Zsótér Peer Gyntje

Avantgarde színházban többnyire büdös van. Ami jó, ahogy mondják: sok jó ember szûk helyen, illetve: rokonlelkek. Meg ácsorgás, sugdosás, - elõlelkesedés. (Krétakör, most a Thália Régi Stúdióban). Ibsen Peer Gyntje nagy szám már megint, ezért aztán reménykedtem. Mi fog kikerülni gyõztesen a kis tér és hatalmas dráma-szöveg versenyébõl? (Rendezte: Zsótér Sándor). Rádiószínház - gondoltam az elsõ rész után (ami nem sikerült, a másik két rész jobb, a harmadik még inkább az -, tíz óra után már mûködnek a dolgok.)

Hihetetlenül nehéz a feladat: mi legyen a lírai szöveggel, a költői szárnyalással (Aase halála stb.)? Mert azt mindenki sejti, hogy a lírából valahogy ki kell lépni, ma már elviselhetetlen - szóval: kilépni, de hová? Zsótér a kopár szöveget hagyja élni, azaz színészei állnak és mondják a csodás képeket, közben itt-ott koreografált tekeredés, táncszínházi látvány-cselekményben van részünk. Ez aztán vagy bejön, vagy nem. A piciny színpad közepén van egy korong, amire pont öt ember fér fel, az persze forog - az élet egy szédület, a szerencse is forog - arra lenne hivatva, hogy mögötte álló lépcsőkkel együtt kinyissa a néző fantáziáját. Olykor sikerül, többnyire csak látvány marad. Az előadás olyan, mintha Ibsent Brechtbe oltották volna: elidegenített játék.

Gyabronka József tisztességes rendet vág az irtózatos mennyiségű szövegben, játékán látszik, hogy nem szabad neki értelmeznie, éljen csak a vers, (fordította: Kúnos László, Rakovszky Zsuzsa) Ennek a gyémántnak - az Ibsen-szövegről beszélek - sok csiszolt oldala van, itt csak az egyik ragyog: légy önmagad, határozza el Peer, és ezt ilyen-olyan kerülőkkel, be is tartja. Gyabronka a figurának ezt az öntudatos (és becsületesen simlis) vonását jól hozza. Még az is kiderül, hogy ez nem elég: aki csak önmaga akar lenni, az elveszíti önmagát is - mert lemond a közösség, a másik, az emberek gazdagító (fáradtságot igénylő) kapcsolatáról. Mondom, ezen a szinten működik a beszédszínház. Ami itt tán arról szól, hogy az ember elveszti önmagát, személyiségét - a sok dumában, hazugságban, önáltatásban, aminek kedvez a jelen.

Zsótér minimalista színházra törekszik, vagyis a játék csak elvont, utalásszerű lehet, ami egyfelől jó, mert végigkísérletezik egy előadásmódot, de ára is van, mivel a figura (és a darab) sokszínűsége nem bomlik ki. Például hogyan függ össze a hazudozás a költőiséggel, a líra - Peer nagytőkés kalandjával, hogy vajon a fjordok tisztasága (Solvejg) iránti vágy Peer öregkori gyengesége, vagy valami, ami életben is tartotta. Meg ilyesmik. A darabot száz éven át az tartotta életben, hogy elementárisan sokértelmű, hogy a mindenkori néző csak kapkodhatja a fejét, azt hiszi érti, közben csak viszi magával az a bizonyos valami. Az, ami itt hiányzik.

Csákányi Eszter (Aase) az első rész sztárja, szépen csinálja, az ő szavai nyomán megnyílik a hegy, megjelenik a szarvas, látjuk a gyermek Peert. Pedig neki is csak mondani szabad a szerep szövegét. Mindegy, ő meg tudja csinálni. Láng Annamária most is bizonyította nagy tehetségét, pedig nem volt könnyű dolga, akrobatikus tekeredésben lopja ki Peer gyémántjait, de ezen kívül is jeleskedik. Rába Roland (Gomböntő) jó hang, nagyon jelen van az összjátékban - más kérdés, hogy nem értem, miért van női ruhában. Nagy Zsolt (Dovre) súlyos egyéniség, amivel bírja is a darab ívét. Pontos, mint mindig.

Bár tudom, hogy avantgarde színházban vagyok, nekem kicsit sok volt a fütyiből a színpadon (például az utolsó kép Papja is áttetsző tüllben lengeti, amije van...) Kevesebb jobb lett volna. Jelentésileg, úgy értem. Amúgy: nehéz ügy ez a kvázi-mesejáték.

ALMÁSI MIKLÓS