Magyar hangja: Szabó Gyula

Van, aki csak a szinkronhangját ismeri. Õ volt Columbo hadnagy, Frakk, dr. Bubó vagy Kag a Vukból. Nemzedékek egész sora nõtt fel a Magyar népmesék c. sorozaton. Jellegzetes, gyönyörû a hangja: ez kevesek kiváltsága. Bár már hetvenhat éves, ifjú felesége és serdülõkorú gyerekei megfiatalítják. Alig van nap, hogy ne volna színpadon.

Szabó Gyula/ fotó: Kiss Gábor

A budatétényi sárga ház bejáratánál két fehér pulikutya fogad bennünket. Csengő nincs, de a hangjukra csakhamar megjelenik Pálma, a feleség is. A benti fogadószoba mint egy múzeum. Tele képekkel, díjakkal, emlékekkel. Némi várakozás után kissé sántikálva megjelenik a ház gazdája is.

Szabó Gyula: - Karácsony előtt az emeleten segítettem a fiataloknak rendet rakni. Sikerült is elcsúsznom és eltörnöm a jobb lábam. Telerakták az orvosok vassal, s holnap készülök a Sportkórházba, hogy végre megszabadítsanak tőle. Képzeljék, azért így sem hagytak nyugton, szombaton már betoltak az IBS színpadára, ahol a Macskajátékban Csermlényi Viktor operaénekest játszom. Hiába tiltakoztam, találtak egy tolószéket. Én meg elmondtam a szöveget.

- Számított rá, hogy egyhangúlag önt választják Agárdy Gábor utódjául?

Szabó Gyula: - Látják, még meg sem köszöntem nekik. De lesz valami székfoglaló, s arra is sor kerül majd. Annyiban vagyok más, mint ők, hogy én soha nem egy megjelölt dologra mentem a színpadon szerepelni, hanem mindig a meglévő feladatokat akartam jól ellátni, s nem is szórtam szét a vágyaimat.

-  Játszott Agárdy Gáborral egy színpadon?

Szabó Gyula: -  Igen, többször is, de amit legjobban szerettünk, az egy Tamási-darab volt. Imádtam őt. Látják a falon azt az ikont? Azt tőle kaptam.
Szabó Gyula azoknak a vidéki parasztgyerekeknek egyike, aki a múlt század negyvenes éveinek végén jött fel Budapestre tanulni. Soós Imre, Szirtes Ádám, Horváth Teri társaságában. Később többségük Kazimír Károly Thália Színházában kap fontos feladatokat.

- Egy tanyai fiatal hogyan kerül a világot jelentő deszkákra?

Szabó Gyula: - Már édesanyámmal színpadra léptem még az iskolás évek előtt. Sok mindent megtanultam tőle, még azt is, amit egy időben nem volt szabad, hogy délben miért szól a harang. Abban az időben működött a katolikus legényegylet, a gazdakör, s ezek nagyszerű társulatot működtettek, és remek előadások születtek. Ezekben a bátyám és a két nővérem is szerepelt. Külön öröme volt ez Kunszentmártonnak: a lányok otthon megvarrták a ruhákat, az ácsok összeeszkábálták a díszletet, amelyre kárpitos rászögelte az anyagot. A piktorok olyan türbét készítettek a Gül babához, hogy csoda. Nagyon sajnálom, hogy ez mára teljesen kiveszett. Együtt akartunk örülni, nem pedig egymást marcangolni. Nem ártana, ha ez egy kicsit visszajönne. Reménykedem, s nem veszthetem el a hitemet, mert ha egyszer katolikusnak kereszteltek, az végig megmarad. Emlékszem, az egyik első színpadi feladatom az volt, hogy be kellett reteszelnem egy ajtót, s amikor visszajöttek, akkor ki kellett ismét nyitnom. Jöttek is, kiszóltam, hogy megyek, nyitom az ajtót. Ki is reteszeltem, s visszafeküdtem. De csak tovább dörömböltek, s már másfél órája vártak kint és dorbézoltak, mégsem tudtak bejönni. Ugyanis nem a bejárati ajtót nyitottam ki, hanem a szekrényajtót. Büntetéséül úgy döntöttek, hogy mindig velük kellett mennem. Négy és fél esztendős voltam akkor. Valahonnan innen indult a színészi pálya.

-  De azt olvastam valahol, hogy eredetileg papnak készült.

Szabó Gyula: - Mindig kitűnően tanultam, s rendszeresen jártam ministrálni is. Akkor még latinul is kellett tudni, s lám, még ma is tudom az akkor tanultakat.

- Soha nem okozott gondot a szövegtanulás?

Szabó Gyula: - Nem, soha. De visszatérve a színházhoz: két barátomat elkísértem a felvételire, s ha már ott voltam, engem is rávettek, hogy adjak elő valamit. Tizenkétezer jelentkező volt, s már a nagyobb vidéki városokban szelektálták őket. Én elkísértem a barátaimat, engem felvettek, őket nem. Akkor én már zongorista akartam lenni, bár ezt az édesapám azzal az ürüggyel ellenezte, hogy az nagy darab, míg a hegedűnek lelke van. ťEzt azért mondja édesapám, mert a zongorára nincs pénzŤ. A lényeg az, hogy megszerettem a hegedűt, s a világ legjobb hegedűtanárához, Lengyel Gabriellához jártam, nyolc év anyagát négy és fél év alatt vettük át. De a körülmények úgy alakultak, hogy itt hagyta Magyarországot, kiment Párizsba. Ahogy elment, én úgy hagytam abba a hegedülést. Azóta sem vettem kezembe a hangszert. Ugyanígy jártam a zongorával is. A háború után nagyon rossz állapotban voltak az utak, főleg a felmentő hadsereg után, s hogy a teherautók át tudjanak menni egy köves, sáros szakaszon, deszkadarabokat raktak le. S ahogy arra mentem, láttam, hogy egy kereszthúros zongora teteje is ki van dobva. Megmerevedett a lábam, s nem tudtam továbbmenni. Jött egy teherautó, fennakadt a hátsó tengelyére, elvitte vagy tíz méterre, leszakadt. Ott álltam és sírtam. S akkor már tudtam, hogy soha többé nem leszek zongorista.

- De mégis otthagyta Kunszentmártont.

Szabó Gyula: - A negyvenes évek végén nagyon sok fiatal jött fel Budapestre tanulni. Mivel jó tanuló voltam, apám engem is felengedett a Csonka János Gépgyárba. Ez a Csonka János találta fel a karburátort. A gyára mellé iskolát is építtetett. S aki megtanult két színt Az ember tragédiájából, az az elmehetett a Nemzetibe megnézni az előadást.

- Kikkel járt egy osztályba?

Szabó Gyula: - Avar István, akit az eredeti neve miatt csúfoltunk, de egyébként nagyon szerettük őt, mert nagyon tehetséges volt. Domján Edit, és a párja, Kaló Flórián, aki kenterben vert bennünket, ő egyszerűen zseniális volt. Most már nyugdíjas, írogat, s nekem is írt annak idején egy darabot, de nem tudtam eljátszani, mert a Tháliában szinte minden előadásban szerepeltem. Ezért filmeztem olyan keveset is. A film nem a színész talaja, hanem a filmrendezőé.

- De végül a film tette önt is annyira népszerűvé.

Szabó Gyula: - Életem egyik legkényelmesebb munkája volt a Robog az úthenger. Két hónapig forgattuk, szövegem alig, de egy egész ország nézte. Az első nagy filmsiker Buga Jakab figurája volt A Tenkes kapitányában. S ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet. Több autót is mellőztem, amikor elém ugrott biciklivel egy nyolcévesforma kisfiú. Bele az árokba, ki gondolta volna, hogy olyan mély, de előtte még neki egy kanadai nyárfának, amely alaposan visszaütött. Ha be vagyok kötve, akkor már nem élek.  Amikor kinyitottam a szemem, hófehér volt minden. Ilyen gyönyörű a mennyország * gondoltam. S mindez ráadásul a temető szélén. Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, csupa vér volt minden. Néhány öregasszony nézett ki az ablakon, ugrásra készen, hogy segítsenek. ťJaj, Jakab, maga az?Ť * s az egyik vénasszony elkezdett sikoltozni. ťÉn vagyok az, Buga Jakab. * Jól van? * Tetszik látni. RemekülŤ * orromból-számból dől a vér. Jöttek a rendőrök is, nagyon aranyosak voltak, s meg is büntettek 30 ezer forintra. Mégsem köphettem be azt a szerencsétlen gyereket.

- A főiskola befejezése után az akkori szokásjoggal ellentétben nem került le vidékre.

Szabó Gyula: - Nem, ugyanis Apáthi Imre még főiskolás koromban hívott az Ifjúsági Színházba. A diplomaosztás után a minisztériumba hívattak. Vagy harminc ember között Gellért Endre ült középen, ő volt a Nemzeti Színház művészeti vezetője, egy csodálatos, nagyon érzékeny ember. ťAzt olvasom, hogy maga az Ifjúsági Színházba akar menni. S ha én azt mondom, hogy magának a Nemzetiben a helye?Ť Azt hittem, hogy lefordulok a székről. Hisz ki ne akart volna odamenni tanulni, a nagyokat meglesni? De akkor eszembe jutott édesapám, hogy ő mit szólna mindehhez. Hisz volt egy ember, aki megbízott bennem, s most az első hívó szóra otthagynám. Egy félóráig győzködtem őket, hogy falusi parasztgyerek vagyok, keveset olvastam, s még nem vagyok alkalmas arra, hogy a Nemzeti tagja legyek.

- Később se vágyott arra, hogy a Nemzeti tagja legyen?

Szabó Gyula: - Úgy alakult, hogy annak a zseniális embernek még azt sem engedték meg, hogy öngyilkos legyen. Csak negyedszerre sikerült neki. S a halála után már nem vágytam oda.

- A kor sztárszínházai a Nemzeti és a Vígszínház voltak. Mennyire volt fontos szerepe Kazimír Károly Tháliájának?

Szabó Gyula: - Kazimír zseniális ember volt, s olyan új darabokat mutatott be, s olyan elképzelései voltak a színházról, amit senki más nem mert volna megvalósítani. Gondolok itt például a Rozsdatemetőre, amelyben ifj. Hábetler Jánost alakíthattam, Örkény Tótékjára Latinovitscsal vagy a világszínházi programra, amely a Körszínházban valósult meg. A Rozsdatemetőnek bombasztikus sikere volt * vagy százötvenszer ment *, hisz olyan kérdéseket vethetett fel, mint annak előtte senki.

- S a sok-sok szerepből melyek voltak a legkedvesebbek?

Szabó Gyula: - Játszottam Hitlert, Arturo Uit, Jézus Krisztust az Engedjétek hozzám a kisdedeket c. darabban. Ennek nem volt különösebb sikere, s amikor megkérdeztem egyszer gyerekektől, hogy mi a véleményük, akkor annyit mondtak, hogy hát az olyan pléhkrisztus volt, nem az igazi.

- Kazimír nagyon sokat kísérletezett az ún. Világszínházával a Körszínházban. Olyan darabokat mutatott be, mint a Kalevala, a Rámájana, a Karagöz vagy az Ezeregyéjszaka meséi. Hogyan fogadta ezeket a közönség?

Szabó Gyula: - Fantasztikus sikerünk volt, s ezekkel az előadásokkal rengeteget utaztunk is. A Kalevalát elvittük Helsinkibe. Nekik ez olyan, mint nekünk a katekizmus, elolvassák aztán hátradobják. A színpadon mindig naturalista változatban adják elő, mi pedig stilizált színházat játszottunk. Vastaps, kint a focipályán nem volt olyan hurrogás, mint a színházban. Majdnem egy órán át tapsoltak. De voltunk Törökországban is a Karagözzel. Nekem pechem volt, mert a főszerepet játszottam, s végig, a próbák során is ott kellett ülnöm, míg a többiek járták a várost s vásároltak. Nyolcvan fillérbe került egy gramm arany, míg nálunk 450 forintba. Hozhattam volna egy mázsát is, hiszen nem ellenőriztek. Inke Lacinak a bátyja Amerikából rögtön küldött táviratilag 10 ezer dollárt, s vett is 15 subát meg egyéb értékes ruhadarabokat.
   
- Kazimír halálával meg is szűnt az a legendás csapat.

Szabó Gyula: - Ez így szokott lenni. Megszüntetni, nevet változtatni, beletaposni a másikat a sárba. Ezt csinálták velünk, velem is.

- Székesfehérvárra ön ment vagy hívták?

Szabó Gyula: - Annak idején többször vendégszerepeltünk a városban a Tháliával, s mivel 1997-ben Kállai Ilonával együtt hívtak, mentünk.

 Arthur Miller Alku c. darabjában Salamont, az öreg becsüst játszotta, aki még be sem jön, már kint, a díszletek mögött fújja a füstöt. S amikor belépett s megszólalt, a mellettem ülő kamasz odaszólt a másiknak: "Nini, a Columbo felügyelő."

- Ha már Inke Lászlót említettük, őt egy egész ország Kojak magyar hangjaként ismerte meg. Sokan vannak így, főleg a vidékiek, akik nemigen láthatták önöket színházban.

Szabó Gyula: - Vas János szinkronrendező választott ki, s több mint nyolcvan epizódot csináltunk meg.

- Mennyire volt könnyű azonosulni vele?

Szabó Gyula: - Az elején volt nehéz, mert nagyon fiatal volt, s dadogósra vette a figurát. Ahogy idősebb lett, a dolgom is egyszerűbbé vált, mert az én hangom is jóval mélyebb lett.

- Van kedvenc Columbo-története?

Szabó Gyula: - Nincs, mert egyszerre öt-hat részen is dolgoztunk. S esténként nem volt időm arra, hogy megnézzem a kész epizódokat.

- Találkozott vele személyesen is?

Szabó Gyula: - Nem, mert ugyan kétszer is volt Budapesten, de pechemre mindkétszer vidéken voltam.

Szó esik még a mesefigurákról, a Magyar népmesék sorozatról, amelyért a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon kapott életműdíjat, Zwack Péterről, aki hiába csábította a pártjába annak idején, s aki most három üveg fehér Unicummal lepte meg, színházi galádságokról s a családról.

Szabó Gyula: - A lányom, Zsófi, aki tizennyolc éves, kitűnően zongorázik, mégis színésznő akar lenni. Földessy Margitnál tanul. A fiam most megy gimnáziumba. A feleségem amikor megtudta, hogy a nemzet színésze lettem, az udvaron kezdett el sikoltozni. Szegény szomszédok, ugyan mit gondolhattak rólam?

Lassan megisszuk a pertut, s amíg a fotós elkészül a képekkel, a szobában lévő fényképeket és emléktárgyakat nézegetjük. Odakint hirtelen télre vált az idő, a kisebbik fehér puli be is szemtelenkedik a szobába. A fotósunk a kocsikulcsát keresi, s feltúrjuk érte az egész szobát. Szabó Gyula a fogashoz megy, s egy ott lévő kabátból előhalászik egy kocsikulcsot. * "Ugye ez az, fiatalember?" A fotós szemét lesütve hagyja el a tett helyszínét, minket viszont ráz a röhögés. A forgatókönyv tökéletes, Szabó Gyula, alias Peter Falk magyar hangja elégedetten mosolyog.


szerző: Juhász Dósa János
Forrás: Vasárnap/ Pozsony