Jubileum Miskolcon

 Miskolci Nemzeti Színház 25. alkalommal tûzi mûsorra május 19-én Bizet: Carmen címû operáját , amelynek idén februárban volt a bemutatója. A Selmeczi György által rendezett opera nemzetközi szereposztásban szerepel a 2006. június 15-25. között megrendezésre kerülõ "Bartók + Verismo 2006" Miskolci Nemzetközi Operafesztivál programjában.

Seres Ildikó, Mester Viktória, Tóth Adrienn 
fotó: Strassburger Alexandra
Georges Bizet Carmenjának 1875-ös párizsi premiere bukás volt: a korabeli "jólnevelt" közönség arisztokraták és idealizált hősök helyett cigányokat, munkásnőket, közkatonákat és csempészeket láthatott a színpadon - a francia kritikák szerint "erkölcstelen" és "botrányos" történetbe ágyazva. Az osztrák publikumnak azonban más volt a véleménye, s a szintén 1875-ös bécsi bemutató után Bizet főműve sorra meghódította a világ színpadait; a Carmen ma egyike a legnépszerűbb, leggyakrabban játszott operáknak. (A Habanérát vagy a Torreádor-dalt bizonyára még azok is ismerik, akik nagy ívben elkerülik az operaházakat és a koncerttermeket.)
A Prosper Mérimée elbeszélésére épülő Carmen cselekménye Sevillában és környékén játszódik valamikor a 1820 körül. Carmen, a gyönyörű cigánylány több férfit is megigéz, illetve magába bolondít, köztük Don Hosé tizedest és Escamillót, az ünnepelt torreádort. Egy katona, egy cigánylány és egy torreádor szenvedélyektől fűtött szerelmi háromszöge nem ígér sem unalmat, sem békés, nyugodt befejezést...
Mester Viktória | fotó: Strassburger Alexandra

Georges Bizet: CARMEN
- opera négy felvonásban, két részben, magyar nyelven -

Szövegét Prosper Merimée azonos című novellája nyomán
Henri Meilhac és Ludovic Halévy írta

Lillas Pastia: KULCSÁR IMRE
Carmen: MESTER VIKTÓRIA /TÓTH JUDIT /ERDÉLYI ERZSÉBET
Don José: NYÁRI ZOLTÁN/ DARÓCZI TAMÁS/ MUSKÁT ANDRÁS
Micaela: HERCZENIK ANNA/EPERJESI ERIKA/KERTÉSZ MARCELLA
Escamillo: BRETZ GÁBOR/SÁNDOR ÁRPÁD
Zuniga: KINCSES KÁROLY/ IRLANDA GERGELY
Frasquita: KERTÉSZ MARCELLA /TÓTH ADRIENN/KECSKEMÉTI EDINA
Mercédes: SERES ILDIKÓ /MOLNÁR ANNA
Le Dancaire: HONINGER LÁSZLÓ /DOMOSZLAI SÁNDOR
Le Remendado: CSELÓCZKY TAMÁS/TURPINSZKY BÉLA
Morales: REZSNYÁK RÓBERT/MOLNÁR ERIK/KOLOZSI BALÁZS
A kölyök: FŰZI ATTILA

Közreműködik:
A Miskolci Nemzeti Színház Zenekara, Énekkara és Tánckara,
valamint a produkció gyermekkórusa

Díszlet: ZEKE EDIT Jászai-díjas
Jelmez: TORDAI HAJNAL
Dramaturg: TÖMÖRY PÉTER
Zenei vezető: BARTAL LÁSZLÓ
Koreográfus: KOZMA ATTILA
Karigazgató: REGŐS ZSOLT
Korrepetítor: FŰZI NÓRA
Színpadmester: FARKAS GÁBOR
Ügyelő: FÜSTI MOLNÁR ÁGOTA
Súgó: SZABÓ BERNADETT
Munkatársak:
ÚJHELYI ISTVÁN, VARGA ZSUZSA,
MAJLÁTH MARIANN
Rendezőasszisztens: RADNAI ERIKA
Vezényel:
BARTAL LÁSZLÓ, PHILIPPE DE CHALENDAR, VÁRADI KATALIN

Rendező: SELMECZI GYÖRGY
Erkel-díjas, Liszt-díjas

***

Carmen - a mi életünk
Selmeczi György rendező
Selmeczi György 
fotó: Kőhalmi Péter

Épeszű ember nem rendez Carment. Mert olyan elemi alaptoposza az európai kultúrkörnek, amit szinte felfejthetetlen burok vesz körül - a köztudatban nem csupán a története él, hanem maga a jelenség is, és minden egyes férfi-női gesztusa életünk részévé vált. Ez a toposz a női vonzerő pozitív és negatív formája, amelynek ősformáit az antikvitás irodalmában, a Bibliában is megtaláljuk, kezdve az asszonyállatban rejtező ördög meglehetősen primitív változatától kezdve a csábítás és a vágykeltés legrafináltabb formáiig. A történet az európai kultúrkör más nagy archéihoz - Don Juan, Faust, Othello - hasonló. A történetet hosszú évszázadokon keresztül csócsálja, öklendezi Európa, s a legújabb korban hozzáadódik még a női emancipáció kérdésköre is - és így születik meg a 19. század második felében Merimée elbeszélése, majd Bizet operája.

A "Carmen" erejét mutatja egy Magyarországon megtörtént eset (amelyből Szőcs Géza készített remek egyfelvonásos drámát): vidéki társulat a Carmennel turnézik, és a Carment játszó nőbe szerelemes a Don Josét és az Escamillót játszó két színész. Párbajban akarják eldönteni, hogy kié legyen a nő, ám a párbaj nem engedélyezett. Ezért a harmadik felvonás párbajjelenetében Escamillo valóan ledöfi Don Josét. Micsoda sodró ereje van magának a történetnek és a darabnak, hogy két férfi a Carmen című opera szereplőinek az indulatain "belül" számol le egymással.

Épeszű ember nem rendez Carment, mert az operajtászás történetét tekintve a Carmen egy kifejezetten lestrapált mű. Tapasztalatom szerint ennek egyik következménye, hogy akik mégis erre a feladatra adják a fejüket, egyre szélsőségesebb megoldásokkal élnek a művészi újat mondás kényszerétől hajtva - és ez nagy csapdákat rejt. Aki nekilát a rendezésnek, folyton a déjá vu érzésével küszködik. Ám alig akad művészember, akit ne izgatna éppen ez az európai toposz. Annak tudatában, hogy ez lehetetlen, az ember mégis nekivág. Van ebben valami végzetszerű - nemcsak a történetbeli Carmen végzetszerűen kihívó, hanem a Carmen-jelenség mint életünk egyik alapmotívuma és mint mű is rendkívül érdekes és vonzó. Számomra is az. Ezért dolgozom Miskolcon a Carmennel.

Ahhoz, hogy egy rendező nekilásson a Carmennek, döntenie kell: mit is akar? Én is súlyozok. Vannak fontos, és kevésbé fontos vonulatok. Abban reménykedem, hogy a számomra fontosak talán nincsenek olyan mértékben elkopva, mint sok más motívum. Például kevéssé érdekel Carmen cigánysága, a gitan-romantika. Sokkal inkább izgat az emberek és vérmérsékletük különbözősége: Don José navarrai, Carmen pedig andalúziai. A navarrai introvertáltabb, intellektuálisabb, sebezhetőbb nép, míg az andalúzok indulatosabbak, hamarabb előrántják a kést, az öröm megélésének és az örömszerzésnek sokkal központibb szerepe van a mindennapi életükben.

Érdekel az a - talán túl egyszerűnek is tűnő - modell, miszerint az élet minden mozzanatában felfedezhető a corrida, a bikaviadal motívuma. Színpadi értelemben ez vonz leginkább. A spanyol kultúrkörben élők a nyomor, a rongyos mindennapok után a corrida ünnepére átváltoznak: előkerülnek a csodálatos ruhák, az egész város úgy néz ki, mintha csupa úrhölgy és úr lakná. Fantasztikusan vonzó az egész ünnepi készülődés, és az ünnep megélésének megannyi rituáléja, a vásári forgatag, a felvonulások és körmenetek pompája. És az ünnepnek csak az egyik - bár kétségtelenül szimbolikusan legfontosabb - mozzanata a mindenki által ismert pillanat, amikor eldöfik a bikát. Az is egy rituálé, ahogy a viadal résztvevői önmagukat és a bikát a halálra felkészítik, ahogyan belehajszolják magukat ebbe az eksztatikus állapotba. Nem véletlen, hogy Cervantestől Lorcáig, nem beszélve - ma így mondhatjuk - a nagy macsókig, vagyis Picassóig és Hemingwayig, nagyon sokakat foglalkoztatott ez a téma: a fojtott, parázsló, belső szenvedély, ami a bika és a torreádor szembennállásában csúcsosodik ki. Az élet minden konfliktusa abban az egyetlen - évről évre visszatérő, az ünnep minden mozzanatával és szakralitásával körbevett - pillanatban sűrűsödik össze, amikor a torreádor ledöfi a bikát.

Ám, mint ahogyan az lenni szokott egy mégoly egyszerű világmodellel, ez is bonyolultabb: ennek a történetnek a szereplői nem "bikák" és "torreádorok", hanem hol "bikák", hol meg "torreádorok" életük "arénájában". Nem arról van szó, hogy vannak győztesek és vannak halálra szántak. És ez nem csupán a Carmen-történetben van így, hanem a valós életben is. És ezzel persze lerántom ezt az egészet a közhely szintjére. De! Teszem ezt úgy, hogy tudomásul kell venni: a közhely mélységes igazságát is fel kell tudni mutatni. Ez a kettősség bennünk lakozik, és mindig a másik féltől függ az, hogy ki vagyok: "bika" vagy "torreádor". De! A Carmen című opera azért halhatatlan, mert a szerepeknek és a szerepcserének a közhelyszerűsége semmivé lesz azáltal, hogy Carmen és Don José a szélsőségességig elmennek: Don José vad, indulatos és őszinte szerelemből és szerelemféltésből megöli Carment.

Számomra a kihívás abban áll, hogy ezt a munkahipotézist és modellt valóságos pillanatokká tudom-e én és az énekesek átlényegíteni. Mint rendezőt olyan kérdések foglalkoztatnak, hogy miként tudom a szükséges feszültséget fenntartani? Szakmai kérdés: mekkora legyen a távolság férfi és nő között? Hogyan, miképpen és hányszor érintik meg egymást? Ha a férfi és a nő (vagyis a férfit és a nőt játszó színész) között a távolság a hitelesnél több vagy kevesebb, elvész a feszültség, az izzás. Hogyan működik a testi kapcsolat a színpadon? Mikor következik be, ha a férfi közelebb lép az imádott nőhöz, hogy a közöttük létező feszültség lerombolódik, a szenvedély kihuny? Melyek az énekesek személyiségnek azon vonásai, amelyeket meg kell mutatniuk? És szólni kell az erotikáról is. Miként lehet ezt megjeleníteni? Nincs szükség meztelenkedésre. Ez is nagy feladat, hogy állig felöltözött szereplők tudjanak olyan szenvedélyeket kelteni, amelyek vad ágyjelenetnél sokkalta vágykeltőbbek és erotikusabbak.

A Carmen zenetörténeti szempontból is rendkívül érdekes. Bizet - a bikaviadalok tematikájával foglalkozó emlegetett macsókkal, Picassóval és Hemingway-jel szemben -, más alkat volt. Érdekes annak kutatása, hogy mi az élet és mű kapcsolata. Hogy az élet "hiányaiból" épül-e élet(mű) vagy sem? De ugyanilyen érdekes a "talált tárgy" kérdése. Bizet esetében is él az ember a gyanúperrel, hogy - nevezzük így - az isteni gondviselés, az isteni szikra, ki tudja pontosan, micsoda adott neki ötletet, ihletet a Carmen megkomponálásához. Nincs az a művészi érdeklődés, nincs az a munkamódszer, nincs az a koncepció, ami azt eredményezi, hogy egy szerző leül, és megír tizenhat világslágert. Bizet sok szép művet szerzett: az Arles-i lányt a Gyöngyhalászokat, a Cédrus-szimfóniát satöbbi, de ezeket nem lehet egy lapon említeni a Carmennel. Hogy ez - egy életművön belül - miként lehetséges, ki tudja? A lényeg, hogy megszületett a mű, és olyan erősek a slágerei, hogy tehet és akarhat bármit a rendező, ezeket a slágereket színre kell vinni, mert a közönség hallani akarja azokat, és mert a sláger - nincs mese - az sláger. A Habanera, a Torreádor-dal és a többi... Ezekben a slágerekben kell megszületniük az operai pillanatoknak. Hihetetlen veszélyeket rejt ez is. A Habanerát sokan úgy tartják számon, mintha az az "O sole mio", a szintén mindenki által ismert nápolyi dal párja volna. Alig van nagyobb kihívás, mint a közhelyek szintjére került slágert úgy elénekelni, hogy az a drámai mélységeket is megszólaltassa, hogy a szerző és a opera igazságát képviselve csendüljön fel a színpadon.

Lejegyezte: Kornya István

forrás: Miskolci Nemzeti Színház