Interjú Kassai Csongorral

"Minden szerep új kihívás!" állítja az a felvidéki magyar színész, aki a világot jelentõ deszkákat nem Magyarországon, hanem Szlovákiában indult el meghódítani. Bátorságának elismerés és megbecsülés lett a jutalma. Magyarok és szlovákok, laikusok és szakmabeliek egyaránt megtanulták már nem mindennapos nevét: Kassai Csongor.

- Kell ennél hangzatosabb név ebben a szakmában?

Kassai Csongor: Nehéz megmondani. Ez olyan név, amelyet vagy rögtön megjegyez az ember, vagy soha. A magyar színházlátogatók általában ismerik a Csongor és Tündét, már fiatalon, kötelező olvasmányként találkoztak vele, úgyhogy felfigyelnek rá. De mivel az én közönségem általában szlovák emberekből tevődik össze, inkább az utóbbi szokott történni, tehát hogy nem képesek megjegyezni. Legfeljebb azt, hogy valami furcsa és ritka magyar név.

- Pont ide akartam kilyukadni. Hogy lesz egy Kassai Csongorból a szlovák színpadok egyik legismertebb s legfoglalkoztatottabb színésze?

Kassai Csongor: Úgy, hogy annak idején, mikor a főiskolára kerültem, nagyon sok biztatást kaptam. Már akkor is rengeteg szerepet osztottak rám mint magyarra. Nagyon kellemes meglepetés volt ez számomra. Egyszerűen nem vették hátránynak, hogy érezni a magyar akcentust, mikor szlovákul beszélek. Inkább kedvesnek, aranyosnak találták. Persze számomra mindig világos volt, hogy ezen javítanom kell, ha nem akarok a szlovák színházakban csupa furcsa figurát alakítani csak azért, mert akcentusomból kifolyólag nagyon jól el tudom játszani ezeket a szerepeket.

- Állításod szerint még mindig megvan az akcentusod. Még most sem zavar senkit?

Kassai Csongor: Már nem! Az az érzésem, hogy már nem zavar senkit.

- Azt tapasztalom, hogy a nézők így szoktak meg, s ilyennek fogadtak el.
És a szakma?

Kassai Csongor: A szakma is, úgy-ahogy. Úgy érzem, megtaláltam azokat az embereket, akik szeretik, amit csinálok, s ahogy csinálom. Stanislav Štepka a saját kis furcsa Radošinai Naiv Színházában, amely nem tipikus, hagyományos kőszínház, az életből meríti a témáit. Általában komikus szerepeket játszom benne; ott ez nem zavaró, épp ellenkezőleg, a nézők nagyon szeretik. Jozef Bednárik pedig olyan ember, akit ez azért nem zavar, mert őt az érdekli, hogyan alakítasz. Semmi más. De folyamatosan azon dolgozom, hogy ezt a hátrányt lefaragjam.
Sőt, nyugodtan állíthatjuk, hogy te a hátrányból előnyt kovácsoltál magadnak.

Kassai Csongor: Igen, fogalmazhatunk így is, hiszen akik szerepeket osztanak rám, nagyon sokszor ebből is merítenek: ez a neki való figura * mondják*, mert ide kell az akcentus. Főleg az elején volt így.
Ahhoz viszont, hogy valakire szerepeket írjanak, le kell tennie valamit az asztalra...
Igen, s ezt a gondolatomat nagy előszeretettel osztom meg mindenkivel. Ugyanis a főiskoláról kijövet a fiatal színészek szeretnék, ha elismernék őket, szerepeket osztanának rájuk. Viszont ez nem így működik. A főiskola arra van, hogy megmutasd, mit tudsz. Nem osztanak rád szerepet csak azért, hogy bebizonyítsd: van tehetséged. Pont fordítva: azért kell megvillantanod képességeidet, hogy további lehetőséget kapj a bizonyításra. Ezt sajnos, nem sokan tudatosítják.

- Te viszont tudatosítottad...

Kassai Csongor: Hát, úgy néz ki, hogy igen. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja... (nevetés)

- Szándékosan választottad a nehezebb utat?

Kassai Csongor: Milyen nehezebb útra gondolsz?

- Hogy Magyarországon anyanyelven meg sem próbáltad a főiskolát.

Kassai Csongor: Aha, már értem. Először is: számomra mindig hihetetlenül attraktív dolog volt szlovákokkal kapcsolatot teremteni, kommunikálni velük. Kassán alig kerültem kapcsolatba a szlovák nyelvvel, hisz a Tháliában magyarul próbáltunk és játszottunk. Ott még az üzletben is tudnak magyarul. Ezért találtam hihetetlenül érdekesnek a főiskola idegen nyelvű környezetét, ahol új nyelvet tanulhattam.
Másodszor: én azt tartottam a nehezebb útnak. Magyarországra biztos, hogy nehezebb lett volna bekerülnöm. Ott a felvételin sokkal többet követelnek meg az embertől, szeretik levetkőztetni a lelkét. Most már nem volna vele gondom, de az akkori énemnek problémát jelentett volna. Itt ezt nem igazán követelik meg a felvételin. Egyébkén nem vagyok benne biztos, hogy szükség van rá. Tizennyolc évesen az ember még nem igazán ismeri magát. Másrészt viszont ez a hivatás megköveteli, hogy megismerd s elfogadd magad. Mert más ember bőrébe csak úgy tudsz belebújni, ha a sajátoddal már tisztában vagy.

- Jól értelmezem szavaidat, hogy egy szlovák színművészeti főiskolára a nyelvi akadály ellenére is könnyebb bekerülni, mint egy magyarországira?

Kassai Csongor: Oda pszichikailag nehezebb. Itt, Szlovákiában már csak azért is könnyebb bejutni, mert mindig vesznek fel egy-két magyar diákot, ugyanis arra számítanak, hogy ők úgyis visszamennek a magyar nyelvű színházakba: Kassára, Komáromba, esetleg Győrbe. Nagy Andris osztálytársam például Egerbe került.

- Pozitív diszkriminációra célzol?

Kassai Csongor: Szerintem eleinte volt. Erről nem beszélnek nyíltan, meg nem adják a tudtodra, de mégis érezni rajtuk, hogy azt gondolják: te úgyse szlovák, hanem magyar színházakban fogsz játszani.

- Beszólások, cikizések egy-egy baki vagy kifelejtett visszaható névmás után azért biztosan voltak...

Kassai Csongor: Persze, előfordult, de ennek nagyon korán elejét vették. Volt egy kitűnő tanárnőm, aki már az első órákon elérte, hogy az osztályban ezt természetesnek vegyék. Elfogadtak, így én is el tudtam fogadni magam. Pszichológia az egész. Mert ha képtelen vagy felszabadulni a kommunikációban, akkor lehetetlenség tanulni. Szerencsére nekem nagyon sokat segítettek ebben. Én meg vettem a lapot, s voltam akkora állat, hogy elkezdtem komolyan tanulni. (nevetés)

- Olyannyira, hogy most már te javítgatod a szlovák kollégákat. Hogy viselik?

Kassai Csongor: Nem tudom, de nem is érdekel. Magukra vessenek. Ha nem tudták megtanulni eddig, akkor tanulják meg egy magyartól. Nem magam miatt teszem, hanem értük. Én is sokat tanultam például Štepkától, aki pedagógiát végzett Nyitrán, s mint szlovák szakos tanár a szlovák nyelv nagy mestere.

- S a szülők hogy élték meg, hogy fiuk nem a villanypóznákat, hanem a színpadokat hódította meg?


Kassai Csongor: Nem kommentálták a döntésemet. Se lebeszélés, se támogatás nem volt a részükről. Elfogadták, hogy ez az én választásom. És most már úgy érzem, büszkék rám. Mert azért jár a postás felénk is, csenget is kétszer, behozza az Új Szót vagy a Vasárnapot (nevetés), s a szüleim örülnek, ha olvashatnak rólam. Ha már csak évente egyszer látnak, akkor legalább ilyen formában találkozzunk. Biztos jólesik édesapámnak, édesanyámnak meg az öcsémnek, ha a falubeliek büszkék rá, hogy Kiskövesdről valaki ilyen sokra vitte. Mert elmondásuk szerint sokszor megállítják őket, ha olvasnak vagy hallanak rólam. Ezt nekem is jólesik hallani.

- Pedig a szüleid valami ťnormálisŤ szakmát szerettek volna neked, ezért is írattak a kassai ipariba...

Kassai Csongor: Tényleg a szüleim döntöttek, hogy milyen iskolába megyek, mert nekem halvány sejtelmem se volt, hogy mit szeretnék. Ha gimnáziumba mentem volna, akkor szükség lett volna még valamilyen továbbképzésre, mert az nem ad szakmát a kezedbe. Az iparival ellentétben. Csak azzal nem számoltak szegények, hogy lesz ott egy kisszínpad... (nevetés)

- Meg egy sítanfolyam, ahol mint parodista megvillantod tehetségedet...

(nevetés) Jaj, igen! Valóban, még elsőben a sítanfolyamon a parodizálással kezdődött az egész, ami aztán odáig fejlődött, hogy minden óra végén kaptam tíz percet, hogy az éppen benn lévő tanárt utánozzam. Az leült a helyemre, én meg kimentem a katedrára. Ez hihetetlen nagy kihívás volt, mert improvizálnom kellett, de úgy, hogy mindenkinek tetsszen. Mert ha hülyét csinálsz a tanárból az osztály előtt úgy, hogy az nem hallja, azon mindenki a hasát fogja a röhögéstől. Viszont ha a tanár is ott ül, olyan módon kell parodizálnod, hogy ő is szórakozzon. Hogy azt a nevezetes tükröt odatartsd elé, de ne sértődjön meg. S ez nagyon nehéz.

- Szórakoztak rajta?

Kassai Csongor: Hál’ istennek, igen! Még most is feláll a szőr a hátamon, ha belegondolok, hogy ez milyen háklis téma. Mert azért nem minden tanárt lehet egyformán parodizálni. Te is jól tudod, hogy vannak jó fej tanárok, karakteresek * velük könnyű dolga van a parodistának *, de vannak olyanok is, akik fásultak, akik semmiről nem szólnak, az ún. kockafejűek * no, itt mindig a kés hegyén táncol az ember.

- Rossz nyelvek szerint ennek köszönheted az érettségidet is...

Lehet, ugyanis a tanáraim tudták, hogy belőlem úgyis színész lesz, hisz már előtte felvettek a Jókaiba. Fölösleges lett volna elhúzniuk a szakmai tantárgyakból. Inkább ťátnyomtakŤ. Azóta se használom a különböző ellenállásokat meg mit tudom én még mit. Maximum bekötöttem a csillárt vagy a kapcsolót a lakásomban. Ezt meg tudom csinálni, de azért a négyszáz kilowatt, az négyszáz kilowatt... (nevetés)

- Még ha akarnád, se jutna nagyon rá időd, ugyanis rengeteg munkát vállalsz. Volt olyan hónap, hogy 27 estét színpadon töltöttél. Hogy jut időd a magánéletre?

Kassai Csongor: Abban a hónapban nem volt magánéletem. (mosoly) A baráti körömben is általában mindenki színész, nagyon jól tudják, mivel jár ez a szakma. Látjuk egymáson, ki mikor nyűgös, mikor kell békén hagyni, vagy épp ellenkezőleg ott lenni mellette. Ez ilyen életforma.

- Van egy színésznek egyáltalán magánélete?

Kassai Csongor: Szerintem van. Még akkor is, ha nehéz egyértelműen elválasztani a kettőt. Tudom, hogy én is másképp gondolkodtam Kassán, mint itt, mikor idejöttem a főiskolára. Volt pár osztálytárs meg az említett tanárnő, akik rengeteget adtak nekem: szakmailag s emberileg egyaránt. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Más fejjel gondolkozom. Mikor egyedül vagyok, másképp kommunikálok az emberekkel, mint tíz évvel ezelőtt.

- Akkor így teszem fel a kérdést: külön tudod választani a szakmádat a privát életedtől?

Kassai Csongor: Életem szorosan kötődik a hivatásomhoz, ez tény. Egy színész általában 24 órán keresztül színész. De ez nem azt jelenti, hogy a családban, párkapcsolatban vagy a barátai előtt színészkedik. A barátok nem játsszák meg magukat egymás előtt.

- S a szerepeid mennyire befolyásolnak téged, ill. a saját egyéniséged mennyire van hatással alakításaidra?

Kassai Csongor: Ez változó. Szerepe válogatja. Nem lehet kategorizálni. Ha én transzvesztita-szerepet fogok játszani, az nem jelenti azt, hogy a jövő hónaptól magas sarkú cipőben és parókában fogok szaladgálni az utcán. Vagy hogy bombával rohanok be a szupermarketbe, ha tömeggyilkost alakítok. (nevetés) Arra az időszakra, amíg játszod, magadévá teszed a szerepet, aztán mikor hazamész, leveted, és működsz tovább.

- De a rendezők igyekeznek a szerephez legjobban illő színészt megtalálni, nem?

Kassai Csongor: Először nézésre válogatnak, hogy ez olyan típus-e, amilyen nekik kell. Aztán kipróbálják, hogy milyen párbeszédben, szövegben, megnyilvánulásban, s ezek alapján döntenek.

- Tehát azt mondod, a saját jellemvonások nem befolyásolják, hogy milyen jól alakítasz egy szerepet?

Kassai Csongor: Az egész a te megfigyelőképességeden múlik. Mert a színész lopkod. Állandóan ťkölcsönvesziŤ valaki másnak a karakterét. Hogy mennyire tudod megjegyezni a körülötted lévő emberek jellemvonásait, s átönteni magadba, az a mérvadó. Nagyon kevés olyan szerep van, amelyet magadról játszol, magadból merítesz. Általában más ember vagy, más közösségből származol, mint az általad alakított figura.

- De csak van olyan szerep, amely jobban illik hozzád, mint bármelyik más, amelyet szívesebben alakítasz!

Kassai Csongor: Kétségtelen. Például az Élet minden áron David Wienerje visszahúzódó figura volt, amilyen tulajdonképpen én is vagyok, így ez a szerep nagyon közel állt hozzám. Szerettem is nagyon.
Olyan is van, amit úgy gondolod, hogy nehezen tudnál eljátszani?
Mindig van olyan! Ez a szép benne. Ez jelenti a kihívást. Ha fejlődni akarsz, olyan szerepeket kell keresned, amit még nem csináltál, amit úgy érzel, hogy nagy feladat, hogy kihívást jelent.

- Akkor David Wiener nem is volt kihívás?

Kassai Csongor: Abból kiindulva, amit mondtam, azt is mondhatnád, hogy nem volt nagy kihívás, mert a sajátomhoz hasonló karaktert kellett eljátszanom. Mégse volna igazad. Mert egy nagy filmben komoly szerep volt. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy mit s hogyan játszom. Hogy az egésznek legyen értelme.

- Szabadúszónak lenni se lehet könnyű feladat...

Kassai Csongor: Ha szabadúszó vagy, sokkal komolyabban kell készülnöd minden szerepre. Ha szerződés alatt állnék valamelyik színházban, törvény szabályozná, hogy játszanom kell: rám osztanak valamit, s nekem azt kell csinálnom, amit kérnek tőlem. Így, szabadúszóként válogathatok. De van az éremnek egy másik oldala is: elég jónak kell lennem ahhoz, hogy megszólítsanak. Abban a pillanatban, hogy nem kellek, nem hívnak, rossz színész vagyok.

- 27 fellépés egy hónapban arról tanúskodik, hogy kellesz. Tehát...

(mosoly) Nagy munka van ám mögötte, amely nem látszik meg a színpadon. A fizetett énekórák reggelente próba előtt, a mozgásórák, uszoda, edzőterem * ez mind hozzátartozik. Én ebből élek, így szükségem van rá, hogy jól nézzek ki, jól táncoljak, jól énekeljek. Ha sikeres akar lenni az ember ebben a szakmában, hihetetlen előmunkára van szüksége.

- Mi motivál még?

Kassai Csongor: A szerepek. Azokban mindig találok valamilyen kihívást. Ha sikerrel helytálltam az egyikben, jön a másik, mely szintén rejteget magában meglepetést. És így tovább. Minden alakítás ad nekem valamit.

- Jól sejtem, hogy azért nem látunk sem a kassai Thália, sem a komáromi Jókai Színház előadásaiban, mert nem érzel bennük kellő kihívást?

Kassai Csongor: Lehet, hogy ez most keményen fog hangzani, de így van. Nem szeretném, ha úgy látszana, hogy lenézem ezt a két színházat, de szeretnék fejlődni. Azokkal az emberekkel már dolgoztam, tudom, mit várhatok tőlük. Még mindig több fejlődési lehetőséget érzek abban, amit most csinálok, mint ha visszamennék, mondjuk, Kassára.

- S Magyarország? Az sem elég nagy kihívás?

Kassai Csongor: De igen! Meg lehetne próbálni, csak az akkor azt jelentené, hogy itt össze kell pakolni a koffert, s magam mögött hagyni mindent. Itt viszont tele vagyok munkával, s jól érzem magam a bőrömben. Ha egyszer úgy fogok dönteni, hogy nem érdekel többé, amit csinálok, akkor máshova sem fogok elmenni színészkedni, inkább kezdek valami mást, valami újat itt.


Urbán Péter
Forrás: Vasárnap, Pozsony