Vörösmarty: Csongor és Tünde

A székesfehérvári Vörösmarty Színház a Csongor és Tünde c. elõadásával vesz részt a Vidéki Színházak Találkozóján 2006. április 5-én, 19 órai kezdettel a Thália Színház nagyszínpadán. A produkciót a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is beválogatták.

A Vladiszlav Troickij által rendezett előadás nem sorolható a hagyományos Csongor és Tünde rendezések kánonjába. Hasznosabb az előzetes ismereteket, elvárásokat egyszerűen félretenni, és hagyni "átfolyni" magunkon az előadást; a színpad kép-és hanghatásaiból táplálkozva teret adni az asszociáció végtelenségének, és egyúttal megérteni a saját, egyénre szabott, semmihez sem hasonlítható Csongor és Tünde történetünket.

***
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
- tragikus költemény -


szereposztás:
 Csongor: Száraz Dénes
Tünde: Szűcs Kata mv.
Balga: Juhász Illés
Ilma: Bodnár Vivien
Mirigy: Závodszky Noémi
Ledér: Palla Szabina mv.
Kurrah: Budaházy Árpád
Berreh: Gulyás Sándor
Duzzog: Madár Tamás mv.
Éj: Drahota Andrea
Kalmár: Bata János
Fejedelem: Szabó Gyula
Tudós: Kozáry Ferenc
Énekesek: Jónás Andrea, Király Ancsa

Tánckar:
Cserta Gábor,  Fekete Krisztina,  Fister Andrea,Gál Gergely, Lőrincz Máté, Máhr Dalma, Molnár László, Nagy Attila, Sümegi Petra, Szakál Attila, Tombor Tímea, Turcsányi Ágnes

Zenekar:
Burján Gabriella, id. Cserta Gábor, Cserta Balázs, Horváth Elemér, Horváth Péter, Nagy Ferenc, Szakáll Béla

Díszlet: Perovics Zoltán
Jelmez: Bánki Róza
Zenei vezető: Döme Zsolt
Koreográfia: Nagy Attila
Koreográfus asszisztens: Fekete Krisztina
Rendezőasszisztens: Láposi Réka
Dramaturg/A rendező munkatársa: Kozma András

Rendező: Vladiszlav Troitskiy 

 

Részlet az előadásból / fotó: Gulyás Buda

A Vladiszlav Troickij által rendezett előadás nem sorolható a hagyományos Csongor és Tünde rendezések kánonjába. Hasznosabb az előzetes ismereteket, elvárásokat egyszerűen félretenni, és hagyni "átfolyni" magunkon az előadást; a színpad kép-és hanghatásaiból táplálkozva teret adni az asszociáció végtelenségének, és egyúttal megérteni a saját, egyénre szabott, semmihez sem hasonlítható Csongor és Tünde történetünket.

Vörösmarty halhatatlan történetének középpontjában Csongor út- és boldogságkeresése áll: Csongor folyamatosan keresi, kutatja Tündét, a Földre leszállt, majd a gonosz Mirigy miatt innen elmenekülni kényszerült tündérlányt, akibe szerelmes és aki - valamikor - az övé lett.

Miközben Csongor bolyong a földi tereken, a hármas útelágazáshoz érve találkozik az emberiség allegorikus figuráival, akik a polgári világ háromféle kiteljesedési lehetőségét jelképezik: a Kalmár a polgári világ haszonelvűségét, a pénz mindenhatóságát, a merkantili szellemet szimbolizálja; a Fejedelem a Napóleon-kultusz jelképe, a világot leigázni tudó emberi erőt példázza; a Tudós pedig a felvilágosodás racionalizmusának jelképe, az ész mindenhatóságába vetett hit kifejezője, s egyúttal a Hegel által előrevetített nem-művészi korszak képviselője is. A felkínált lehetőségek tévútnak bizonyulnak, mindhárom allegorikus szereplő reményeiben megcsalattatva, kisemmizve érkezik vissza a kiindulópontra.  

A mű egyik középponti motívuma az Éj hatalmas monológja, amely kozmikus távlatba helyezve értelmezi a földi, az emberi valóságot: a világ a teremtés sötétségéből a pusztulás sötétségébe tart. Ez a romantikára jellemző tragikus világszemlélet kihat Vörösmarty antropológiájára is: tragikus ellentét feszül az emberi lélek halhatatlanságra való törekvése és a test időlegessége között, és a világ időlegessége ironikus távlatba helyez mindenfajta kiteljesedést vagy harmóniát.

Részlet az előadásból / fotó: Gulyás Buda
A filozófiai tartalom azonban rafinált ügyességgel keveredik nagyon is durva, hétköznapi, szinte groteszk tényekkel, eseményekkel, figurákkal (Csongor és Tünde kísérői, Balga és Ilma, a három ördögfi, Dimitri, a boltos rác, és a buja csábítás képviselője, Ledér - első helyen azonban az ősgonosz Mirigy.)  

A színmű, amely a drámai műfaj minden szabályát félreteszi, végül is hatalmas, romantikus költői vízió, amely azonban minden inkább, csak nem éteri, elvont, testtelen műalkotás: teli színei, ragyogó részletei, zsúfolt eseménymenete, realista életképei, gazdag humora a leginkább komplex, összetett alkotások közé emeli.

Vörösmartynak sikerült olyan művet alkotnia, amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor az irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli. De mindezt a romantika legkiérleltebb nyelvén, stílusában filozófiailag, gondolatilag is végtelenül elmélyítve, szimbolikus sugárzásúvá téve.

A mű születését követően fél évszázadnak kellett eltelni, hogy színpadra kerüljön a mesedráma. A színmű megírásának gondolatával a költő már 1821-ben foglalkozott, de csak 1829-ben fogott hozzá. A dráma könyv formájában, 1831-ben jelent meg Székesfehérvárott, Pesten ugyanis a cenzúra nem engedte kiadni. Nem véletlenül, hiszen a XVI. századi széphistória, Gyergyai Albert Árgyírus királyfiról szóló történetét forrásul felhasználó tündérmese mögött mély filozófiai gondolatok rejlenek. A XIX. század magyar valóságában élő, de az egyetemes ember sorsán felelősen gondolkodó költő kétkedése, szorongása, az elérhetetlen iránti vágyakozása szólal meg ebben a műben, amelynek színpadra állítását ugyancsak a cenzúra korlátozta meglehetősen sokáig: 1844-ben szerették volna bemutatni, de csak negyed század múlva, 1879-ben láthatta először a közönség a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében.

"Minél többször olvasom, nézem ezt a darabot, minél tovább dolgozom a Csongor és Tündén, annál inkább meggyőződésem, hogy Vörösmarty egy 19. századi magyar Shakespeare. Ebben van az ereje, de a nehézsége is, hiszen a Szentivánéji álomhoz hasonlóan a szerző itt is több dolgot kötött össze, az ősi magyar széphistóriától a commedia dell' arté-n keresztül a moralitásig, és ez nyilván a maga korában igen aktuális kérdéseket tükrözött, de elég nehéz a mai ember tudatával összeegyeztetni. Ezért én, mint rendező, aki nem ismeri igazán mélyen a magyar kultúrát, tiszta, előítélettől mentes nézőpontból egy sajátos színházi műfaj megteremtésére törekedtem, amit talán úgy fogalmazhatnék meg, hogy pszichológiai színház a misztérium elemeivel ötvözve.

Miért pszichológiai színház? Mert a darabban szereplő figurák, Csongor, Tünde, Mirigy, Balga, Ilma, az ördögök, Ledér valamennyien élő emberek, akiknek cselekedetei érthetőek, felismerhetőek és gyakorlatilag minden néző a részletekben, az epizódokban megláthatja saját életének egyes elemeit. De a hétköznapi lét szintjéről ezt a színházat megpróbáltam elemelni valamiféle misztérium irányába, amit a zene, a tánc, az egyes szereplők tragikus hangvételű játékának összekötésével igyekeztem elérni. Tehát a pszichológiai és tragikus misztériumszínház közötti erőtérben mozog az előadás, amin dolgozunk. Ez bizonyos pillanatokban melankóliát, máskor szenvedést tükröz, de van, hogy nevetünk rajta csakúgy, mint az életben.

Nem tudom, hogy a magyar közönség milyen elvárással közelít ehhez a darabhoz. Talán valamiféle mesejátéknak tekinti, vagy operaszerű színműnek, de a mi esetünkben az előadás se nem mese, se nem opera, talán leginkább egy nosztalgikus álomra emlékeztet, amely mindamellett nagyon is reális. A történet, ha nem előítélettel közelítünk az előadáshoz, teljes mértékig összhangban áll Vörösmarty szellemével, csupán a szövegek sorrendjében illetve mennyiségében van némi eltérés, valamint egyes jeleneteket a szerzői utasításokból kiindulva színházi eszközökkel bontottam ki." / Legeza Ilona /

Vladiszlav Troitskiy Csongorok és Tündék  

Teátrumunk a Csongor és Tünde díszbemutatójára meghívta mindazokat a (még élő) színművészeket, akik az elmúlt negyven évben Csongor és Tünde szerepét játszották a hazai színházakban. Közülük sokan elfogadták a meghívást, őket az előadás végén mutatjuk be a közönségnek.

40 év Csongorai és Tündéi:

• 1965/66, Szegedi Nemzeti Színház Szabó Kálmán, Bókay Márta
• 1968/69, Békés Megyei Jókai Színház Kardos Gábor, Korompay Vali
• 1968/69, Állami Déryné Színház Rajna Ádám, Várnagy Katalin
• 1970/71, Szigligeti Színház Cs. Németh Lajos, Szilvássy Annamária
• 1973/74, Miskolci Nemzeti Színház Blaskó Péter, Péva Ibolya
• 1973/74, Veszprémi Petőfi Színház Joós László, Demjén Gyöngyvér
• 1975/76, Ódry Színpad Vitai András, Bánfalvy Ágnes
• 1975/76, Nemzeti Színház Téri Sándor, Balkay Géza,Bodnár Erika,
Udvaros Dorottya
• 1980/81, Vörösmarty Színház Szakácsi Sándor, Herczeg Csilla
• 1981/82, Móricz Zsigmond Színház Vitai András, Hartmann Teréz
• 1981/82, Bábszínház Kormos Gyula, Czipott Gábor
Borszéki Márta, Halmy Izolda
• 1982/83, Hevesi Sándor Színház Nemcsák Károly, Fekete Gizi
• 1984/85, Operaház Molnár András, Csavlek Etelka
• 1985/86, Gárdonyi Géza Színház Bal József, Eszenyi Enikő
• 1985/86, Csokonai Színház Lamanda László, Németh Nóra, Simon Mari
• 1987/88, Hevesi Sándor Színház Nádházy Péter, Mester Edit
• 1989/90, Nemzeti Színház,Karmelita Udvar Mihályi Győző, Ráckevei Anna
• 1990/91, Nemzeti Színház Mihályi Győző, Ráckevei Anna
• 1990/91, Békés Megyei Jókai Színház Kárpáti Levente, Tihanyi Szilvia
• 1990/91, Független Színpad Bagó Bertalan, Fritz Katalin
• 1994/95, Új Színház Horváth Virgil, Szalay Mariann
• 1994/95, Nevenincs Színház,Városligeti Globe Albert Gábor, Holl Zsuzsa
• 1994/95, Szigligeti Színház, Benedek Gyula, Kéner Gabriella
• 1998/99, Csokonai Színház, Sebestyén Aba, Horváth Réka, Páris Noémi
• 1998/99, Veszprémi Petőfi Színház Gazdag Tibor, Blaskó Péter,
Szorcsik Viktória
• 1999/00, Nevenincs Színház, Globe Színház Beczásy Áron, Halász Zsuzsa
• 1999/00, Miskolci Nemzeti Színház Magyar Attila, Kovács Vanda
• 2000/01, Magyar Színház Kaszás Attila, Auksz Éva
• 2000/01, Békés Megyei Jókai Színház Sánta László, Steinkohl Erika
• 2000/01, Hevesi Sándor Színház Valkó Dániel, Pap Lujza
• 2001/02, Holdvilág, Kamaraszínház Nagy Bálint, Kovács Dorottya
• 2003/04, Katona József Színház, Kamra Kocsis Gergely
• 2004/05, R.S.9. Stúdió Turi Bálint, Gergely Erika Vörösmarty Mihály  

Vörösmarty szegény sorsú Fejér megyei kisnemesi család fia volt, szinte együtt született a XIX. századdal, hiszen 1800. december elsején látta meg a napvilágot a Vörösmarty család harmadik gyermekeként. Kilencen voltak testvérek, ő volt a legidősebb fiú. A művelt nemesifjak számára kötelező klasszikus műveltség mellett már diákkorában ismerkedni kezdett a korszerű irodalommal, a felvilágosodással és a bontakozó romantikával. Előbb a német romantika túlzásai ragadták el, de azután megismerkedett Shakespeare-rel és vele együtt a felnövekvő francia romantikával.

1817-ben Vörösmarty Mihály Pestre igyekezett unokabátyjához, amikor Martonvásár közelében eltörött a lovasszekere. Csak találgatta, hogyan kellene megjavítani, amikor egy úri hintó állt meg a kocsi mellett. Perczel István, a hintó egyik utasa (Mihály osztálytársa) inasaival hamar rendbe hozatta az eltörött kocsit. Miután Mihály megköszönte a segítséget, István bemutatta őt apjának, Perczel Sándornak, Tolna megye főispánjának. Vörösmarty egyszerűsége megtetszett Percel nemzetes úrnak; megkérte, legyen gyermekei nevelője. Mihály rögtön elvállalta, hiszen így megoldódni látszott a legnagyobb gondja: végre beiratkozhatott az egyetemre. Verselgetett, színházba járt, a nevelői feladatát is maradéktalanul ellátta, és mégis maradt egy kis szabadideje, amit olvasással töltött. A korai kísérletek után ebben a körben vált költővé - de a későbbi nagy költőt ekkor még csak Kisfaludy Károly látta meg benne.  

A húszas években, a magyar romantika kezdetén az irodalom fő feladata a fokozott nemzettudatosítás, a régi dicsőség idézése, a nemzeti pátosz volt. Időszerűvé vált a mondai tárgyú eposz, és romantikus divattá lett a klasszicizmustól örökölt, de romantikus tartalommal megtöltött hexameter. Vörösmarty 1824-ben írta a Zalán futását, amely telibe találta ezt az igényt. A hexameteres eposz időszerűsége csak néhány rövid év volt, de ezekben az években ez volt a fő műfaj. És Vörösmarty művétől elámult a nemzet. A költőt eddig csak szűk körben ismerték, csak huszonöt éves korára országosan dicsőített: a dúsgazdag nyelv (amelyhez hasonló sem volt addig a magyar irodalomban), a zabolátlan, színes képzelet, a képalkotás merészsége elragadtatással töltötte el az olvasókat.

Vörösmarty ettől kezdve hivatásának és életformájának tartotta az irodalmat. Akárcsak mestere, Kisfaludy Károly, ő is az irodalomból akart megélni: hivatásos költő akart lenni. Előbb főleg epikus műveket írt, de az eposzok divatjának leáldozása után figyelme inkább a dráma felé fordult. Felismerte, hogy a templom és az iskola mellett a színház is a nyelvművelés fontos terepe. Drámákat írt tehát, hogy a budai Várszínház eredeti magyar műveket mutathasson be, ne szoruljon az érzelgős német drámákra: Shakespeare és Victor Hugo nyomdokain haladva megteremtette a franciás típusú magyar romantikus drámát. Színpadra szánt művei közül a Csongor és Tünde a kevés remekművel dicsekvő magyar drámairodalom egyik legjobb alkotása. Egyébként 1837-ben a Nemzeti Színházat is az ő egyfelvonásosával, az Árpád ébredésével nyitották meg. Nem csak írt, fordított is: Shakespeare Lear király-át és Julius Caesar-át ő fordította először magyarra.

A színház mindig a szívügye volt. Középiskolai diákévei idején Pesten még nem létezett állandó magyar színház, ámde az 1818-ban alakult székesfehérvári magyar társulat hetente kétszer tartott előadást a pesti Német Színházban. Az iskolai tilalom ellenére Vörösmarty többször is megtekintette a szülőföldjéről érkezett színészcsapat előadásait.

Ha drámáiban túlnyomó is a zengő líra, és ezért nem mindig színszerűek, elméleti írásaiban a dramaturgia legjobb szakemberei közé tartozott. Az első módszeres magyar dramaturgiát is ő írta "Elméleti töredékek" címmel. Színházkritikái voltak a legfőbb színházformáló erők a reformkorban - egyes vélemények szerint, ha nem lett volna olyan nagy költő, ő lett volna az egyik legnagyobb magyar kritikus.

De valójában az epikus, a drámaíró és a kritikus is elhalványodik a lírikus mellett: életművében a lírai költészet ugyan kevesebb nyomtatott oldalt foglal el, mint egyéb műfajú művei, de ezekből a versekből úgy lehet összeállítani egy tucatnyit, hogy költőjük a világköltészet első sorába kerül általuk. A Szózat, a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, az Előszó vagy A vén cigány a mi magas színvonalú költészetünkben is a legnagyobb alkotások között foglalnak helyet.

Vörösmartyt mindenki tisztelte, becsülte. Különösen a költőt tisztelték benne, hiszen politikusként ritkán lépett föl; de verseiben folyamatosan politizált. Amit Széchenyi könyveiben, Kossuth vezércikkeiben, Deák és Wesselényi beszédekben fogalmazott meg, azt ő költeményekkel fejezte ki.

Kisfaludy Károly halála után Vörösmartyt bízták meg a Jelenkor szerkesztésével. Szenvedéllyel vetette bele magát az Akadémia munkájába: bírált, tervezett, javasolt, mindenben részt vett; úgy gondolta, hogy a nyelv művelése, a nemzeti kultúra "kimunkálása" minden áldozatot megér: ez is politikai tett. A rendőrség is így gondolkodott, ezért 1835-től titkon figyeltette a költőt.

1839-ben Vörösmarty már igazi politikus volt: részt vett az ellenzék balatonfüredi konferenciáján. 1841-ben, amikor a börtönből nemrég szabadult Kossuth megírta vezércikkét, és Széchenyi egy írásban támadja őt, Vörösmartynak is állást kellett foglalnia: szembe fordult Széchenyivel, és - fenntartásokkal bár - Kossuthoz csatlakozott. Szinte naponta találkoztak a Csigában; a füstös helyiség asztalát a nemzet vezéregyéniségei ülték körül. Itt, ahol korábban borozgatni, színházról beszélgetni ültek be Vörösmartyék, most már bizalmas politikai viták folytak: a változás napjáról beszéltek, szervezkedtek, ebből az asztaltársaságból született meg a Nemzeti Kör, az ellenzéki párt magva.

A márciusi forradalom után sokszor írták Vörösmartyról, hogy kiábrándult a forradalomból, s hallgatva félreállt. De ez nem igaz, hiszen ő írta a "Harci dalt", és az elsők között írta alá a köztársaságot követelő nyilatkozatot is. Petőfi korábban lelkesedett érte, hiszen Vörösmarty korán felismerte Petőfi nagyságát, és segítette érvényesülését - de azután mégsem tudott vele tartani, és akkor Petőfi megtagadta. Vörösmarty furcsa helyzetbe került: a forradalom ellenségeinek ő is forradalmár volt, a forradalmárok azonban maradinak tekintették. Amikor elkövetkezett a bukás, Haynaunak ő ugyanolyan üldözendő forradalmár volt, mint sógora, az igazi forradalmár Bajza.  

Haynau bukása után hazatérhetett, és még munkája is akadt: újra Shakespeare-t fordított. De lelki egyensúlyán ez már nem segített: belezuhant a teljes pesszimizmusba. Az 1850-ben írt Előszó költészetünk egyik legkomorabb, legreménytelenebb remekműve. A költő ekkor már búskomorságban élt, valahol az őrület határán. De csak a határán. Költészete ebből a mélységből emelkedett a legmagasabbra: ekkor, ilyen lelkiállapotban írta A vén cigányt, a legzordonabb keserűség és a nagyon távoli remény ötvözetéből komponált remekművet. Sokan, és alighanem jogosan, ettől a nagy költéménytől keltezik a modern magyar költészetet.

Vörösmarty ötvenöt évet élt, 1855-ben halt meg. Életműve nemzetközi örökség, és világirodalmi érték. Szózatja Kölcsey Himnusza mellett nemzeti imádsággá lett. A Csongor és Tünde a legszebb és legzeneibb hangzású magyar mesejáték. Eposzait ugyan nemigen olvassuk, de aki mégis ismeri, elámulva veszi tudomásul bennük a romantika szertelen színpompáját. Dramaturgiai és kritikai műveiből fejlődött ki a hazai színikritika. Lírai versei és velük egy-egy balladája pedig élő és szakadatlanul ható költészet, előadóművészeink és műkedvelőink versengve mondják. S mindenekelőtt az életutat befejező A vén cigány olyan költői orom, amelyet eddig legföljebb elért, de túl nem haladhatott néhány legremekebb alkotása a mi gazdag költészetünknek.

 forrás: Székesfehérvári Vörösmarty Színház