Régen

“...nem tudom elfelejteni, ha a nézõtérre nézek, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelõk, nem életük mérlegét követelõ halni térõk, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ér az életük - hanem élõ, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik, ha ma este lefekszenek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért."
Több szempontból is impertinencia Karinthy Frigyes Füst Milánhoz írott levelébõl épp ezt a szeletkét idézni.

KRITIKA, 2005 december
  

Egyrészt, mert ugyanebben az írásban Karinthy a maga nemében “hibátlan egészként" méltatja a Boldogtalanokat, hozzá még azt is megjegyzi, hogy a művészet törvényeit az iskolákban kizárólag naturalista műveken kellene bemutatni. Valamint azért is, mert Ács János nemzeti színházi interpretációja éppen a fentieket tagadja, vagyis: a “jól elmondom nektek, milyen az élet" igazságát vallja, s ennek jegyében az utolsó leheletéig rábízza magát az íróra. Innentől - alapjelentésben - nyilvánvalóvá válik a forma. A tér “puritán" naturalizmusa, a figurák belehelyezése az adott korba, a múlt század eleji fuvallatok, amelyek át meg átjárják a színpadot. Menczel Róbert díszlete úgy hangsúlyozza tovább a tér fontosságát, hogy szétszakítja a tárgyakat - itt egy fotel, amott egy ágy, egészen másutt egy asztal -, mégis belelátjuk a “szegényes lakás" zsúfoltságát. Régen volt - sugallja a szín, sugallják a szereplők is. Bár Gyarmathy Ágnes jelmezei engedékenyebbek a jelennel, túlzottan is hagyják az előadásba beleszólni. Róza mai jelentésű papucsa, Rózsi amúgy is eltúlzott figurájának hivalkodó színei. De mindennél erősebb a rendezői akarat, amely a “régen"-t erőlteti, hogy ezzel a régennel még erősebben szóljon a korunknak. De halk a hangja...

Gyilkolunk. Mondja Füst a Boldogtalanokkal, és egészen modernül mondja. Gyilkolunk szemmel, elszórt szavakkal, elmaradt válaszokkal, gyilkolunk az ösztöneinkkel, a gondolatainkkal. Itt van például ez a nyomdász, a Húber Vilmos nevű, aki simán tesz arra, hogy mi történik a körülötte lévőkkel, miközben eljátssza, hogy igenis érdekli. Azok meg eljátsszák, hogy hisznek neki. Róza, a nője, Rózsi, a nővére, meg még az anyja is. Csak az egy Víg Vilma nem játssza el (micsoda bestiális névadás ez itt), mert ő az egyetlen, aki valóban elhiszi. Bele is hal. Még előtte meghal egy gyermek is, a Róza fia, akit ebben az előadásban soha nem látunk. Ekkor lesz a Róza, aki a kis Vilmát harmadikként befogadta ebbe a szerelmi kapcsolatba, a maga összeszorított szájú érzéketlenségével, végtelen szánalmasságában is veszélyes figura. Róza aztán öl is, de nem a saját kezével. Megöngyilkoltatja azt, akit szeretne megölni. De a boldogtalanok, nem ettől boldogtalanok. Azok voltak mindig. A lét boldogtalansága ez. Az a boldogtalanság, amit az író mindenütt észre vesz. Pontosabban, képtelen nem észre venni.

Füst nagyon erős létfilozófiai álláspontja össze is tartja az előadást egy ideig. Ám lassan rá kell jönnünk, hogy az a kohézió, amely látszólag megszületik - majd darabjaira hull - valójában nincs. Pedig még széthullott állapotában is szívesen összeszedegetnénk, egymáshoz illesztgetnénk a darabjait.

Most nézzük, mi lehet az, ami színészt, színházat újabban oly gyakran nyuvaszt. Azért is, mert itt elég jól tetten érhetjük. Szerep és reflektált szerep szimbiózisáról van szó, arról, hogy az előbbit újabban egyre agresszívebben nyomja el az utóbbi. Ebben az előadásban a legszélsőségesebb példa Törőcsik Mari alakítása. Színésznőként jön be, ám röviddel utána - nagy szerencsénkre - hirtelen Húbernére változik, és mindvégig az is marad. Érdekes ez. Miként tud Törőcsik olyan magaslatokra jutni, hogy a színpadi mű érdekében még ellenszenvesebbé tegye az amúgy sem túl rokonszenves szerepet, miközben képtelen annak ellenállni, hogy az első néhány percre művészegyéniségének teljes súlyát magával cipelje. (Gyanítom, ez a problematika a mindenkori “nemzetiszínházat" a szokásosnál is jobban nyomasztja.) Az is súlyosbítja a helyzetet, hogy a két színészi attitűd között valójában nincs éles határ, csak valamifajta átmenet. Schell Judit Rózája például csupán a testbeszéd tekintetében reflektált szerep, egyébként sokkal őszintébb. A már említett, mai divatra hajazó papucs, a formás vádli, a gyönyörű alak, az édes perdülés-fordulás - sokkal inkább a színésznő csinossága és nem a figuráé. Pedig Schell Rózája hivatott arra, hogy végig vezessen minket a drámán, hogy általa éljük át azt a tragikus sorsszerűséget, amelyet aztán a kis Vilma halála a történet végén visszamenőleg is érvényesít. Vass Teréz egyetemi hallgató Víg Vilmája egyébként e tekintetben pozitív példa, hozzá téve, hogy a szerephez való őszinte, áttételmentes viszonyára, kicsit a helyzete is rásegít.

Az a nem túl nagy bolygó, mely körül a kis holdak forognak, a Húber Vilmos nevű “papi nyomdász". Szenvedélyesen szélsőséges figura. Bizonyos vonatkozásában pitiáner alak, a másik oldalról sodró karizmája van. Ő váltja ki azokat a reakciókat, amelyekből megszületik az események könyörtelen egymásutánja. László Zsolt visszafogottan, gazdaságosan szerkeszti a szerepet. Túl gazdaságosan. Megspórolja a szélsőségeket. Nem csak a sodró karizmát, a pitiánerséget is. A további férfi szereplők közül Spindler Béla az, aki a hatsoros újságcikk gerjesztette Füst Milán-i történet teljes tragikumát beleviszi az öreg szolga pár soros szerepébe.

Visszatérve Karinthyre. A Boldogtalanokról írott levele a kortárs olvasata. A kor, amelyben létrejött, más olvasatokat is szül a drámáról. A szöveg a Nyugat “háborús" számaiban jelenik meg. Első fölvonása az 1915-ös elsőben. Abban, amelynek vezércikke háborúról és irodalomról szól Ignotustól, ahol Balázs Béla tábori postáját lehet olvasni a hadikórházból, ahol Ady “ha lehet" megszorítással kíván boldog új évet, ahol Kassák ezt írja az 1914-1915 című versében: “Európa sötét ölén most könnyet pergetnek / a sápadt, szomjas ajkú asszonyok..." Egymást gerjesztik a sistergő szenvedéstörténetek. Boldogtalansággal tele a kor, és Füst tudott mit mondani erről a boldogtalanságról. Átélhetnénk mi is, a késői utókor, de inkább csak azt érezzük, hogy régen... régen volt.

szerző: KÁLLAI KATALIN

forrás:KRITIKA, 2005 december