A folyó, nyolc év múlva

A búcsúzó Anzoletto “megköszöni a vendégek jóságát, és bókokkal halmozza el õket - s mindezt voltaképp Goldoni mondja a közönségnek. (...) Ez a húshagyókeddi est életem legemlékezetesebb percei közé tartozik, mert a terem csak úgy visszhangzott a tapstól meg a lármát átszövõ, tisztán érthetõ kiáltásoktól: Kellemes utazást! Jöjjön vissza! Visszavárjuk! - Bevallom, könnyekig meghatódtam."

Una delle ultime sere di Carnovale (Karneválvégi éjszaka) című vígjátékának 1761-es velencei bemutatójáról ír így Emlékezéseiben Carlo Goldoni, s egy rövid tartalmi ismertetésen kívül (amely a cselekményből egyedül Anzoletto küszöbönálló elutazását tartja említésre méltónak) ez a szubjektív érzelmek diktálta bekezdés a fő mondanivalója. Jól mutatja ez, milyen személyes lehetett a viszony költő és közönsége közt: az egyik szereplő szájából Goldoni beszél, szavaival Goldoni búcsúzik, és ezt a tájékozott közönség - mint fentebb olvashatjuk - pontosan lereagálja. Élet és irodalom megfelelése még komplettebb volt, mint azt a mai nézők hihetik: a - nem véletlenül - francia Madame Gatteau (az emlékezésben Gateau, azaz Sütemény, aminek legalább értelme is van) a hervadó szépasszony, Velencéből nem Moszkvába, hanem Párizsba akarja magával vinni a kiszemelt ifjúembert: oda, ahová Velencéből a maestro is készül, s nem mellékes, hogy Anzelotto is, Goldoni is szakmai hírnevének köszönheti a meghívást, miközben maguk is új szakmai tapasztalatokat kívánnak szerezni. (Volt egyébként egy olasz előadás - Luigi Squarzina rendezte -, amely két helyütt is Goldoniként léptette fel Anzelottót, és elmondatta vele az Emlékezéseknek a darabbal foglalkozó teljes passzusát.)

Egyéb önéletrajzi elem azonban nincs sem Anzelotto alakjában, sem a vígjáték cselekményében, amely Goldoni változatos dramaturgiájának egyik alaptípusát követi: a kollektív drámáét (lásd A kávéház, A terecske, A chioggiai csetepaté és nyilván még számos társuk), amelyben, tulajdonképpeni főhős vagy fő intrika híján, egy homogén közösség társadalmilag és dramaturgiailag többé-kevésbé egyenrangú tagjai élik meg a maguk minidrámáit, és a színház legelső kötelessége egy alaphang, egy közérzet, egy életérzés kivetítése. (Hasonló dramaturgiával reprezentatív szinten Goldoni előtt talán csak Moliere - Kellemetlenkedők -, utána Gerhart Hauptmann - A takácsok - kísérletezett.)

A Karneválvégi éjszaka tizenkét szólistájának - három már megszentelt, három a beteljesülés útjára szemünk előtt lépő párnak - minidrámái bomlanak ki, durrannak és simulnak el a darab folyamán. Apró-cseprő ügyeknek megfelelő szordinós kis durranások, készséges heppiendek, derűs-komikus hangulat; a figuráknak nincs a léttel, a világgal alapvető bajuk. Egy se gonosz, intrikus vagy, a másik póluson, hősi, emelkedett alkat: hétköznapi polgáremberek, nyakig a konszolidációban vagy úton afelé. Goldoni művészetére s leginkább talán figurái iránti epe nélküli gyöngédségére vall, hogy alapvetően szeretnivalók, s mert tetejébe még mulatságosak is, nincs néző, aki rosszat akarna nekik.

Hogy drukkolna értük, az persze túlzás. A darabtípusra leselkedő veszély éppen a feszültség hiánya, a zsánerképekre jellemző statikusság, élettelen előadásokban az udvarias unalom, melyet elűzni többnyire a ripacséria próbál. A Radnóti Színház Rusznyák Gábor rendezte előadása érdekes megoldással igyekszik oldani az immanens egyhangúságot. A szórólapból idéznék, mivel igen pontosan fogalmaz: “Látszat-jókedv, ital, némi zene, tánc, mulatozás, flörtök, szerelmek, csókok, megcsalások, pofonok, aztán a másnap: a megszégyenülés, a kijózanodás." Bár Goldonit nyilván meglepné ez a kiélezett meghatározás, csírájában a szöveg - kivált ha némi prekoncepcióval olvassuk - valóban rejteget ilyen ellentmondást (végtére a másnaposság már etimológiailag is “más napot" involvál), noha ugyanakkor a három függő helyzetű párt is eljuttatja az egymásra találásig - a színháziak ezt az elégikus-kesernyés magot bontották ki egy kurta második rész erejéig, és ezzel valóban mozgalmasabbá, változatosabbá, konfliktusosabbá tették az előadást. Gyorsult a ritmus is: Török Tamara, az új fordítás készítője önfeláldozó módon dramaturgként vállalt energikus húzásokat saját szövegéből.
Ezzel azonban az alkotók nem érték be, és nagy elhatározásra jutottak: úgy dobják fel a kissé problematikus darabot, mint annak idején a maga ugyancsak olasz szövegelőzményeit az Anconai szerelmesek. Hangulatos zenével, amellyel együtt jár a líraiság, a lendület, az elérzékenyülés és annak persziflázsa, mondhatni, az új elem által óhatatlanul a játékba lopott stilizáltság. Az Anconait, a Valló Péter-i csúcsforma egyik termékét, rekordideig, öt éven át (1997-2002) kellett műsoron tartani (s ha hagyták volna, akár ma is kasszasiker lenne, sokan akár újra is megnéznék). Nos - lehet, hogy az utódához van szerencsénk?

De hát ugye - ugyanabba a folyóba stb. Először is az Anconai egyik nagy aduja az olasz canzonék voltak - ironikus-nosztalgikus-édesen előadva, sokak emlékeit felelevenítve. Az ódon magyar slágerek - amelyek fura módon a késő negyvenes, ötvenes, maximum a hatvanas évekbe szituálnák a cselekményt - sajnos nem világszámok, és a nézőtéren sem keltenek aha-élményt. (Munka után, estefelé... - a koalíciós évek bájosan ügyetlen terméke: a kommunistáknak tett lojális gesztusként eszményíti a munkát, a gyárat, s minden második sorban borzadva cikizi. Kár, hogy töredéknyi, aki érti.)

tt van aztán az atmoszféra. Az Anconai szereplői nem olaszok voltak, hanem az olaszokról alkotott magyar ideát jelenítettek meg: vidámak voltak, felszabadultak, felelőtlenek, gondtalanok, s ezzel a hangütéssel képezett mulatságos kontrasztot a Kádár-korszakból szalajtott kis magyar lány naivitása, gátlásossága, kisebbségi komplexusa. Távol álljon tőlem, hogy egy másik előadás erényeit kérjem számon egy mostanin, de nem tagadom, zavart a miliő, a jelmezek, a viselkedések és manírok túl általános, bárhová, bárkik közé elképzelhető generálmodernsége.
Meg aztán itt vannak a színészek. Szervét Tibor ugyan átsétált a nyolc évvel ezelőtti múltból a mába, de telitalálat Don Tomao Nicomacóját ez a Momolo nem feledtetheti; az Anconai nagyszerű női hármasát - Kováts Adélt, Schell Juditot, Gubás Gabit - pedig (egyelőre?) hogyan is pótolhatná Kovalik Ágnes, Marjai Virág, Wéber Kata? Rusznyák Gábor a legnehezebbet: a másfél tucatnyi szereplő mozgatását, a típuskülönbségeket felülütő együttes stílust könnyű kézzel, sokszor szellemesen, szórakoztatóan oldja meg - a vicces nevű meneghella-kártyajáték színpadra terítése például markáns pillanatokat szervez emlékezetes összteljesítménnyé, és sok az olyan jópofa geg, mint például Bastiano és a más-neje-Elenetta közösülést mímelő tovakocsikázása --, de a színészvezetésben nem brillíroz. Még a nagyok: Csomós Mari (Madame Gatteau), a már említett Szervét Tibor (Momolo), Csányi Sándor (Agostino) s a Szép Ernő-specialista Pokorny Lia (Marta) sem futják ki igazi formájukat (bár annyi elismerhető, hogy teljes értékű alakítások körvonalait vázolják fel), Lengyel Tamásról (Anzoletto) pedig senki sem gyanítaná, hogy ő volna Goldoni alteregója (de még azt sem, hogy az egyik főszereplő). Szombathy Gyula (Zamaria), Martin Márta (Alba), Schneider Zoltán (Bastiano), Kocsó Gábor (Lazzaro) szokott formájukban a helyükön vannak; közülük kellene kiröpülniük a nagy szólistáknak.

Ez elmarad. Nem hinném, hogy az előadás kihúzná öt évig.

SZÁNTÓ JUDIT