Nem olyan vonzó a pálya

Fõrendezõ a Katona József Színházban, színész, hálás szerepekkel, és mint A kulcs elõadása igazolta, kitûnõ állapotban; Iaszónért megkapta a Színikritikusok díját, mindemellett színészpedagógus, a legjobbak közül való. Legalábbis a diákok szerint. Sokan kimondottan az ön osztályába akarnak kerülni. Ez most egy pálya csúcsa?

Máté Gábor / fotó: Szkárossy Zsuzsa

Most hogy így sorolja, statisztikai értelemben talán lehetne mondani, de ezt a hétköznapokban nem így élem meg. Ha ilyen bárminek is a csúcsa, az egyszerűen rémes!

- Mik a szépséghibák?

Rengeteg van. Amolyan “színészduma", hogy milyen pánikok törnek rá az emberre, hogy a pályaelhagyást fontolgatja. Az csak egy dolog, hogy a szakmai tudás, a felhalmozott színészi hitel milyen szinten van. Ez mérhető. A próbákon érezzük, ha valamit meg akarunk oldani, meg tudjuk-e oldani, a rendezői instrukció meg tud-e bennünk érni, képesek vagyunk-e erre nyitottan reagálni, egyáltalán, a rendezőre tudunk-e valamilyen értelemben reagálni. Ugyanakkor, ha ennyi kétellyel, kétségbeeséssel, hitetlenséggel és rosszféle érzékenységgel jár együtt a csúcson levés, akkor ez túlságosan aránytalan.

- Nem tompulnak ezek a pozitív értelemben vett rutinnal, tapasztalatokkal sem?

Nem úgy van az, hogy bemegyünk a színpadra, és az évek során fokozatosan fejlődött képességek birtokában ez afféle boldogságra járatás. Folyton történik valami.

- Ezek a színész gondjai. Mik a rendező dilemmái?


Erről, ha lehet, még nehezebb beszélni. Most éppen dolgozom egy darabon a Kamrában - Kukorelly Endre: Élnek még ezek? -, és hogy mit gondolok erről, az aznapi próbától függ. Minden újabb darab egy kis társulat a nagy társulaton belül, ez pedig állandóan változó kihívásokat, problémákat hordoz magával.

- Rendezőként mit gondol a színészszínház-rendezői színház kérdésköréről?
Nem szeretem ezt a fajta kategorizálást.

Azért érdekelt, mert számomra Purcarete Troilus és Cressidája egyértelműen az utóbbiba tartozott, és a közönség körében nem fogadta olyan “osztatlan" lelkesedés, mint a “katonás" produkciókat általában.
A magyar közönség számára talán kissé szokatlan előadás, de kell, hogy legyen ilyen. Örülök, hogy játssza a Katona.

- Színészként milyen rendezőkkel szeret dolgozni?

Akikkel dolgozom. Ebből a szempontból szerencsésen alakult a pályám, soha nem voltak problémáim a rendező milyenségével.

Sok kortársa mondja, mai napig a kaposvári évekből táplálkozik. Volt valami erő a hetvenes-nyolcvanas évek kaposvári társulatában, ami kiemelte előadásait a korszak produkcióiból. Ön onnan indult.
Igen, igen, de messze van már. Ma például az egyik internetes oldalon olvastam valami fröcskölődést az akkori kaposvári színházról, természetesen név nélkül. Nyilván egy sértett, mellőzött tag vagy alkalmazott lehetett. Iszonyú szavakat használ az egészre. Ha ma már így le lehet nullázni azt, ami ott történt, akkor erre nem hivatkozhatunk többé. Másrészt, számunkra, akik ezt együtt megéltük - én 1979 és 1987 között - igenis jelentős volt. Sokáig nagyon hiányzott, amíg a Katonában a helyemet keresgéltem. Kaposváron kiemelkedő státust tudhattam magaménak, szép és nagy szerepeket játszottam, törés volt az életemben, hogy a Katonában - természetszerűleg - nem ugyanarra a helyre kerültem, mint amilyet otthagytam.

- 1980-tól rendezett is Kaposváron. A Katonában mennyi idő telt el az első rendezésig?

Legalább négy év, de ezt tudtam előre, felkészített rá Zsámbéki Gábor. Emlékszem arra a beszélgetésünkre, amikor leszerződtetett. Ő két évet jósolt, hogy addig nem lesz könnyű, valószínűleg nem fogom jól érezni magam. Ez nálam kitolódott egy kicsit. Nagyon kemény időszak volt, a személyes problémáim miatt is elhúzódott a rossz érzés.

- Ők hívták?

Igen, egy vendégszereplésre, a Catullusra, amit én egy egészen különlegesen nagy előadásnak tartok, bár nem állítanám, hogy magammal elégedett lettem volna benne. Szerencsém volt. Akkor ment el a Katonából Gáspár Sándor, Dörner György és Eperjes Károly. Ha ők maradnak, lehet, soha nem kerülök ide.

- Miért hagyta ott a kaposvári elit pozíciót?

Egyrészt azt éreztem, már nem próbálok ott jól. Magamban többször úgy fogalmaztam meg, hogy a Hamlet utáni évadot még szerettem, de az azt követőben már volt bennem valami csalódottság.

- A szerepekben, melyeket kapott?

Nem, abban, ahogyan játszottam azokat. A kollégákkal való szakmai kapcsolat, egymás inspirálása... Valami nem stimmelt. Rossz érzésem volt, olyan, mint azelőtt soha. Az egybeesés nagyon érdekes. Lengyelországban voltunk a társulattal, Varsóból Gdanskba tartottunk, amikor kiborultam a buszon mellettem ülő Csákányi Eszternek. Először mondtam ki, hogy rosszul érzem magam Kaposváron, és ha hívnának, elmennék.

- Megkörnyékezték más színházak is?

Majdnem minden évben. Szóval, hazaértem Lengyelországból és az akkori feleségem azzal fogadott, hogy Székely Gábor keresett. Ő telefonált, végül Zsámbéki szerződtetett le - a nagy munkamegosztás jegyében. Privát szempontok is közrejátszottak az átszerződésemben. A nagyobbik fiam akkor volt egyéves, és egyáltalán nem bírta az ingázást. Kaposváron sírt, Budapesten nem. Ezt olyan erős jelnek fogtam fel, hogy egyértelművé tette a döntést. Elkezdődtek a lakászűrjeim is, minden egy pesti létet írt elő.

- Mi volt a legnehezebb a váltásban?

Ilyenkor minden nehéz. Leginkább... Addig akárhányszor találkoztam kollégákkal a Katonából, mindig elmondták, ott lenne a helyem. Ez a dolog addig rendben is van, amíg az ember nincs ott, de aztán már veszélyeztetek bizonyos szerepköröket, egészen más szemmel kezdenek rám nézni. Elkerülhetetlen a kiszorítósdi. Ez volt a kisebbik baj. Lényegesebb, hogy megszoktam a kaposvári létet és az ottani munka összpontosításának jellegét. Egyetlen dologra figyeltünk, Budapest pedig Budapest, itt kettőkor már mindenki máshol járt. Hiába volt Kaposváron gyengébb a színészállomány, azt a fajta összeszedettséget, darabbal való folyamatos törődést, a vesztett helyzetből való “csakazértis" kitörést a Katona egyáltalán nem produkálta. Nagyképűbb, a folyamatos munkában is másfelé kacsintgató mentalitás jellemezte a színházat. És bár az akkori színházi életben - ami azóta jelentősen megváltozott - egyedülálló, különleges sziget volt, Kaposvárhoz képest nem feltétlenül.

A “legendás Katona" időszaknak vége, de még ma is sokan mondják, az ország legjobb színháza, sőt Szarajevóból olyan hírek érkeztek, hogy egyenesen “Európa-első".
Most azt látom - lehet, hogy sokak számára furcsán hangzik majd - bizonyos szempontból a mostani Katona erősebb, mint a legendásnak mondott.

- Milyen szempontból?

Rendkívüli színészi erők és különlegességek vannak együtt, áldozatos munka folyik a színházban. Az előadásaink is igazolják ezt. Jogosnak tartom az elismerést, főként így, közelebbről ismerve az európai színházi helyzetet.

- Mire gondol?

Nincsenek, vagy alig vannak társulatok. Ezt a folytonosságot, egyenletesen magas színvonalat, amit a Katona produkál, nem képesek más színházak felmutatni.

- Ennyire fontosak a társulatok?

Persze. Ez tény, ezzel nem lehet vitatkozni.

Szakmai szempontból kétségtelenül versenyképes a színház, viszont egyre hangosabb az elégedetlenség a bérezések tekintetében. Ez mennyire európai?
Akartam, hogy erről szó legyen. Gyalázatosak a színházi fizetések. Kínos. Egyik kollégám mesélte, hogy bement a bankba megkérdezni, rajta van-e már a fizetése a számláján, és a banki alkalmazott kinevette, amikor az összeg megjelent. Ez az egész szakma szégyene és a szakmán belül a Katonáé.

- Itt rosszabb a helyzet, mint a többi színházban? Most nem a Nemzetire gondolok.

Nem rosszabb, nem is jobb. De kell a Nemzetire gondolni! Ha van egy színház, ahol a fizetések más színházakhoz képest rendezettek - méghozzá tollvonásra, nem teljesítmény alapján -, akkor nem lehet nem beszélni róla.

- A rendezői fizetések is szégyenletesen alacsonyak?

Persze, az egész szakmában ez a helyzet.

A rendezőnek ugyanazon színházban egy munkája van évente, ehhez képest egész évadban kapja a fizetését.
Csak akkor van havi fix, ha társulati tag, ebben az esetben annyit rendez, amennyi a szerződésében áll. Megállapodás kérdése. Általában egyet.

Európai magatartás-e az, hogy a külföldön európai gázsiért dolgozó rendező itthon választás elé állítja színészét: média és pénz, vagy művészszínház és a “gyalázatos" fizetés, ami ahhoz jár.
A színház arculatát rongálja, ha valaki nyilvánosan hülyét csinál magából. Magát valamire tartó színházban a vezetőségnek pontosan ezt kell tennie. Az illető döntse el, mit akar!

- Még az anyagi kompromisszum ellenére is?

Ne bosszantson! Ez nem erről szól! Az anyagi kompromisszumot az köti, aki nem megy el bohóckodni. Attól, hogy valaki külföldön rendez, nem árulja el a szakmáját, nem bort iszik és vizet prédikál - ő itt is, ott is ugyanazt képviseli. Nem az a kérdés, hogy a választás elé állítás morálisan megtehető-e. Morálisan csak az kérdőjelezhető meg, hogy milyen mértékben akar valaki “letérni az útról". Elcsábul-e annyira, hogy a határokat már nem látja tisztán? Ha megtörténik, számolnia kell a következményekkel. Ez kizárólag a pénzről szól, semmi másról. Az pedig, hogy egy színész meddig mehet el, egy művészszínház esetében igenis kérdés. Sőt, ez az egyetlen kérdés, a többiről nem is érdemes beszélni.

- Tagja még a Magyar Színházi Társaság vezetőségének?

Már rég nem, hála istennek! Felesleges időpocsékolás, tisztán látszott, mire megy ki a játék.

- Mire?

Az akkori vezetésben - melynek még én is tagja voltam - az egyik kollégám több ízben elcipelt magával különböző konzultációkra, ahol kiderült, előttem ő már járt ott és le is beszélt bizonyos dolgokat. Pontosan tudta, egészen mást képviselek, mint ő. Teljesen figyelmen kívül hagyta, amit mondtam, én mindezt kifogásoltam, mire gyakorlatilag közölte velem, hogy ez egy koreográfia, melyben nekem úgy kell táncolnom, ahogy ő fütyül.

Ködös, elnagyolt feladatkörei vannak a társaságnak. Ilyen például a magyar színházi kultúra fejlődésének társadalmi eszközökkel való előmozdítása vagy a színházi értékek védelme...
Ködös az egész, mert nincs kamarai törvény.

- Működnek a szakmai-érdekvédelmi szervezetek ebben a szakmában?
Például, ha egy színészt saját színházában vagy azon kívül sérelem ér, van hova fordulnia, orvosolják, anélkül, hogy ő később emiatt kárt szenvedne?

Itt nincs semmiféle érdekvédelem. A törvényeket még nem sikerült kilobbizni, sőt, ennek lehetőségétől is egyre távolodunk. Régen legalább ült a parlamentben néhány színész, akik elvben képviselhettek volna valamit a színházi szakma nevében, de úgy tűnik, rájöttek, nem érdemes politizálni.

- Teljesen feleslegessé vált a kérdés, ha a szakma magát magával szemben nem tudja megvédeni, mit tehet a politikával szemben?

Lehetetlen helyzet. Mindig lesznek olyanok, akik a politika segítségével el fognak jutni valameddig, így ilyen értelemben vett szakmai egységről és közös fellépésről semmiképpen nem beszélhetünk. Csak egy mindenkire érvényes, átfogó törvényi szabályozás jelentene előrelépést.

Említette, általában véve gyalázatos dolgok folynak a szakmában.
Megcsappantak a különféle munkalehetőségek. Például a Rádióban: ha korábban egy százas skálán a rádiós munka sűrűsége hetvenöt-nyolcvan között mozgott, akkor ma azt mondanám, ez nem éri el a tízet. Régen a színészek nagy része a délutánjait a Rádióban töltötte, ez remek fizetéskiegészítést jelentett. A rádiós gázsik 1992 óta nem változtak. Ma több verset mondok el ugyanannyiért. A szinkronban minősíthetetlen hangok szólalnak meg letört gázsikért. A stúdiók a feltételezhető haszon reményében kis pénzért, gyorsan, “mindegy kivel" dolgoztatnak. Máshol természetesnek tartják, hogy a színész ingyen szavalgasson különböző rendezvényeken. Meglepődnek, ha szóvá teszi, ezért fizetni kéne. Előfordul, hogy mondanak egy összeget, majd előrebocsátják, nem fizetnék ki most, csak jövőre. Még azt sem szokták teljesíteni, amit szerződésben aláírunk.

Ez azért mégis kötelezi mindkét felet.
Semmiféle szerződés nem ér semmit. Rám nézve kötelező, a munkáltatóra nem, következmények legalábbis nincsenek. Pereskedni persze lehet, évekig.

- A színház szerződéseivel is ilyen komoly gondok vannak?

Több mint tíz éve az önkormányzatok vállalkozásokba kényszerítették a színészeket, most pedig ezektől a munkaszerződésektől próbálják megtisztítani a színházakat.

A színházvezetői pályázatok kiírását és elbírálását rendszeresen “leosztásokról" való suttogások kísérik...
Vannak olyanok, melyeket pályázat formájában hiba kiírni, mert minden előre le van vajazva. Ez inkább vidéken jellemző, dacára annak, hogy nyílt pályázatok vannak. Másrészről, nagyon furcsállanám, ha a Katonáét nem Zsámbéki Gábor nyerné meg. Ez más szempontból, de szintén felesleges pályáztatás. Áldemokrácia. Ez az ő színháza, neki jár, senki más nem tudná így vezetni. Igazán vehetné a bátorságot a fővárosi önkormányzat, hogy ezt a helyzetet felismerje, és a pályáztatás helyett felkérje Zsámbékit az igazgatói poszt betöltésére.

- Előfordult már, hogy más is megpályázta?

Nem tudok róla, de fontos tisztázni a dolgokat, mert ez például nem tartozik a “leosztás" kategóriájába, itt nem a színházigazgató bebetonozódásáról van szó. Óriási a különbség színház és színház között.

- Van még olyan társulat, mely ennyire kötődik a vezetőjéhez?

Struktúrán kívüli társulatoknál jellemzőbb. A Katona alapító tagja az Európai Színházak Uniójának. Zsámbéki volt az unió második elnöke.

- A státuson kívül mit jelent ez a társulat mindennapjaiban?

Részt vehetünk az uniós fesztiválokon, ami természetesen nem bérlet! Folyamatosan olyan produkciókkal kell fellépni, melyeket az aktuális invitációs bizottság fesztiváldarabnak ítél meg. A Katona az egyetlen olyan színház, amely eddig valamennyi fesztiválon részt vehetett.

- A vendégszereplésekért jár anyagi ellenszolgáltatás?

Nem sok. Nem akarom mondani, hogy rosszabbul járunk, mintha itthon játszanánk, de már olyan is előfordult.

Három kortárs dráma kerül színre idén a Katonában, Forgách András A kulcs, Kukorelly Endre Élnek még ezek? és Papp András-Térey János Kazamaták című művei. Ősbemutató esetén nagyobb összegű támogatásra pályázhat a színház.
Lehet, de itt azért ne képzeljen el olyan nagy összegeket. A kulcs stúdiószínházi produkció, a Kamrában játsszuk, a pénz arra is kevés volt, hogy a díszlet teljes egészében kijöjjön belőle. Persze ez is valami, rosszabb nem lesz.

- Jelen pillanatban siralmas a Katona egzisztenciális helyzete?

Nem, de vannak fenyegető körülmények. A legújabb pályázatunkba becsempésztek egy rafinált félmondatot, miszerint, a pályázó igazgató készítse el annak a tervezetét, hogy jóval kevesebb anyagi dotáció mellett biztosítani tudja a folyamatos társulati működést. Aprócska kitétel, az én olvasatomban nem arra utal, hogy a következő hat évben több pénz lesz. Holott a Katona hallatlan erőfeszítéseket és megszorításokat tett azért, hogy kisebb létszámmal működjön.

- Rendszeresek a színészelbocsátások?

Nevezzük nem marasztalásnak. Tavaly volt, az idén csak önkéntes távozás. Mindenesetre a Katona színészállománya jóval kisebb, mint öt évvel ezelőtt volt.

Ez a legtöbb színházban így alakult. Épp ezért, a végzős hallgatók számának ugrásszerű emelkedése és ez a szűnni nem akaró tendencia rosszat sejtet.
Sokan vannak eleve a felvettek. Régen arányban volt a képzés a foglalkoztatottsággal, mára az egész összeborult.

Kaposváron is megindult az oktatás...
Biztos vagyok benne, hogy onnan is kikerülnek tehetségek, a kérdés csak az, hogy miután befejezték az iskolát, kell-e felelősséget vállalnunk a további sorsukért. A régi szemlélet szerint az a megnyugtató, ha minden végzős állásba kerül, azok pedig, akik a kaposvári képzést elindították, vagy abban részt vesznek, biztosan úgy gondolják, nem az ő kompetenciájuk.

Most valahogy más típusú emberek kerülnek ki az egyetemről. Módosultak a felvétel szempontjai?
Azok a típusok, akik régen színészek akartak lenni, ma már nem akarnak. Nem olyan vonzó a pálya, egyre világosabb, hogy a színészet inkább csepűrágás, mint biztos egzisztencia.

- Mik a szembetűnő különbségek az egykori főiskolai és a mostani egyetemi lét között?

Hatalmas különbség van. Sokkal szabadabb a légkör, sokkal több tanár tanít, és ami a legfontosabb, sokkal több az, ami már az iskolában elsajátítható. Jóval magasabb színvonalú képzést nyújt, mint az én diákéveimben. A mozgástanszék például alapvetően kicserélődött, és káprázatos eredményeket ér el. Az osztályvezető tanár a második év végével megvonja a folyamatos foglalkozást, harmadévtől szinte csak felügyeletet gyakorol. Egy-egy osztály sok rendezőt kipróbálhat.

- A szubjektív színházi világban halmozottabb felelősségnek tűnik mások sorsáról rendelkezni, mint egy objektív tényezőkkel mérhető szelekciós rendszerben. Hogyan éli meg a rostavizsgák lelkiismereti terheit?

Legtöbbször a bűntudatom tárgya az, hogy előbb kellett volna megtennem. Az előző osztályomból túl későn tettem ki két hallgatót, mert állandóan konzultáltam a tanártársaimmal és a számomra szakmailag fontos kollégákkal, ezért elbizonytalanodtam.

Sokat dolgozik a volt osztályával. A mi erdőnk alján, a Migrénes csirke, és legutóbb nyáron, Zsámbékon a Belemenekülők így született. Mindig nehezen szakad el a köldökzsinór, vagy ez egy különleges csapat?
Szeretnének még együtt dolgozni, egymással és velem is. Ritka az olyan munka, amiben az ember végig valamiféle boldogságot érez. Sokat kapok attól a két héttől, mikor együtt vagyok velük.

- Biztosan megosztják önnel a problémáikat. Milyen kételyeik, nehézségeik vannak?

Az a legnagyobb bajuk - persze nem szeretnék általánosítani -, hogy akkor érzik magukat igazán jól, amikor együtt dolgozhatnak. Az iskolában eltöltött évek túlságosan fontosak voltak számunkra. Ez nagyon hízelgő, de nem lenne szabad ilyen sokat visszafelé nézegetni.

- A jelenlegi osztálya?

Igazi feladat velük dolgozni - szakmai és pedagógiai értelemben is.

- Kukorelly Endre darabját rendezi a Kamrában. Mennyire kap szabad kezet a darabválasztásban?

Beleszólási jogom van, de alapvetően Zsámbéki dönt. Hosszas egyeztetések előzik meg a választást, az kizárt, hogy az ő akarata ellenére színre kerüljön valami.

- Ha az igazgatói és főrendezői státust ugyanazon személy tölti be, nem merül fel kérdés. De mit jelent az a gyakorlatban, hogy Máté Gábor a Katona főrendezője?

Magának a státusnak pontos körülírása van. Természetesen mindenről tudni kell, ami a színház működésével kapcsolatos. Esetemben mégis az a legfontosabb, hogy a rendezők közül én töltöm a legtöbb időt a színházban. Én tudok a legtöbbet a színészekről. Ha másért nem, mert magam is az vagyok.


KŐVÁRI ORSOLYA
forrás
: KRITIKA, 2006 január