen és e sorok írójának le-epézése is, Aczél Györgytől Weöres Sándorig, ábécé-sorrendben. Aczél portréjának címe: A Gazda. Weöresének: Végül - egy égi küldött. Vagyis Gosztonyi nem csupán megszól, hanem istenít is. Nem is megszólás epésségeinek végeérhetetlen sora, hanem szabatos véleménynyilvánítás. Pontos, tömör, célba találó, éles mondatok. Nyesett jelzők. A gyilkosnak mondható nem az írások indulata, sőt: az igazából szelíd. Gyilkosnak az emlékezés ténye mondható, hogy Gosztonyi illetlen módon olyan dolgokra emlékszik, amiket mindnyájan elfeledni siettünk, akik tudtuk, és álmodni nem mernének róla, akik nem tudták.

Néhányan vérét kívánják majd a koros írónak-színésznek- színésztanárnak. Lassú tűzön megégetését. Kerékbetörését, felnégyelését, esetleg bíróság elé idézését, beperelését. Ez utóbbi sikertelen lesz: mert Gosztonyi - fájdalom - igazat ír, ha nem is mindig igazságos. Ez utóbbi azonban bocsánatos bűn a magyar színházi irodalom több tonnányi mézescsók-áradatával szembesítetten.

Gosztonyi Priestley: Veszélyes forduló című darabjában vizsgázott a főiskolán. Gellért Endre kedvence volt. Rokonszenves fiatalember. Kevéssé markáns színész. A Nemzetiben A Noszty fiú esetében Malinka (1950), Illyés Az ozorai példában Titkár (1952). Kicsiny szerepek. Mindegyikben oldalt állt, riadtan, de túlbuzgón, készen arra, bármikor kikergethetik tisztjéből. Az ozorai hegyoldalban a herceg titkáraként bécsi viseletben valóságos kérdőjelként meredt: hogy kerülök én ide? A Hamlet Osrick-ja (1952). Alázatos, földön csúszó udvaronc, akivel rossz tréfákat csinálnak. Szótlan mosollyal lenyeli a sértéseket.

Gyárfás Miklós írói trombitaszóval üdvözölte verses drámáját, a Colombust, (Pécsi Nemzeti Színház, 1956). Gellért maga rendezte, Bessenyeivel a címszerepben a Rembrandt című Gosztonyi-drámát (Nemzeti Színház, 1958). Fújt rá a hivatalosság. Sötét volt, baljós, komor, mint egy Rembrandt-festmény. És narrátor vonult végig a cselekményen, amit imperialista bérencnek tekintettek a realizmus egyistenhite idején. Az ötödik parancsolat, (Pécsi Nemzeti Színház, 1959), majd a Tiszta szívvel (Jókai Színház, 1961), József Attila életrajzdráma, érzékenyen tyúkszemen taposva benne eleveneket, köztük a vérig sértett Illyés Gyulát. Aczél hosszú időre jegeltette Gosztonyi drámaíró képességeit. A Pécsi Balett közreműködésével mégis sikert aratott Pécsett is, Pesten is Európa elrablása, (Petőfi Színház, 1962). Majd bús életkép követte a menekült Rákóczi fejedelem emigránsairól:  A Sziget (Pécsi Nemzeti Színház, 1966).  Gosztonyi nem hagyta abba a drámaírást. Csupán a színházak hagyták abba játszását.

Évente azért írt egy drámát. Vagy havonta. Esetleg hetente. Néha játszottak is tőle. A Radnótiban az Andrássy út 60-at és a Kék angyalt: Emil Jannings helyett Garassal, Marlene Dietrich helyett Kerekes Évával.
Gosztonyi tisztában van a színpadi technikával. Nem a süllyesztővel, hiszen mások süllyesztették el. Hibátlanul, színszerűen építkezik. Ha csak kicsit is alább adta volna irodalmi igényeit: régen dollármilliomos volna, hiszen mindannak birtokában van, amit egy Neil Simon olyan jól kamatoztat. Tud játszható szerepet írni színészeknek. Tisztában van a színpadi hatáselemekkel.

Évtizedekig nemzedékeket tanított beszélni és színházul.
Sosem panaszkodott, de mindig kicsit sértetten rótta az utcákat. Jól láttam: a szomszéd házban lakik. Sértett azért lehetet, mert annyian és annyiszor megbántódhatott.

Az Új Színházban egyszer csak felnéztem a színpadra, amikor megszólalt az Éjjeli menedékhely Tatáraként (2001): azt hittem rosszul látok. Jó volt. Nagyon jó. Biztos elnéztem valamit. A legközelebbi premieren, más rendezőnél, más szerepben ugyancsak jó volt. Vénségére elkezdett jó színész lenni.

A Szergej Maszlobojscsikov rendezte Szentivánéji álom fáradt Theseus az Új Színházban. Száraz pergamenarcával kevésbé Athén uralkodója, mint Dickens-illusztráció: fóliánsaihoz hozzászáradt könyvész a Fleet Street ódon régiségek boltjából Alföldi Három nővérének Ferapontja (2004): életből kizuhant emberi rongycsomó.

És most itt ez a könyv az Argumentum kiadásában.
Gosztonyi János érett korszaka még sok jót ígér. Csak vigyázzon magára: ne hűljön meg és ugorjon el a merénylői golyója elől.

 M.G.P.