"Holnap minden folytatódik tovább"

A kezdetek, a Kassai Thália és a Komáromi Jókai Színház után már több mint egy évtizede a Gyõri Nemzeti Színházban játszik. Vonzó, nõies lénye, kulturált játékstílusa, nagy színpadismerete drámákban és vígjátékokban egyaránt kiválóan érvényesül./Csepécz Szilvia, Vasárnap/

Dósa Zsuzsa | a szerző felvétele
Dósa Zsuzsa elsősorban a klasszikus darabokat kedveli, szívesen alakít érzelemgazdag, bensőségesen árnyalt nőalakokat. A Domján Edit-díjat minden évben Magyarország legjobb vidéki színésznőjének ítélik oda. A kuratórium az idén Dósa Zsuzsa művészi munkáját jutalmazta a kimagasló elismeréssel.A várgedei származású Dósa Zsuzsa színpadi pályafutásához emlékezetes alakítások, vezető szerepek sora fűződik: többek között a Liliomfi Mariskája, A vágy villamosa  Stellája, A Figaro házassága  Suzanne-je, A makrancos hölgy Katája, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról Esztere, a Három nővér Olgája, a Szerelem Nellije, A Mester és Margarita női címszerepe, a Rokonok Linája, a Sógornők Thérése-je... Legutóbbi sikerét ismét egy Tennessee Williams darabban, a Macska a forró bádogtetőn Margaretjeként aratta. A kritikusok szerint "Hihetetlen színészi ívet rajzol a nézőnek. Olyat alkot, amit kevés művész tud. Magabiztos, határozott, esendően tragikus." Dósa Zsuzsa - aki előzőleg már megkapta a Kisfaludy-díjat is - köszönte szépen a méltatást, de azért hozzátette, hogy ez a pálya olyan, mint a hosszútávfutás. A Domján Edit-díj kapcsán pedig azt nyilatkozta, hogy ami meghatja, az a megtiszteltetés: "A sok színész között elsőnek lenni igazán felemelő, nagyszerű érzés, de holnap minden ugyanúgy folytatódik tovább, mint eddig. Én ezt a pályát a közönségért és a szakmáért szeretem."

- Úgy tűnik, kedveli a kihívásokat. Nem egy felvidéki színész próbált szerencsét Magyarországon, de csak kevesekről mondható el, hogy "befutottak", hogy megtalálták, és hosszú távon meg is állták a helyüket. Igaz, a legtöbben Budapestet választották...

Dósa Zsuzsa:  Hát ez az a nagy "betegség", amit nem bírok megérteni. Talán mert én nem igazán kedvelem a fővárosi nyüzsgést. A tülekedést. Megőrülök Pest milliőjétől, a személytelenségétől, a ridegségétől. Ha ott vagyok, soha nem érzem magam biztonságban.

- Győrbe hogyan került? Kopogtatott vagy hívták?

Dósa Zsuzsa:  Én nem tudok kopogtatni, kilincselni. Még szerepért sem, nem hogy színházért. Korcsmáros György, a Győri Nemzeti Színház igazgatója éppen abban az évadban vendégrendezett a Komáromi Jókai Színházban, amikor én is ott dolgoztam. Zsinórban három darabban is látott, és megkérdezte, lenne-e kedvem Győrben játszani. Ilyen kérdésre mit felel az ember?! Hogyne, nagyon szívesen! Vagyis én nem vendégként, hanem évados szerződéssel jöttem ide. Ebben a döntésben azért benne volt sok minden. Pozsonyban végeztem a főiskolát, előtte is, utána is a kassai Tháliában játszottam, majd Komárom következett. Egyszerűen kerestem önmagam, s még nem igazán találtam a helyemet.

- Győrben könnyen beilleszkedett a társulatba?

Dósa Zsuzsa: Az első évben úgy éreztem magam, hogy csak a nyelv közös, amit használunk. Egyedül jöttem, egyszerre itt találtam magam a társulatban százhúsz ember között, és senkit nem ismertem. Eleinte egy picit elveszettnek éreztem magam. Körülbelül két évembe került, mire összeraktam a képet, megtapasztaltam és megszoktam, hogy hogyan kell itt működni. Másik ország, másképpen zajlanak a dolgok, még az ügyintézés is.

- Mi volt az első szerepe?

Dósa Zsuzsa:  Csehov Cseresznyéskertjében játszottam, de a második szerepem volt az igazán érdekes. Beckett Godotra várva című darabját adtuk elő, a rendezői elképzelés szerint csupa nő. Ez eléggé nagy falat volt nekem, mert töredelmesen bevallom, hogy az abszurd meglehetősen távol áll tőlem. Olvasni nagyon szeretem, de mindig azt mondom, hogy nem kéne színpadon játszani, mert nagyon nehéz átadni a nézőknek. Persze erről mindenki mást gondol.

- Akkor hát ön milyen szerepekben érzi jól magát?

Dósa Zsuzsa:  A klasszikusokban. Minden Shakespeare, Csehov, Bulgakov által megírt női figura közel áll hozzám. De a kortárs szerzők között is vannak remek drámaírók. A lényeg, hogy szerintem a mi feladatunk az embernek ember által való ábrázolása. Akkor vagyok bajban és zavarban, amikor valami "lilább" kifejezésmódot várnak tőlem. Jó, tudom, a legtöbben azért helyeslően bólogatunk, mert nem akarjuk bevallani, hogy nem értjük. Az ciki lenne. Én azonban a színházat illetően meglehetősen konzervatív vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennék nyitott bármire is. A Szarvasi Szlovák Színházban legutóbb egy Bukovčan darabot mutattunk be, Keringő a padláson címmel. Ez a tragikomédia sem egy klasszikusan felépített színpadi történet, de nagyon szeretem csinálni. Engem csak az zavar, ha valami már annyira abszurd, hogy alapjáraton sincs semmi köze a valósághoz. Nem szeretek például fejen állva szerelmet vallani, mert azt gondolom, hogy nincs az az ember, aki az életben ilyesmit csinál.

- Szarvasra hogyan került?

Dósa Zsuzsa:  Nagyon egyszerűen. Utaztam egy buszon, amikor megcsörrent a telefonom. Gergely László rendező hívott, hogy hallotta, beszélek szlovákul, s nem lenne-e kedvem náluk szerepet vállalni... Mondtam, de igen. Mire-mint később bevallotta - alaposan meglepődött, mert előzőleg már több, Magyarországon élő felvidéki színész is visszautasította a felkérést. Én nem találok semmi kivetnivalót abban, hogy egy magyarországi szlovák színházban szlovákul játsszak. Ha beszélnék angolul, németül, oroszul vagy horvátul, boldogan játszanék ezeken a nyelveken is. Igaz, azt azért nem gondoltam volna soha, hogy egyszer majd Magyarországon fogok szlovákul színházat csinálni. De összejöttünk, elkészült a Passió, és onnantól kezdve minden darabban benne vagyok.

- Az egyeztetés, gondolom, nem könnyű. És nem csupán a Győr és Szarvas közötti több mint kétszáz kilométer miatt, hanem mert időközben színitanodát is nyitott.

Dósa Zsuzsa:  Igen, Győrben két éve működik a Proszcénium Színitanoda. Az oktatást, a tudás átadását úgy látszik a génjeimben hordozom. Az anyukám pedagógus. Jómagam hosszú ideig nem tudtam, mi akarok lenni. Felmerült, hogy orvos, kertész, informatikus, könyvtáros... Pedig anyu azt szerette volna, ha vagy Lajos bátyám, vagy én továbbvisszük a szakmáját. A bátyám fizikus lett, én pedig színésznő. De anyukám azért elégedett lehet, mert végül mégis csak tanítok. Az egész úgy jött, hogy mindig nagyon szerettem segíteni a pályakezdő kollégáknak. Hogy ne kövessék el azokat a hibákat, amiket én már elkövettem. Mert minek belefutni mindenféle hülyeségbe! Én Kassán, a színházban nagyon jó nevelést kaptam. Azért a néhány ott töltött évért nem győzök eléggé hálás lenni. Lengyel Feri bácsitól, aki sajnos már eltávozott közülünk, megtanultam a színpadi fegyelmet, a színpadi viselkedés fogásait Gombos Ilukától lestem el... hadd ne soroljam tovább! Szóval én nem a főiskolán tanultam meg, hogyan kell egy színházban létezni, hanem tőlük. A kulcsszó a fegyelem, amiről úgy érzem, a mostani fiatal generáció szótárából bizony hiányzik. Az én színitanodám tizenhattól huszonkét éves korig fogad diákokat. A meghatározott létszám osztályonként tíz fő, mert szerintem ettől több emberrel már nem lehet individuálisan foglalkozni. Jelenleg a két évfolyamban hat tanár dolgozik. Az iskola három éves, és aki igényli, az a végén a Magyar Színészkamara képviselői előtt vizsgázhat. Ezzel megkapja a "Színész II." diplomát.

- Aki igényli?

Dósa Zsuzsa:  Igen, mert nem mindegyik diákunk szeretne színész lenni. A tanoda lényege, hogy a drámapedagógia alapjai és a színészmesterség elsajátítása mellett "összehozza" a kultúra iránt fogékony fiatalokat. Minden félévben van egy nyilvános vizsgaelőadás, de külön öröm látni, hogy az első, "ismerkedős" félév után a fiatalok között életre szóló barátságok szövődnek, hogy közös programokat szerveznek, együtt mennek kiállításra, hangversenyre.

- Az imént arra próbáltam rákérdezni, hogyan győzi mindezt?

Dósa Zsuzsa:  Miután az édesanyám már hosszú ideje egyedül élt a családi házban, a bátyámékkal megbeszéltük, az lesz a legokosabb, ha Győrbe költözik. Nehezen hagyta ott a kertet, bár művelni már nemigen bírta. De végül belement, mert valahol anyukám is olyan bújtatott városlakó, mint jómagam. Most van egy egyszobás lakása, tőlem alig tizenkét percnyire, és így nagyon sokat tud nekem segíteni. Megfőzi a napi betevőmet, mert nekem egyszerűen nincs rá időm. Takarítónőt is ezért fogadtam, nem sznobizmusból vagy flancból. Anyukám szokott vigyázni a macskámra, ha elutazom turnézni, amikor pedig bajom van, akkor csak átfutok hozzá egy kávéra, és kicsit máris megnyugszom. Hatalmas támaszt jelent a számomra. Jó, hogy itt van.

- Jut egyáltalán ideje az úgynevezett magánéletre?

Dósa Zsuzsa:  Nekem nincs magánéletem.

- És nem hiányzik?

Dósa Zsuzsa:  Pillanatnyilag nem. Fatalista vagyok, és azt gondolom, hogy ha a Jóisten azt akarja, most ennyit dolgozzam, akkor ennyit kell dolgoznom. Ha pedig majd megváltoztatja a szándékát, állok elébe. Persze nem ennyire fekete-fehér az egész. Egyrészt nagyon erős családi kötelék áll mögöttem, és vannak közeli barátaim. De a bátyám és családja például olyan, mint egy fal, aminek neki tudok támaszkodni, ha baj ér. A másik oldal, hogy lassan nekem is családot kellene alapítanom, igen. Csakhogy az nem olyan egyszerű. Számomra ugyanis nem a férjhezmenésről, lagziről, azután gyors válásról, csonka családban nevelkedő gyerekekről szól a dolog. Az az igazság, hogy még keresem a megfelelő társat. Azt a bizonyos igazit. Nem is keresem, inkább várom. Mert vagy eljön, vagy ki tudja.

- Igényes?

Dósa Zsuzsa:  Eléggé az vagyok, igen. Pontosabban az évek során igényes lettem. Egyrészt kialakítottam egy saját életformát, ami nekem kényelmes. És ha úgy hozza a kedvem, magamra zárom az ajtót. A szakmámban - de ezt nem is így mondanám, mert én azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a munkájuk egyúttal a hobbijuk is -, tehát a színházban állandóan alkalmazkodni kell. Van egy találó mondás, miszerint a színházban nincs demokrácia. Mert csak akkor működik, ha mindenkinek megvan a saját helye és feladata, s ebből a diktatórikus rendszerből nem lép ki. Akkor ugyanis tönkretenné a többiek munkáját. A színész számára a végszó a legnagyobb úr. És az ember tudatosan fegyelmezi magát, mert az előadásra pontosan és felkészülve ott kell lenni, s a próbafolyamat minden napja is megköveteli a száz százalékos nyitottságot és befogadóképességet.

- Mi a helyzet a lazítással?

Dósa Zsuzsa:  A keresztgyerekeim gyakran meglátogatnak, velük fedeztem fel a bowlingpályát. És ott ragadtam. Ha tehetem, hetente kétszer kimegyek, akár előadás után is, levezetni a feszültséget. Néhány barátom mindig csatlakozik, Varga Viktor színészkollégámmal például akár hajnali kettőig is lökjük a golyót. Most már sokkal jobb vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Már olyan pöpec dobásokat is tudok, hogy középre találni, oldalról, kanyarral. Az a kötetlen sport szellemileg is, fizikailag is egyensúlyban tart. Nyáron pedig vár a tenger, illetve a bátyámék kertje, ahol a házuk mögötti réten röplabdapálya is van, és illatos almafa alatt lehet kortyolgatni a reggeli kávét. Ennyi jár nekem. Egyébként nagyon szívesen alkalmazkodom bárkihez és bármihez, csak a döntés jogát hagyják meg. Kérjenek meg, hogy holnap ide és ide menjünk, és várják meg, amíg én azt mondom, rendben. A parancsolgatást, hogy mikor és merre, a privát életemben sem bírom. Az embert viszont el tudom fogadni olyannak, amilyen. Azt gondolom, hála Istennek, hogy nem vagyunk egyformák! Különben unalmas lenne az élet. De a családalapítással kapcsolatosan van még egy komoly szempontom, illetve példám. A saját bátyám házassága. Amit szerintem mutogatni kellene. Mert annyi párkapcsolatot látok tönkremenni. Nos, Lajos bátyám annak idején Debrecenben tanult fizikát, és az egyetemen ismerkedett meg a jövendőbelijével, aki angol-német szakot végzett ugyanott. Összeházasodtak, három gyermekük van, és nemrég Salgótarján mellett vettek egy kertes házat. A bátyám, aki vállalkozó lett, anyai nagyapámra ütött. Keménykötésű, karakán pasi. A sógornőm ezzel szemben nagyon-nagyon finom, törékeny és halk szavú főiskolai tanár. Két teljesen különböző egyéniség, de ezzel együtt tüneményesek: huszonegynéhány év után is kézen fogva sétálnak az utcán, elutaznak kettesben kirándulni, és képesek együtt főzni a vasárnapi ebédet. Vagyis még mindig érdekesek és izgalmasak egymás számára. Mert a gondolkodásmódjuk és az értékrendjük nagyon hasonló. S szerintem ez a lényeg. Az ő harmonikus kapcsolatuk számomra egyfajta mérce. Hogy látom, tapasztalom, így is lehet. És az ember ilyenkor azt mondja, ő sem adja alább. Pont ilyet akar.

- Hogyan birkózik meg önmagával egy színész, aki minden este más személyiséget alakít?

Dósa Zsuzsa:  Számomra az effajta "birkózás" ideje elmúlt. Az emberi lélek mélységének mocska és csillogása soha nem változik. Az általam megformált nőalakok a hétköznapi élet problémáit boncolgatják. Senki nem születik például gonosznak. Az életkörülményei teszik azzá. A színpadi figurák itt járnak köztünk az utcán, csak mindenki eltitkolja, milyen gondokkal küzd. A színpad az egyetlen alkalmas hely a szembesítésre. Mert vannak ugyan televíziós show-k, szappanoperák, de azokban sem gondolati mélység, sem szakmai kihívás nincs. Tudom, mert én is kipróbáltam a "futószalagot". Hírnév, ismertség? Ugyan! Hát hogyan lehet együtt emlegetni egy Darvas Ivánt egy Való Világos szereplővel?! Az úgynevezett sztárság is pejoratívba fordult. Én megőrülnék tőle, ha folyton azt kéne látnom az ilyen-olyan újságokban, hogy rágyújtottam a sarkon egy cigarettára, hogy kivel jöttem össze vagy kivel szakítottam, hogy éppen hány bugyit vásároltam és miért. Mert ma ezek a dolgok mennek eseményszámba. Na, nem! Én óvom a magánéletemet, még a színházba sem hozom be, legfeljebb áttételesen, a szerepeimen megszűrve. Legutóbb a Rokonok Linája volt az a szerep, amikor azt éreztem, most mezítelenre vetkőztettem a lelkem. Hogy az ő fájdalmai az én fájdalmaim is. És ha megjelenítem a színpadon, ha kijátszom magamból, könnyebb lesz. Ez természetesen nem a közönségnek szólt, nyilván észre sem vették. A sminket nem szabad "lesírni".

- Szeret sminkelni?

Dósa Zsuzsa:  Igen, és nem is hagyom másra. A színpadon sokat jelent a smink. Álarc, ami mégsem az. Egy alkalommal felváltva játszottam két szerepet. Az egyik a Bernarda Alba háza darab legidősebb lánya, a púpos Angustias volt, a másik pedig Csehov "múlt nélküli asszonya", Olga a Három nővérből. Mindkét előadásból készült rólam portréfotó, de amikor egymás mellé tettem, mintha két különböző nőt láttam volna. Senki nem ismert rám. Én módjával tisztelem a szépséget. Megköszönöm, ami adatott, de elfogadtam az első szarkalábat is. Az egészség az, amit magamnak éppen úgy kívánok, mint mindenki másnak. A többi hadd legyen meglepetés!

Szerző: Csepécz Szilvia
Forrás: Vasárnap, Pozsony