Most jött el a Kánaán - Beszélgetés Kulka Jánossal

Amikor pályája legértékesebb színházi éveit taposta, még Magenheim doktor jutott róla eszünkbe. Ma már õ "a Kulka", de ma már a színház nem a régi. Most nosztalgiázik, próbál feleletet adni magának az elmúlt évek miértjeire, és boldog, hogy végre nem "doktorurazzák" az utcán. Nemrég megkapta a színikritikusok díját.

fotó: Kovács Bence

A Bástyasétány bemutatója után azt mondta: senkinek nem tudná őszintén ajánlani az előadást. Ez némi iránymutatással szolgált az akkori Radnótis közhangulatról.

Sovány darabocska volt, kísértetiesen emlékeztetett az Anconai szerelmesekre.

Abból kihúzta magát, Szervét Tibor vette át a szerepét.

Két hétig próbáltam, két hétig harcoltam, hogy ne mutassuk be, majd visszaadtam. Egyébként attól, hogy lement kétszázszor, változatlanul nem érzem igazoltnak a választást.

Aztán jött a Bástyasétány...

Bugyuta történet, kevés jó szereppel, élhetetlen a mában. Zűrös időszakban készült, a soproni színházzal koprodukcióban, Valló Péter rendezésében. Őt akkortájt nevezték ki Sopronban igazgatónak, a főpróbahétre már felütötte fejét a válság - pozícióját illetően. Kellemetlen, feszült közeg vett körül minket, a történteket senki nem látta át, csak azt, hogy Vallónak innen hamarosan mennie kell. Ez rá is nyomta bélyegét a főpróbahétre.

Ön akkor már másfelé gondolkodott.

Egészen pontosan a Három nővér bemutatója után mondtam meg Bálint Andrásnak, hogy elmegyek.

Akkor már tudta, hogy szerződést kap a Nemzetibe?

Nem.

Mióta kilépett a főiskoláról folyamatosan társulati tag volt, most önként vállalta a szabadúszást. Nem ijesztette a csönd?

Olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehetett mérlegelni. Mélypontra kerültem. Fizikai fájdalmaim voltak, tíz kilót híztam, teljesen szétzuhantam - tisztáznom kellett magamban a helyzetet. Nyugodtan döntöttem. Végigasszisztáltam Kuliginként egy próbafolyamatot, ahol olyan dolgok történtek, amik azelőtt soha: mindenkihez méltatlan, hisztériás hangulat uralkodott.

Beszéltek erről Bálint Andrással?

Próbáltuk győzködni, hogy a Három nővér pont most nem a legideálisabb választás, és talán a rendező személye sem az, és hogy szerintünk nem lehet “maradéktalanul" kiosztani.

Meg is bukott.

Az nem baj. Sokkal többször kéne megbukni, mint amennyi ebben a borzalmas struktúrában lehetséges, csakhogy óriási a különbség: más belebukni egy merész vállalásba, és más belefulladni a langyos vízbe.
Nem először fordult elő, hogy süket fülekre leltek a hangok, melyek az egyes előadások körülményei kapcsán felmerültek.
Volt idő, amikor András meghallotta azokat. Nekem ez fájt a legjobban. A Radnóti aranykorát együtt éltük végig, egymást követték a jól gondolt, értelmes előadások, látszott, hogy ebbe az irányba kell menni.

Sokat pörölt Bálinttal, ön volt “a veszekedős".

Mert én azt tanultam Kaposváron nyolc év alatt, hogy kizárólag az egyenes, nyílt beszédnek van értelme, hogy ez egy felnőtt foglalkozás, hogy csakis olyan emberek tudnak jó színházat csinálni, akik egyformán gondolkodnak, egyfelé tekintenek. És mi akkor már nem gondolkodtunk egyformán. Az én elvárásaim, színházról alkotott nézeteim, elképzeléseim - amit Babarczytól és Ascheréktől tanultam - nem találkoztak azzal, ami akkor a Radnótin folyt. Persze, lehetett ez egyfajta kerekségre való törekvés, óvatosság is. Mindig Zsótér számított a “bevállalt" kalandnak - ami egyébként elképesztő hatást gyakorolt a színészekre, kondicionáló, két hónapos edzést jelentett vele dolgozni. Amit tőle kaptunk azzal egy évig kihúztuk. Szóval, elegem lett abból, hogy örökké azt hajtogassam, András ez így nem mehet tovább! Rosszkedvűen ültem a büfében, lekerült az összes darab, amiben szerettem játszani, tragikomikusak voltak a társalgásaink, sőt, én már csak hallgattam... Bizonyos kérdésekre pedig egyszerűen nem érkeztek válaszok.

Mégis barátsággal jött el, legalábbis békésen, harag nélkül.

Hogyan haragudhatnék azokra az emberekre, akiknek életem legszebb éveit köszönhetem? Csak hálával tartozom Bálintnak és Vallónak, a világ legjobb szerepeit kaptam tőlük, nyolc éven keresztül. És a színház így működik, mint a szerelem: más emberek kezdenek érdekesek lenni, más fontosságok, és lassan kikopsz. Ott, ahol valaha te voltál az első, most nem kellesz - szörnyű ezzel szembesülni.

Kellett máshol.

De az mégiscsak az otthonod, a helyed, ahová szorosan kötődsz. Ettől akartam megkímélni magamat, hogy egy sértett, idősödő színész legyek, aki céltalanul lézeng a színházban, és nézi, mit csinálnak a többiek. És tökéletesen megértem azt is, hogy belém fáradtak: eljátszottam évi két-három főszerepet. Másrészt, a szomorúság húzott el. Hogy ez másfelé megy... Szerintem azóta is.

Mi történt a felmondás után?

Két hónap pánik. Semmiféle tervem nem volt.

Fel sem merült: itt az új Nemzeti, alakulóban?

Amikor Jordán Tamást kinevezték, akkor gondoltam rá, milyen jó lenne megint valami értékes dolgot összehozni.

Beszélt vele erről?

Nem. Üzent. Megkérdezte, felterjeszthet-e a színház rendezői gárdájának. Természetesen igent mondtam. Egy hónap múlva felhívott, hogy mindenki dolgozna velem. Lelkesített a felkérés, fontos pillanata volt a pályámnak. Reméltem, hogy az átok egyszer elmúlik a Nemzeti feje fölül.

Melyik átokra gondol?

A zavaros, törvénytelen körülményekre, melyekben épült.

Még mindig hangosak az épület körüli pártviszályok.

Rémes épület, így is fog maradni, amíg össze nem dől. Sokat gondolkoztam azon, hogy nem árulás-e odaszerződnöm. Elkezdték ásni az alapokat az Erzsébet téren, gyönyörű, modern épületterv volt, Bálint kinevezve igazgatónak. Az én helyzetem is kényessé vált ebben az őrületben. Hosszas önvizsgálat után arra jutottam, hogy mint az új Nemzeti egyik leendő színésze - mindenki tudta, hogy néhányan automatikusan átkerültünk volna a Radnótiból - nem lázadozhatok a sok szemétségen, mert akkor úgy viselkednék, mint aki sértve érzi magát, vagy még rosszabb, mint aki a pénze után fut. Ízléstelen lett volna nyafogni a miérteken. Mindenesetre, ahogyan Bálint Andrással eljártak, az az újkori magyar színháztörténet legsötétebb fejezete. Erre nincs mentség.

Még most is “pályája nagy pillanatának" érzi Jordán Tamás felkérését?

Akkor úgy éreztem...

Arra szeretnék kilyukadni, hogy itt egy színház, fantasztikus színészekkel, kitűnő rendezőkkel, tisztességes anyagi körülményekkel, és mégis hiányozik valami, mintha még fogna az átok.

Én ennyire nem látom súlyosan. Kimondottan szeretek bemenni, csupa szorgos-dolgos, normális ember vesz körül. Jordán Tamás legnagyobb “hibája", hogy túlságosan szeret minket, az ő színészeit. Azt hiszi, boldogabb vagyok, ha egy évadban két főszerepet játszom, mintha egyet játszanék, és nem főszerepet. Igazság szerint, attól vagyok a legboldogabb, ha egy zseniális rendezővel, egy nagyon jó darabban dolgozhatok.

Hogy érzi, a színházi struktúra vészesen közelít a társulatok kiveszése irányába?

Pontosan ez történik. A Nemzetiben vagyok tag, ahol idén kapok két új szerepet az eddigi négy mellé. Játszom a Budapesti Kamaraszínház Anna Kareninájában, és visszajárok a Radnótiba A kriplire. Persze lehet, hogy nekem is kevesebbet kellene vállalnom.

Gondolom, a színházak átjárhatósága azért nem a legkellemetlenebb eleme a folyamatnak?

A feje tetejére állt minden, egyeztethetetlenek a színészek és az előadások. A III. Richárdot például havonta kétszer játsszuk, tizenkilenc nap után szívrohamot kapok, hogy már a szöveget sem tudom. Az átjárhatóság nehezíti a működést.

Mi lesz, ha működésképtelenné válik? Teljesen szétesik vagy visszahúz a régi rendszerhez?

A fővárosi színházi élet egyes részei már most működésképtelenek, de nem látom magam előtt, hogyan fog összedőlni. Elképzelhető, hogy a társulatok szétrobbanásával. Legtöbbjüket nem tartja össze tényleges művészi szándék. Ennek a fajta színházi létnek azonban akkor van értelme, ha a csapat erős, együtt gondolkodik, erőskezű vezetője van, és zártan tud működni. Építeni csak - a szó pozitív értelmében vett - zárt közösségben lehet.

Az ide-oda szaladgálásnak az alulfizetettséghez is köze lehet.

Én egy luxushelyzetben lévő színész vagyok, sok pénzt keresek...

Ha jól sejtem, erről konkrétabbat nem lehet kérdezni?

Bátran!

Mennyit keres a Nemzeti Színházban?

550 000 forint a havi fizetésem. Két éve nem kaptunk emelést, mert Tamás szerint erkölcstelen, hogy ennyit keresünk, és ezért megvet minket a szakma. Több érv állt a Nemzetibe szerződés mellett, a meggazdagodás nem szerepelt közöttük.

Hol tudná még elképzelni magát társulati tagként?

Ha nem lennék gyáva, felhívnám Schilling Árpádot. De attól is rettegek, hogy azt mondja, persze, gyere, attól is, hogy köszi, nem kellesz.

Előbbitől miért?

Féltem a szabadságomat, öreg vagyok ahhoz, hogy elveszítsem. Nem tudom, mit csinálnék a kutyámmal, amikor négy hétig külföldön vagyunk. Ugyanakkor lenyűgözve figyelem Eszter (Csákányi - a szerk.) pályáját, zseniális lépése volt a Krétakör. Újjászületett, egy teljes fegyverzetében fellépő, komoly, modern színésznő lett belőle. Mindez nem azt jelenti, hogy én most ítéletet mondok az összes többi színház felett, de tény, sok helyen játszottam ahhoz, hogy elmondhassam, ez már nem társulati létezés. Hiába a nagy múltú társulatok, nincs, ami összetartsa őket.

Örökös vágyódást érzek önben a kaposvári színházi léte után.

Így van. Ez az én keresztem. Azt hiszem, sejtem mitől működik egy színház, és ezt azóta sem találom sehol. Kaposvárnak nem titkai voltak. Dolgozni kell, kíméletlennek lenni, ezenkívül semmi sem számít. Abban egészen biztos vagyok, hogy a Nemzetiben sem a jó szándék hiányzik. Inkább valami erő, lázasabb akarás és ambíciók, “léc följebb helyezés". Ezzel együtt, bízom a Nemzetiben, még semmi nincs veszve, hiszen itt van a III. Richárd, a Sárga liliom, amik nagyszerű feladatok voltak. Igazán izgalmas vállalkozásnak tartottam a Czillei és a Hunyadiakat is, jól telt a próbaidőszak, remek volt Spiró átirata, csak a végére túl súlyos lett, túlszínezett - mindegy, nem ez a lényeg. Idén pedig jön Szophoklész Oidipusza, Sopsits Árpáddal. Ezt kifejezetten várom.

Mindenkinek mások az elképzelései. Mi az ön műsorpolitikája?

Shakespeare-eket, Moliére-eket, jó kortársakat játszanék szívesen (nem a hagyományok, hanem az alapanyag miatt). Mindent, ami őszinte szándékból születik, mert egy rendező minden áron meg akarja rendezni, mert egy igazgató, ha törik, ha szakad, be akarja mutatni. A színház feladata, hogy húzzon, felfelé célozzon: darab-, rendező- és színészválasztásban egyaránt. A szórakoztatás önmagában kevés, nevelni kell, tanítani, ízlésvilágot tágítani. Minden lehetőségünk adott. Az összes fővárosi színház telt házakkal játszik. A Nemzeti ezen belül is kitüntetett helyzetben van - színházszerelemből, őszinte érdeklődésből, sznobizmusból - mindenképp jönnek az emberek.

A közönség is változik?

Egyre jobb. Ezért sajnálom, hogy éppen most ilyen lagymatag a szakma. Az emberek látják azt a sok ökörséget a televízióban, s érzik, valamit nem kapnak meg.

Pedig mint megtudjuk az okosoktól: "erre van igény".

A világ legnagyobb cinizmusa! Ki mondja meg, hogy a néző hülye? Ez a pénzről szól. A kereskedelmi csatornák megveszik a legolcsóbb, legócskább sorozatokat, levetítik főműsoridőben, majd néha “lelkiismeret-furdalásból" hajnali kettőkor valaki beszélget fél órát egy értelmes emberrel. Ez minősít, minden más cinizmus és magyarázkodás.

Ez a kérdés a színházban miként vetődik fel?

Tamás azt szokta mondani: "népszínházat kell csinálni", egy ország közönségének kell megfelelni. Aki vidékről jön, annak éppúgy tessen, mint a budapestinek.

Helyben vagyunk. Főváros-centrikusság, budapesti-vidéki színház, budapesti-vidéki közönség (!). Mennyiben valós kérdések ezek?

Egyrészt igen, másrészt, Kaposváron mégis kinevelődött egy értő közönség. A nézők értelmesebbek, érzékenyebbek, fogékonyabbak annál, mint ahogy mi gondolkodunk róluk, kezeljük őket.

Egy ilyen súlyú-múltú színész mint ön, hogyan mozog a már említett elektronikus médiavilágban?

Ezzel nem foglalkozom. A kínos felkéréseket elutasítom, vagy kérek értük ötszázezer-egymillió forintot, mire belebúgnak a telefonba, hogy “művész úr, ne vicceljen", mire én megerősítem az elhangzottakat, mire ők megsértődnek. Ilyen egyszerű. Életem talán legnagyobb sikerélménye, hogy a sok “doktorurazás" után végre - kb. öt éve - “Kulkáznak". Próbálok vigyázni a szabadságomra, arra, hogy nemet mondhassak.

Ez most megadatik?

Igen. A társulati tagság természetesen együtt jár bizonyos kötelezettségekkel, a nagyobb baj, hogy egyre ritkábbak az “igenek", azok a felkérések, amelyeket tiszta szívvel, jó érzéssel vállal az ember.

Ez mindig így volt?

Nem, hat-nyolc éve. “Semmilyen" a magyar színházi élet - az utóbbi időben sokat romlott, leszámítva néhány kivételes produkciót.

Ön szerint mi az oka?

Talán a súlyos rendezőhiány. Nem nevelődött ki a Babarczyék utáni generáció. Kevés a meghatározó rendezőegyéniség.

Ez a színészekre is vonatkozik?

Mi mindig valamilyenek vagyunk, eljátsszuk, amit kell. Nem a színészek határozzák meg a színházi szakmát, hanem a rendezők és színházigazgatók. A válság korfüggő is lehet. Bármilyen kegyetlenül hangzik, 1989-ig sokkal könnyebb volt valami ellenében színházat csinálni. Majd hirtelen itt találtuk magunkat egy szabad országban, és kiderült, hogy a magyar színház alapvető funkciója “a rendszer" bírálata, támadása. A mai napig nem tudjuk, miről kellene beszélni. Pontosabban, arról, amiről Schilling beszél, a Feketeországtól a Sirájig.

Miket látott még mostanában?

A kaukázusi krétakör, a Radnótis Médeia... Nem tudom. Keveset. Harmincakat játszom. Véget kellene vetni ennek az őrületes hajtásnak. Semmi értelme.

Belefáradt?

Nem, és nem is azért, mert attól félek, hogy elhasználódik a színészetem. Nem ad vissza már annyit, én pedig önzőbb lettem, rájöttem, szeretnék kicsit élni.

Mit csinálni?

Teniszezni, bort inni, újságot olvasni, nézni a Balatont - amit egész nyáron tettem. Fantasztikus volt.

El tudja képzelni színház nélkül az életét?

A kérdés ijesztő, most nyáron, életemben először eszembe jutott. Megláttam magam, amint összeszorított szájjal a színházi dolgaimért remegek. Túllihegem, túlharcolom - fölöslegesen. Mindig ilyen harcos típus voltam. Azon vettem magam észre, hogy elcsúsztak a fontosságok. Csákányi mondta a minap, hogy most - miután elfordultam a saját színészetem iránt tanúsított lázas érdeklődéstől, nem tartom annyira fontosnak magamat és rájöttem, kicsit el kell engedni a dolgokat, és mindezt ilyen tisztán meg tudom fogalmazni -, na most jött el a Kánaán. Elmúlt a kapaszkodás, lehet, hogy igazán jó színész is ezután lesz belőlem.

Lassan felfedezi a másik énjét is?

Már azt éreztem, csak a Kulka János nevű színész létezik. Csak van még mögötte valaki más, egy ember, aki számtalan dologra kíváncsi még a világból, aki nem akar estéről estére bezárkózni a sötét színházba. Kicsit meg is láttam nyáron ezt a másik embert, és egyáltalán nem volt ellenemre.

Mihez kezdene?

Nyitna egy vendéglőt, ez nagy álma. Olyan lettem, mint az öreg színészek, akik nem akarnak már sokat játszani.

Akkor most Schilling vagy Balaton és békés kisvendéglő? Egymást kizáró fogalmak.

Két út létezik: még egyszer, utoljára teljesen odaadni magam, és őrült módon színházat csinálni, vagy választani egy életet, amiben jól érzem magam, olyan dolgok határozzák meg a mindennapjaimat, amiket szeretek. Három hónapja ezen töröm a fejemet, de nem tölt el szomorúsággal, vagy ilyesmi...

Nem öntől hallom először ezeket a gondolatokat.

Mert nem vagyunk fontosak, és ez rossz. Különösen negyvenhét évesen. Emlékszem, kértem Bálintot, legalább addig tartsa műsoron a Ványa bácsit, míg negyvenhét leszek. Ványa ezt ordítja: “Negyvenhét éves vagyok!"

Ha ma kezdené?

Keserűség nincs bennem. Ugyanígy csinálnám. Elmennék Pécsre, Szegvári Menyhérthez, akinek el nem múló hálával tartozom a szerepekért, melyeket eljátszottam, utána mennék Kaposvárra, a Radnótiba, a Nemzetibe...

Pécstől miért vált meg?

Babarczy hívott. És, mert ott ijedtem meg először úgy, mint most.

E szerint ez a periódusonkénti "kiürülés" szükségszerűen mozgatja a pályáját.

Nem tudom, hogy kiürülés-e. Amikor egy helyzetből már nem tudsz többet kivenni, kicsit elunnak téged, te kicsit elunod őket, akkor menni kell. Engem mindig nagy agyalónak tartottak, “intellektuálisnak", miközben végig az ösztöneim vezéreltek, azok döntöttek a váltásokról.

A POSZT-on csalódott volt?

Hogy Karenin nem kapott díjat? Tudja, milyen hülye az ember. Vár. Elmondják, hogy milyen zseniális volt, biztosan megkapja, aztán nem. Nem csalódtam, jókor jött volna.

Ha van három szabad napja - ami nincs - annak a Kulkának, aki vendéglőt nyitna, mit tenne legszívesebben?

Otthon üldögélne a kutyájával.

KŐVÁRI ORSOLYA

Ez a cikk a KRITIKA 2005 októberi számában jelent meg.