Egressy Zoltán: Portugál (Nyolc dráma)

A 4x100 címû darabja teljesen kiütött - a tökéletes színpadi dráma, gondoltam magamban, tán azért mert ezt az élsportoló minitársadalmat jól ismerem. Igaziból a tökéletesre formált drámai karakterek miatt. Négyes váltó készül a válogatóra, a szintidõ magas, egymást marják, de van még gyúró meg edzõ is, aztán minden egyre jobban összekavarodik, mindenki függ mindenkitõl (ahogy egy csapatsportban illik), de mindezen túl a nézõ (olvasó) még sok mást is belelát ebbe a versenyzõi hisztibe, ami aztán a végén - de nem mesélem el. Szuper.

Hát persze a Portugál a kedvenc, ver az mindent. Amiben csak az a hökkentés, hogy mindjárt elsőre (másodikra) egy ilyen bomba-mű kiszaladt neki. Először a nyelvi furmány tűnik csak fel - mindenki valami bunkósított becketti közlésmódban szólal meg, de aztán előtűnik valami mélyebb dolog is: a “portugál" menekülni akar - csak nem tudjuk mi elől, maga se tudja hová, miért, csak azt, hogy el az elviselhetetlenből, aminek nincs neve. (Aztán megtudjuk ki az, ami elől menekül - megérkezik BMW-vel...) Minderre pedig valami suta líra is borul, ami teljesen leszerel.


Viccesnek mondanád, de itt mindenkinek rossz kedve van, vagy ha nem is tud róla, nem hisz már semmiben, örülni a jónak se tud, ha meg gáz van, természetesnek veszi. Amiben az az érdekes, hogy ennek ellenére húzzák az igát, melóznak (már ahogy), de nem szenvednek. Önelvesztők. Mert nekik se múlt, se jövő, se tiszta önkép. Látszólag. Hiszen a Portugálban is terveznek házasságot, szerelembe is esnek, félnek a csalódástól stb. - vagyis, valamilyen gyengített tudati szinten van remény is.

Egressy a zárt kisvilágok mesetere. A Sóska, sültkrumpli című dráma egy büdös fociöltözőben történik, hárman játsszák és egyre sűrűbb a levegő; a 4x100 is kemény szociometrikus tér: a négy lány, edzőnő, masszőr, a helyszín: öltöző, meg a pálya széle. Mindkettőben az a dráma, ami köztük feszül, ám ezt a valamit egymásból húzzák elő. Ez azt jelenti, hogy mikor megismerkedünk velük, fogalmunk se lehet, mi minden jön majd elő belőlük, mivé képesek átalakítani partnereiket, ahogy csak úgy mellékesen kibelezik egymást. Mert itt a tér is játszik: ezekben a zárt terekben minden robbanékony. Ha például ki lehetne menekülni a játékvezetői öltözőből, talán nem esnének egymás torkának a Bíró meg a két partjelző. De nem lehet, mert a közönség ostromolja öltözőjüket, így aztán egymással játszanak: a tér kipréseli belőlük egymás (és saját maguk) metamorfózisát. Egressynél ez a térdinamika fura csavarral érvényesül: mikor már azt hisszük, hogy totálkárosak a szereplők, valahogy leül a feszültség, a robbanás mellékvonalon történik (például a Portugálban valaki mást szúrnak le...), és a protagonisták “megússzák" - megnyugszanak. (Nekik legyen mondva: másképp lesznek szerencsétlenek...)

Bonyolult jellemei látszatra vázlatos gesztusokból épülnek, mondanám, Egressy ügyel a kihagyásokra, nem mindent elmondani, azért van a színpad, az majd kiteljesít. Szövegben csak vázlatokat mutat, de olykor félelmetes erővel, ahogyan a Madách-tragédiában (Vesztett éden), a nagyasszonyt, Majthényi Annát. A portré szinte melodramatikus, a középkorban az ilyeneket szokták megégetni, - gondoltam magamban olvasás közben. Ám voltaképp egyetlen kíméletlen gesztus-párból épül ez a jellemzési játék: a tigrisanya gyűlöletéből, illetve Madách és Fráter Erzsi gyengeségéből. Biztos vannak más tulajdonságaik, de erről csak sejtéseink lehetnek, a fő alak szenvedélye világít, színpadi valóságában ebből állnak előttünk a figurák. Amúgy meg ez a történelmi idézet nagyon is jelenbéli: a gyerekére “ráülő" anya, vagy a “rettenetes szülő" horrorjaként is jól működik.

Bár az alakok kegyetlenül haladnak a végkifejlet felé, Egressy mégsem hajszolja őket pusztulásba: az utolsó pillanatban megmenti őket, valami más történik, mint amit várunk. Nem tragédiákat ír. Mondanám: kőbányai tragikomédiákat. De ne hidd, hogy ezzel a “megmentéssel" jobb lesz a figuráknak: olyan ez, mint az élet, egyik kátyúból a másikba zökkenünk, az új gödör talán jobb, de persze rosszabb, legfeljebb más. Bár az alakok megússzák a teljes lenullázást, a néző/olvasó szemében mégis jobban leszerepelnek, mintha az író kinyírná őket: Egressy szerint ezeket a figurákat nem is kell  tragikusnak tekinteni, még kevésbé rajtuk segíteni. Így szokták meg, és különben is, ehhez az itteni élethez ilyen túlélő fazonok passzolnak... Nagyképűen: Kelet-európaiak, amúgy fazonok Kőbánya-alsóról.

A konfliktusok piti ügyekből robbannak, a szereplők eközben nem veszik észre, hogy életük jóval nagyobb tét körül megy tönkre. Piti ügyeken kapnak össze, és pitiáner eszközökkel játsszák le ezeket a meccseket. (A Sóska, sültkrumpliban az egyik partjelző úgy áll bosszút a Bírón, hogy kilopja a zsebéből a sárga lapot. A Nagy Ember persze leég a második félidőben.) Mellékesen kisül, hogy majd mindegyiküknek van/volt valami nagyobb álma, célja, gikszere, amin életük derékba törött, vagy épp törik. De számukra ez nem is fontos, mellékesen említik, most csak az a lényeg, hogy jól kiszúrjanak a másikkal. Ahogy idézik a szlogent: dögöljön meg a szomszéd tehene.
Látványos bemutatkozás ez a nyolc darab: egy komoly tehetség tette le névjegyét.


Almási Miklós

Ez a cikk a KRITKA 2005 októberi számában jelent meg.