“Bízzanak bennem"

Olga az Alföldi rendezte Három nõvérben, Oroszlán Maszlobojscsikov Szentivánéji álmában és Mrs. Clackett a Menzel jegyezte Még egyszer hátulrólban. Idén Dajka lesz a Romeo és Júliában és Alice a Haláltáncban. A sok mindent megélt Új Színház tagja. A Keleti István Mûvészeti Iskolában színésznövendékeket tanít, és az NKA színházi kollégiumának kurátora. Nemcsak a színpadon látni õt sokat, hanem a nézõtéren is - gyakran megnéz másokat is. Hívják zsûrizni színházi találkozókra. Nem lehet õt nem észrevenni, szikrázik körülötte a levegõ. Pedig mostanában mintha visszafogottabb lenne.


KRITIKA,  2005 november

Megértőbb lettél?

Takács Katalin: Régebben többet hőzöngtem. Hamar fölment bennem a pumpa, és nemcsak magamban fogalmaztam meg, amit gondoltam, hanem ki is mondtam. Igazából, ma is ugyanúgy megvan a sarkos véleményem, de most már inkább elrakom. Nem érzem azt a hihetetlen vehemenciát, mely afelé hajt, hogy azonnal az én véleményemnek és igazságomnak kelljen érvényesülnie. Jó, persze, ebben benne volt az embernek az a fajta igazságérzete, hogy azonnal öntsünk tiszta vizet a pohárba... De azóta rájöttem, mindenki más fényszögben látja a poharat. Inkább abban kellene megegyezni, hogy honnan kell nézni ahhoz, hogy jól lehessen látni.

Takács Katalin | fotó: Dömölky Dániel


Bölcsebb lettél.

Takács Katalin: Ezt nem tudom. Sok minden miatt viselkedik másképp az ember. Nyilván a kora miatt is, meg mindazok miatt, amit átélt. Lassan eltűnnek mellőlünk azok, akikre még a mi generációnk nézett föl. Mi jövünk. Át kell vennünk tőlük a stafétát, nekünk, akik még találkozhattunk velük. Tovább kell adnunk, amit mi kaptunk tőlük. Például Horvaitól, akinek az osztályába jártam. Nemrégiben beszélgettem Péter Katával, aki abba az osztályba járt, akiket még végigkísért Horvai. Kata negyedéves korában partnerem volt az Új Színházban a Jövedelmező állásban. Kíváncsi voltam rá meg a többi osztálytársára, akik nyáron újra összeálltak egy közös produkcióra Zsámbékon. Az előadás után Kata elmondta, hogy borzasztó, mennyire boldogtalanok a fiatalok, nincs olyan színház, ahol odaadóan és munkával telnének a napok, és hogy mindenki abba akarja hagyni, mindenkinek problémája van... Én meg leállítottam: “Állj! Én a főiskola után öt évvel találkoztam olyan emberrel, akit hozzáhasonlíthattam Horvaihoz. Türelem!" - mondtam neki, ahogy nekem is mondta annak idején Horvai. Erre Kata fölidézte, hogy nemrégiben Horvaival álmodott. Valami asztaloknál ültek, és jött Horvai. “Te már halott vagy!" mondták neki. “Nem, én nem vagyok halott!" - válaszolta. Ezt álmodta Kata. És hogy azt mondta neki Horvai: “Türelem, türelem!" Ilyet álmodni! Gyönyörűség! Az is érdekes, hogy amikor Horvai István meghalt, utána ősszel kezdtem el foglalkozni gyerekekkel - mert ezt azért még nem mondom tanításnak, de mégiscsak épp abban az évben kezdődött ez. Az is gyakran eszembe jut, hogy állandóan gyötört, és most mégis csakis az ő általa állított mérce a hiteles számomra. Azt hiszem, én vitatkoztam vele a legtöbbet valóságban is, meg gondolatban is, sokszor ellentmondtam neki. Voltak harcaim vele. Mi voltunk egyébként az első osztálya.

Mint ahogy most Péter Katáéké meg Máté Gábornak az első... Úgy, hogy közben még Horvai is velük volt. És ezt az örökséget meg majd nekik kell már továbbvinni...

Takács Katalin: Éppen egy év hiányzott a végzésünk harmincadik évfordulójához, amikor meghalt tavaly Horvai. Nem várta meg. Hogy ne legyen olyan kerek. Nyáron halt meg, ahogy színházi embernek illik, a temetésén is fölidézett mondása szerint, hogy ne akassza meg az üzemmenetet. Azt azért bánom, hogy végül nem rendezte meg nekünk újra a Csongor és Tündét, Gálffival meg velem a címszerepben, így, öregen...

Volt ilyen terv?

Takács Katalin: Volt, igen.

Ti voltatok annak idején is a címszereplők?

Takács Katalin: Ki lehetett volna más? A két beszédortopéd, ahogy Gáti tanár úr emlegetett bennünket. A Gálffi meg a Takács, akik nem tudnak beszélni. “Két ortopéd! Őrület! Ők a Csongor és Tünde! Meghalok!" - mondta. De azért éreztük, hogy szeret minket.

Azóta az egyikőtök beszédtanár a színművészeti egyetemen, a másikótok meg, éppenséggel te, az izgalmasan szép orgánumáról és beszédjéről is híres...

Takács Katalin:De egyébként akkor még tényleg nem tudtam szépen beszélni.

Kik jártatok még abba az osztályba?

Takács Katalin: Hűvösvölgyi Ildikó, Hegedűs D. Géza, Egri Kati, Dancsházi Hajnal, Joó Kati, Kovács Gyuszi, Téri Sanyi, Pogány Gyuri... És Kapás Dezső volt a tanársegédje.

Akkor tudtad kicsoda Horvai? Mikor jön rá az ember, hogy ki volt a mestere?

Takács Katalin: Amikor a főiskola után öt évig nem találtam olyan munkát, ami azt az örömet adta, ami Horvaival volt -, aki egyfolytában csak srófolt, srófolt, “még, ez kevés, még többet hozz ki magadból!", és mi téptük szét az agyunkat, és este is ott maradtunk dolgozni -, akkor azért az alatt az évek alatt rájön az ember, ki volt a tanára. Ő megtanított arra, milyen fontos az önmagadban való bányászás, és hogy ezt próbáld meg formába, stílusba önteni. Hogy ha rögtön nem jön meg, amit keresel, akkor keresgélj tovább. Később értettem meg, miért mondta Horvai, hogy majd meg fog próbálni az élet. És szertetekintve a világban, ahogy jöttek a következő meg a rákövetkező osztályok, az is kiderült számomra, hogy mennyire igényes, milyen hihetetlen erővel tud dolgozni az, aki Horvaitól jön. Mindent odaad a színházért, a munkáért. Horvai mindig azt mondta, a színpaddal szemben alázatosnak kell lenni. És mi, akik igazán jól tudunk dolgozni, alázatosak is vagyunk. Szóval, tényleg sokszor vitatkoztam vele, hogy miért bánik velem úgy, sokszor éreztem azt, hogy megnyomorít. Sokat gúnyolt engem vagy piszkált, amitől azt hittem, hogy még jobban elülteti azt a görcsöt, ami amúgy is bennem van. És aztán rájöttem, ezek a felpiszkálások kényszerítenek arra, hogy nézzek szembe önmagammal. Igen, ő felvitt olyan igényszintre, amivel én sokáig nem is tudtam mit kezdeni. Hiszen eleve annyi bajom volt önmagammal. De mindig ott munkált bennem az a valami, amit ez az ember indított el, amit megkapargatott. Az a dolog ott bugyborékolt, és végül szembe kellett néznem ezzel.

Színészként gyakran kell megélnetek az egyszer fönn, máskor lenn állapotot. Hogyan lehet ezt elviselni?

Takács Katalin: Mindig másképp élem meg, de nem könnyű. Amikor elindul a kétely az emberben, az elég mély örvény tud lenni. Nehéz elviselni, hogy darabokra cincálják a munkád, és hogy van, aki élvezettel szaggat. Aztán azon tépelődsz, hogy vajon jól sáfárkodnak-e veled ebben a kiszolgáltatott helyzetedben. És te megtettél-e mindent, amit szakmailag megtehettél? Büszke lehetsz-e erre? Szóval sok variációja lehet egy ilyen hullámvölgynek. De mindennel szembe csak azt az erőt tudod állítani, azt a fanatikus hitet, hogy valamit akarsz és elő tudsz állítani magadból, és ezért teszel meg mindent. Kényes libikóka: hogy megvalósítsd álmaid, vágyaid, hogy meglegyenek a képességeid, hogy megteremtsd a helyzeted, és hogy legyen valami eredmény. Nemrégiben civil ismerősöm azt mondta, hogy ő teljesen másképp lát engem, mint én magamat. És épp ezért, ne nagyon izgassam magam, és ne legyek elkeseredve. Az a fontos, amit magából kifelé közvetít az ember. Az nagyon sokat számít. De én mindig hajlamos voltam arra, hogy szerényen meghúzódva várjak.

Nem tudsz másmilyen lenni, sehogyan sem.

Takács Katalin: Nem, én tényleg nem tudom magamat kicserélni. Nekem ez esik jól. Most eszembe jut két ember, akik jókor jó helyen szóltak hozzám. Egyikük Zsótér Sándor, aki látott annak idején a Dömölky János rendezte Sirályban Veszprémben, és később pontosan elemezte, hogy milyennek látott, s hogy amit csináltam, az mit fejezett ki. A másik Mácsai Pali, akivel egyszer József Attila verseket mondtunk a Kerepesi temetőben, s talán a helyszín hangulata is adta, hogy utána, ahogy beszélgetni kezdtünk, panaszkodtam neki, hogy bizonytalan vagyok. Pali akkor nagy szeretettel erősített meg: “azok ott vannak, amiket megcsináltál, ne izgulj!" Nem azt, hogy jól csináltad, hanem hogy a helyén volt az a dolog. Végül is mind a ketten arról beszéltek, hogy milyennek látnak, mi maradt meg belőlem bennük. Nekem kellenek az ilyen megerősítések. Ezért volt könnyű Vallóval dolgoznom, mert állandóan sugározta: “bízom benned, bízom benned". Most itt a Vidnyánszky, aki szintén ezt sugározza. Nem tudok másképp dolgozni. Nem kell, hogy szeressenek, csak bízzanak bennem. És akkor nem kiabálok, nem hisztizek, akkor össze tudjuk hozni a szerepet. Olyan érdekes, Alföldi Robi is azt mondta, hogy visszahúzódó vagyok. Hát milyen legyek? Állok és figyelek. A Három nővérben kicsit furcsálltam a sapkámat, de azt gondoltam, biztos kitalált nekem Robi valamit, amiért sapkában kell lennem. Közben is arra gondoltam, hogy bár halálosan melegem van abban a sapkában, de biztosan valami érdekes karaktert nyújt ez. És ez így is van különben. Robi pontos rendszert épített ki. Más dolgom nem is volt, csak hogy figyeljek, nézzek. Az maga Olga.

Tényleg nagyon erős jelenléted van.

Takács Katalin: De nekem ezt tanulnom kellett. Ezt a fajta jelenlétet. Csöndes voltam és háttérben voltam. Olga, a legidősebb, aki óvja a többieket. Mindig ránéz a családjára, egyengeti őket. És amikor Alföldinél megfordultunk a történetben, és visszamentünk az emlékekbe, kiderült, hogy nekem, Olgának nincsenek emlékeim. Hiszen alapból ez a szerep. Meg igaz, az is eszembe jutott, amit Kern mondott Vallónak, amikor az magyarázta neki, milyen jó szerep ez a Rank doktor. “Nem, Rank doktor nem jó szerep - válaszolta -, akkor lenne jó szerep, ha azt a darabot próbálnánk, hogy Ibsen: Rank doktor." Na, jó, ez vicc, a lényeg, hogy a rendező tudja, hol a hangsúly, és akkor az se baj, ha néma a szerep, ha nincs szöveg. Ezt azért Robi tudta...

Foglalkoztatnak téged a színházak körül kialakult közéleti viták?

Takács Katalin: Érdekel, persze, még ha nem is nagyon szólok ezekhez hozzá. Ennyi pályán eltöltött idő után mégiscsak kialakul valamiféle véleményed. Például Schillingék most fölvetettek valamit, amire reagálni kell. Fontos, hogy kitették a felkiáltójelet. Lehet róla vitázni, egyetérteni vagy nem. Ők másképp látják a világot. Nagyon fontos meghallani, amit a fiatalok mondanak. Látom, hogy Gáspár Máté a színházi kollégium kurátoraként is frissen és jól gondolkodik. Hoz valami svungot. Amúgy a szakmánkban egyáltalán nem érzem az egymás felé való nyitottságot. Szakmai nyitottságra gondolok, semmi másra. Hogy van a másik, és az is fontos, amit ő csinál. Azt érzem, ez nincs meg. Inkább az a jellemző, hogy vagyok én, és én baromi jókat csinálok, és engem szeressen mindenki, ne a másikat. Illetve, szeresse, csak ne annyira.

A rendezőkre gondolsz vagy a színészekre?

Takács Katalin: A rendezőkre. Végül is nálunk abszolút ők a meghatározóak, a rendezők és a színházigazgatók, akik remekül egymásra találtak. És csak ez után jön, hogy vannak a színészek is. Ez így van. Kivételek azért vannak. Mint például Zsámbéki Gábor. Mondjuk, róla azt azért lehet tudni, hogy hihetetlenül okos pasi. De mégis elgondolkodtató, hogy miközben már nagyon régóta igazgatója a Katonának, mindig van mersze beengedni oda a fiatalokat is, mint annak idején Schillinget, Zsótért vagy most Bodó Viktort. Pedig általában meg azt látni, hogy egyre inkább szűkül minden kör, egyre kevesebb lehetőségük van a pályakezdőknek. Az igazgatói székekbe sem mindig a legalkalmasabbak kerülnek, az önkormányzatok sorra kontrázzák meg az általuk fölkért szakmai grémium javaslatait. Valaminek tényleg kellene már történnie.

Eltűntek a színházi legendák. Mintha manapság nem is lenne olyan fontos az emberek életében a színház, és mást várnának tőle, mint korábban...

Takács Katalin: Nem azért nem megy, mert rosszabbak lettek a színészek vagy rosszabbul rendeznek. Hanem azért, mert megváltozott a világ, s a világ arról szól, amit a tévé irányít. Bekódolják az agyadat a tévében, ami előtt végül is az emberek zöme mégiscsak ott ül este hét után, a tömegízlést ezt szolgálja, abszolút. És ezt nem lehet megúszni. A közértesemen látom. Hiába próbálom becserkészni, ő csak mondja a magáét, amit a tévében lát. És ugyanakkor remekül végzi a munkáját. Tehát, nem tudok rá haragudni, és nem tudom azt mondani, hogy “jaj, hát ő csak egy közértes!"

Bár az általad annyira tisztelt Vidnyánszky, például, mindig azt magyarázza, hogy szerinte az embereknek igenis fontos a színház...

Takács Katalin: Maradjunk a közértesnél, bár nem olyan jó példa, de mindegy. Ő is eljön a színházba. Istenien szórakozott a Még egyszer hátulrólon. Most megpróbálom a Szentivánéji álomra becsempészni, hogy lásson egy olyan előadást is, ami talán nem egyértelműen adja magát. Meg kell tanítani az embereket az igényességre.

És amikor a pénzek elosztásáért vagy felelős, például a Nemzeti Kulturális Alapban?

Takács Katalin: Megpróbálom becsületesen csinálni. Figyelmesen elolvasom a pályázatokat, kijegyzetelem őket. Az a szörnyű, hogy semmipénzt kell szétosztani. Fölhívott valaki, hogy hallgassam meg, és az ő pályázatukra különös gonddal figyeljek. Mondtam neki, hogy ennek nem tudok eleget tenni. Ott van ő is a pályázók közt, egyenlő eséllyel. Nem lehet, hogy valakit előnyben részesítsek, csak azért, mert fölhív. Az ember amúgy is szubjektív, természetesen, mert hiszen valami ízlést képviselsz, és hiába is próbálod magad ettől mentesíteni. Nem tudsz teljesen igazságos lenni. De törekedni kell objektívnek lenni. Arról nem is beszélve, hogy olyan kevés a pénz, hogy szíved szerint hiába adnál sokkal több embernek, mégsem tudsz. De az jó érzés, hogy látom a többieken is, hogy mindnyájan felelősséggel csináljuk. Úgy érzem, hogy nekünk, akik ott ülünk, tényleg fontos ez az ügy. Ha valamelyikünk nem ismer valakit, akkor is kíváncsi rá, és általában igyekszik tájékozódni a többiektől.

Azt például a színházi kollégium kurátorai találják ki, hogy milyen pályázatok legyenek kiírva?

Takács Katalin: Igen. Idén próbáltunk elsősorban a fiatalokra, és újdonságként a továbbjátszásra figyelni. A következő évre is gondolkodunk újakon.

Na, és ez a gyerekekkel való foglalkozás, ahogy a színészmesterségre tanítást nevezed, ez hogy jött?

Takács Katalin: Nagyon élvezetes számomra fiatalokat nézni, különösen azokat, akiket már láttam ebben-abban vagy dolgoztam is velük, és akkor egy-két év után újra látnom őket, hogy mit változtak, vagy mit tudtak hozzáadni ahhoz, ami bennük volt. Amikor a Keleti István Művészeti Iskolában, amelyet arról a Keleti Istvánról neveztek el, aki még a Szkénében volt az első tanárom, és a mai napig nem felejtem el, amit kaptam tőle, szóval, amikor ebben a művészeti iskolában elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, egészen meglepődtem, hogy mennyi minden összegyűlik az emberben az évek alatt. Rettegtem attól, hogy mit tudok én adni ezeknek az embereknek. Ám azzal, hogy kívülről nézed őket, ahogy mozognak fönn a színpadon, minden emlék visszajön abból, hogy te hogyan oldod meg vagy te hogyan tanultad vagy most mi az a szituáció, amibe bele kell őket vinni ahhoz, hogy meg tudjanak szólalni úgy, hogy jó legyen. És te tudod, hogy akkor ő meg tudja majd úgy csinálni, ha azt mondod neki, hogy... Itt már elsősorban kívülről látsz és úgy segítesz. Végül is érdekel ez a dolog. A fiam is húszéves, éppen mint ezek a diákok, és tudom, hogy Danival együtt fejlődött ki bennem ez az érdeklődés a fiatalok iránt. Mert vele is az van, hogy mindig egyre nehezebb élethelyzet jön, és akkor azon töprengek, hogyan tárgyaljam ezt meg vele, hogy közben együtt is tudjak vele maradni, és mégis nyitott is maradjak, és ne az legyen, hogy ilyen szülő-izé, hogy “fiam, akkor ezt kell csinálnod, meg azt kell csinálnod...!" Hogyan tudjak úgy szigorú lenni és elvárásokkal lenni felé, feléjük, hogy ne azt érezzék, hogy lelépem őket, mint egy felnőtt, hanem érezzék meg azt, hogy a kíváncsiságom által tudok velük beszélgetni. Szerintem ezek a nagyon nehéz korszakok az ember életében, a tizennégy és tizennyolc között, és közvetlenül utána, amikor az ember keresi magát. Emlékszem, én nagyon nehezen találtam meg magam. És lehet, hogy azért vágyakozom arra, hogy emberekkel, gyerekemberekkel foglalkozzam. Hogy ezt az önmagad keresését megsegítsem. Mert nekem ez nagyon elhúzódott...

De mostanra már megvagy?

Takács Katalin: Erőteljes csapásokkal haladok. Bár valaki mindig arrébb állítja a célt...

LŐKÖS ILDIKÓ