A divatot nem szabad lebecsülni

Márton András Várkonyi Vígszínházában kezdi a pályáját, játszik Kaposváron, a Madáchban, a Nemzetiben, és a Katona József Színházban. Innen egyenesen Finnországba megy asztalosnak. 1991-ben Los Angelesben megalapítja a  magyar fõkonzulátust, melyet négy évig vezet. Tanít Irvine-ban, Virginiában és a budapesti Színmûvészeti Fõiskolán is. 2001-2004 között a New York-i Magyar Kulturális Központ elsõ igazgatója. 2005-ben tér haza, ekkor kapja a Magyar Színházi Társaság felkérését a VI. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának válogatására.

- Az elmúlt évek túlnyomó részét külföldön töltötte. Mikor ősszel belevágott a válogatásba, nem volt különösebb rálátása a magyar színházi életre. Ez akár negatívum is lehet.

Márton András: Nem hiszem. Minél hosszabb időt tölt el az ember egy adott közegben, annál inkább megszokásokban gondolkodik. Sőt, az sem árt, ha a válogató nincs elkötelezve egyetlen színház irányában sem. Amikor elfogadtam a Magyar Színházi Társaság felkérését, már tudtuk, hogy a Radnótin fogok játszani, ki is esett a Castel Felice a válogatásból, minden érintett fél beleegyezésével.

- Színészként nem kockázatos vállalkozás, hogy az egész szakma előtt nyitott könyvvé válik?

Márton András: Hatvanhárom éves vagyok, ezzel nekem már nem szabad foglalkoznom. A lelkiismeretem tiszta, egyik előadással sem célom, hogy kedvezzek valaki(k)nek.

- Nem hiszem, hogy komoly prekoncepcióval indult ...

Márton András: El kellett döntenem, hogy egy szezon teljes keresztmetszetéből adjak ízelítőt - beleértve a zenés és kabarészínházakat is - vagy egy specifikus válogatást részesítsek előnyben. Végül ez utóbbi mellett határoztam, azokat a produkciókat küldöm Pécsre, melyek engem személy szerint megérintettek.

- Operettel, musicallel és kabaréval nem fogunk találkozni?

Márton András: Broadway színvonalú produkciókat láttam a Budapesti Operettszínházban és a Madáchban, remek kabarékat a Mikroszkópon, de egyik sem az én világom, még akkor sem, ha tudom, a közönség imádná azokat.

- Kizárólag az Ön döntése, hogy miből válogat?

Márton András: Nem választhatok operát, monodrámát, báb- és mozgásszínházat. Egyébként igen.

- Megteheti, hogy nyíltan, önkényesen kizár bizonyos műfajokat a versenyből?

Márton András: Kétségtelen, támadható álláspont. De ha kiválasztom a Dr. Bőregeret az Operettszínházból, nem tehetem meg, hogy ne hívjak meg egy musicalt a Madáchból és egy jó kis operettet valamelyik vidéki színházból. Már csak azért sem, mert ha bármelyik egymagában megy, nem versenyképes.

- Hány előadást válogatott volna be teljes nyugalommal?

Márton András: Legalább harmincat.

- Mi volt a döntő a szelekció során?

Márton András: A világszínvonalú színház. Azok az előadások futottak be, melyek bármelyik nemzetközi fesztiválon jó hírét viszik a magyar színházművészetnek.

- Ezért az öt külföldi rendező. Jön a Katonából, Silviu Purcaretétől a Troilus és Cressida, Székesfehérvárról a Csongor és Tünde, amely Vladislav Troitskiy munkája, a Budapesti Kamaraszínházból Victor Ioan Frunza Médeiája, Mihai Maniutiu kolozsvári Woyzeckje, valamint az Agyő Európa, Európa agyő, melyet Paolo Magelli vitt színre, Miskolcon.

Márton András: Hát, nem vagyok biztos benne, hogy ez osztatlan népszerűségnek örvend majd a magyar rendezők körében.

- Ahhoz képest, hogy nem “megszokásokban gondolkodott", a versenyprogram egyes részletei kísértetiesen hasonlítanak a korábbi évekéire. Vagyis, most sem hiányoznak a “bérletes" résztvevők: Katona, Krétakör, Kaposvár, Zsótér, mint egy személyes intézmény, Örkény...

Márton András: Az Örkény programjáért egyáltalán nem rajongok. Láttam az Első éjszaka, avagy utolsót, az Élektrát, Az üvegcipőt, és meg kell mondanom, egyiket kevéssé szerettem, mint a másikat. Kissé identitászavarosnak érzem még a színházat, bár azon vagyok, hogy megszeressem. A Nő a múltból nem az Örkény miatt az, ami, hanem Ascher Tamásnak köszönhetően. És persze a szerzőtől, Schimmelpfennigtől, aki egy olyan morális kérdést vet fel itt, melynek síkján a színház megtalálja az utat, hozzá tud szólni az életünkhöz.

- Időközben változáson esett át az előadás: megvan az esélye, hogy a főszerepet Széles László helyett Hegedűs D. Géza játssza majd. Én ilyenkor azt gondolnám, ha annyi darab van, amiért vérzik a szíve, nem ragaszkodik egy rizikóhoz...

Márton András: Én Szélessel láttam, vele szerettem. Kifogástalanul működött a szerepben. A rizikó a rendező kompetenciája. Ha úgy érzi, nem reprodukálható az előadás, bukás az új szereposztás, lépjen vissza. Egyébként beszéltem Ascher Tamással, azt mondta, nagyszerű benne Géza. Térjünk vissza a "bérletesekre" vonatkozó kérdésére. A társulati alkotóműhelyekben - melyek az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig meghatározták a magyar színházi életet - jöttek létre azok a közösségek, melyek másképp kezdtek gondolkodni, egy sajátos jelrendszert fejlesztettek ki, és ezen keresztül kommunikáltak a hatalommal és a közönséggel. Ezek a társulatok együtt, egyet gondoltak. De mikor nyugatra mentünk, és ott megnéztünk egy-egy előadást, őszintén irigyeltük azokat a szabadon összeállt, aszkétikus embereket, akik éhbérért léptek fel, saját dramaturggal és koreográfussal dolgoztak, egyazon esztétikai vagy morális kérdés köré csoportosultak, és így hoztak létre valamit. Amikor Magyarországon is összeomlott a szocializmus, a jelbeszéd, melyet mesterfokra fejlesztettünk, gyorsan elavult. Tizenhat éve nincs értelme. A társulatok egy része elkorhadt, a színész nem a főrendező vagy az igazgató személyéért szerződik, hanem, mert biztos nyugdíjat fog kapni. Ugyanakkor, ezzel a folyamattal párhuzamosan itthon is létrejött ez a nyugati típusú társulati együttlét. Gondolok például a Krétakörre és Pintér Béla társulatára. Ők igazi úttörői annak, ahogyan ma színházat kell csinálni. Megtestesítik azt, amit az én generációm fiatalon csodált és irigyelt.

- Gyakran szárnyra kapnak a törekvések, hogy le kellene bontani ezt a "korhadó" társulati létformát.

Márton András: Azzal jóvátehetetlen rosszat idéznénk elő. Nem tudna miben felnőni és manifesztálódni az úgynevezett történelmi avantgárd. Zsótér jelrendszere nem tudna átfolyni, Pintér morális tartalma nem tudna megtermékenyítőleg hatni, ha nem lennének a kőszínházak társulatai. Akkor egészséges a színház, ha az avantgárd - ez az eltökélt, aszkétikus társulati lét - örökös korrespondenciában van a mainstreammel, a kommersszel. Persze borzalmas látványt nyújt, ha az ember által becsült és tisztelt kollégák valami vidéki kultúrházfélében rágják a csepűt, még akkor is, ha tódul rá a közönség. Ha teljesen ez a fajta jelenség kerül túlsúlyba, akkor vége, lehúzhatjuk a redőnyt.

- Viszont azt mondja, az is hatalmas kártétel lenne, ha ezeket a vidéki színházakat megfosztanák társulatuktól, és befogadó színházzá válnának. Miben látja a megoldást?

Márton András: A struktúrát érintetlenül kellene hagyni, és ezen belül egy ésszerű racionalizálást végrehajtani.

- Nevezetesen...
 
Márton András: Nyilván fontos kérdés a vezetők kiválasztása, ebben a szakmának nagyon keményen állást kellene foglalnia. Az nem lehet, hogy a minisztérium rámutat egy társulatra, és azt mondja, ők jók, már bizonyítottak, őket megtartjuk, a másikra meg: gyengék, szélnek eresztjük. Egy emberöltőn belül is óriási hullámverések jellemzik az egyes társulatok teljesítményeinek színvonalát. És nincs fejlettebb formája a színjátszásnak, mint a társulati lét. Több helyen ez tapintható, érzi az ember, hogy valami szellemi magnetizmus odarántja az alkotókat.

- Hol érzékelhető?

Márton András: A budapesti Katonában és a Kaposvári Csiky Gergely Színházban is. Ők át tudták menteni az értékeiket. Miért van bérletük? Mert az ember óhatatlanul észreveszi, itt minőség van. Életeket tesznek fel tehetségesen valamire.

- Aligha merne valaki vitába szállni az értékítéletével, ám pontosan ön mondja, nem szabad konzerválni a jó vagy a rossz teljesítményt és ezen az alapon ítélni. Sokak szerint például Zsótér Sándornak az idei nem tartozik az erős évadjai közé. Mégis jön a Peer Gynt.

Márton András: Ezt nem tudom megítélni. A Peer Gyntöt nagyon szerettem, A kék madarat nagyon nem. Zsótér számomra az egyik legkülönösebb színházi csodabogár. Nála stimulálóbb és érzékenyebb emberrel még soha nem találkoztam. Én úgy látom, azért hullámzó a teljesítménye, mert menekül attól, hogy lehorgonyozzon egyetlen társulat mellett. Pedig ha valakire bátran mondhatjuk, hogy társulatteremtő szellem, az Zsótér. Szerintem jót tenne neki, ha folyamatosan lenne mellette hat-nyolc olyan partner, akikkel együtt tudna gondolkodni, fejleszteni.

- Nagyon egységes, következetes a válogatás, de könnyedén meg lehet vádolni azzal, hogy kultúrsznob. Értem ezen magam részéről a kifejezés nem létező pozitív tartalmát is. Divatos szerzők darabjai, divatos rendezők tolmácsolásában. Purcarete, Magelli, Troitskiy, Maniutiu, Frunza, Bodó, Zsótér, Mohácsi, Pintér, Vidnyánszky, Ascher, Balázs Zoltán...

Márton András: Zenében is jobban szeretem Monteverdit vagy Wagnert, mint Andrew Lloyd Webbert. A divatot nem szabad lebecsülni - legyen az elitista vagy tömegízlést tolmácsoló. Mindig valami lényegeset tükröz az életünkből.

- Az előadások jó része rendezőkről szól. Csodálatos víziókról, komplex, gyönyörű képekről mesél, miközben a Csongor és Tündében a színészek bekötött szemmel játszanak, az Agyő Európa, Európa agyőben - saját meglátása szerint - alig van színészet, a Troilus és Cressidában is a koncepció ragadja meg legelsősorban. És már nem is beszélek a színészekről, de több olyan előadást választott, melyről szünetben elmennek a nézők. Nincs középút a kultúrmisszió és a színészet között? Mert az emberek még mindig az utóbbiért mennek színházba.

Márton András: Nézze, ritkán látok olyan jó színészetet, mint mondjuk Sopronban, Az ifjúság édes madarában, valamiért mégsem volt ez annyira érdekes, hogy bekerüljön. Egyébként erről a témáról írtam a szakdolgozatomat. Igazán vagy igazul - ez volt a címe.

- Mit takar a cím pontosabban?

Márton András: Nagyon hatásos, ha a színész a szemünk láttára produkál hiteles, “igazi" hisztériás rohamot, de ez nem azonos a jó színészettel. A magyar színházi életben dominál az érzelmi zsibvásár. “Igazul" játszani csak kevesen tudnak. Mindemellett, magam is felháborítónak tartom, sőt, sokat elvesz a Csongor és Tündéből, hogy Troitskiy beköti a szerelmesek szemét, mégis zseniális az előadás. Attól, amit a mérleg másik serpenyőjébe tesz. Ilyen szép, szomorú, dekadens képet a magyar reformkor kultúrájáról, a magyar lélekről - mint most egy szláv rendező tükrében -, soha nem láttam. Különös magyar tájkép, semmihez nem fogható esszencia arról, kik vagyunk. És valóban, ahogy mondja, az Agyő Európa, Európa agyőben is inkább a szcenika érdekes. 56-os darab. Ekkor én tizenhárom éves voltam. “Rólam" szól. Rettentő erővel elevenednek meg az élmények, melyeken keresztülmentem. Szívszorító történet, az én generációmhoz egészen biztosan meg fogja találni az utat. Itt kell kiemelnem ugyanakkor a kaposvári Szép Ernő-darabot, a Tűzoltót, mely egyértelműen a színészi teljesítményekért került be.

- Egy fiatal lány, Molnár Keresztény Gabriella rendezte.

Márton András: Hihetetlen érzékenységgel terelgette a színészeket. Megtanulták a stílust, a kort, a nyelvet, és a viszonyt, ami Szép Ernő mondatai között feszül. Ehhez fogható üdítő alakításokat alig láttam a szezon során. A Közeleg az időben, Vidnyánszkynál szenzációs Györgyi Anna, Rudolf Péter, Gáspár Sándor, a Troilus és Cressidában lenyűgözött Haumann Péter és Bezerédi Zoltán. A Peer Gyntben csodálatos Gyabronka mély megértése, valamint a Gomböntőt játszó Rába Roland. A kolozsvári Woyzeckben zseniális Bogdán Zsolt. Megjegyzem, négy előadás van a tizennégyben, melyeknél nincs mit megbocsátani. Az összes többinél mérlegelnem kellett.

- Melyek?

Márton András: A Tűzoltó, az Empedoklész, a Woyzeck és az Esztrád sokk. Az Empedoklész remekmű, úgy tökéletes, ahogy van. Sok előadást láttam Balázs Zolitól, de ilyen gyönyörűt még soha. Megfejtette és egészen pontosan tárta elénk ezt az általam mindig csodálattal olvasott és soha meg nem értett Hölderlint. Esztétikus kalandra csábította a színészeit, és minket is.

- Ha jól tudom, a Woyzeck elsőként került be a válogatásba és végig megingathatatlanul tartotta magát.

Márton András: Így van, tavaly nyáron néztem, Kisvárdán. A darabért soha nem rajongtam kimondottan, de több jó előadást is láttam már belőle. Például Robert Wilsonét Amerikában, valamint Schilling Árpádét itthon. A kolozsvári előadás ezek méltó utódja.

- Még nem beszéltünk a nyíregyházi Esztrád sokkról.

Márton András: Semmit nem ígér és mindent ad. A játékos kéz műve. Pimasz, teátrális gesztusoktól hemzsegő darab, nincs dramaturgiája, nincs története. És mégis van, folyamatosan kielégíti a kíváncsiságot, sőt, mindig rátesz még egy lapáttal. A színészek magasan saját formájuk felett teljesítenek. Bodó istenáldotta tehetséggel fogja munkára az embereit.

- Miket bocsátott meg a többi előadásban?

Márton András: Az Anyám orrában szeretném, ha a színészek kicsit csiszoltabbak, vagy komolyabb egyéniségek, felháborítóbbat mondok: ismertebbek lennének. Hozzáteszem, jó úton vannak efelé. Egységes, szellemes előadás, de nem annyira jó, mint a Parasztopera, és nem olyan súlyos, mint A Sütemények Királynője. Ennek dacára ott a helye a győztesek között. Vincze János rendezésében, a pécsi A Gézagyerekben - mely nagyon erős társadalomkritika - nehezen fogtam fel, hogy itt egy olyan sérült fiúról van szó, akit nem tudok igazán szeretni. Sokat vitáztam magammal, kétszer is megnéztem. A Közeleg az idő tulajdonképpen két színdarab. Van egy farce és egy tragikomédia. Nekem a második nagyon tetszik, az első nem annyira. Szívem szerint azt kérném, hagyják az első felvonást, de ezt nem tehetem.

- Megtehette viszont a Tűzoltónál, ahol a másik egyfelvonásost, A kékszakállú herceg várát leválasztotta róla.

Márton András: Könnyebb dolgom volt, hiszen két teljesen különálló darab. Visszatérve a Közeleg az időhöz, Vidnyánszky nálam mindig meg tudja érinteni azt az idegrostot, amitől a hideg szaladgál a hátamon. Mélységesen mélyen érti, amit el akar mondani. Ezt éreztem a tavalyi Tóték rendezésénél is. Meg kell bocsátani, hogy mindenhez ért, ami színház, csak a húzáshoz nem.

- Ahhoz Mohácsi János és Bodó Viktor sem.

Márton András: Sokan nem. A kaposvári Veszett fejsze is irgalmatlanul hosszú és a Peer Gyntnek is ez a baja. Zsótér hibátlanul meglátta, hogy ezt a darabot ma nem lehet azzal a romantikus hevülettel előadni, mellyel íródott. Ez a legfőbb erénye, ugyanakkor a koncepció igényelt volna némi sebészi beavatkozást. Ha sallangmentesebb, érthetőbben jelent volna meg a hűvösség, a csúcspont ellen játszott, megfigyelői szándék. A Troilus és Cressidában el kell nézni, hogy a darab Purcarete számára nem elsősorban Troilus és Cressida története. Imádtam viszont a tábori élet megjelenítését, hogy át lehet hajítani a bakancsot az egyik oldalról a másikra, az indítást - ahogyan az ágy alatt olvassa a történetet -, ezt az animális háborút, a kibelezős jelenetet...

- Ami nem eredeti ötlet, de legalább borzasztó giccses.

Márton András: Valamit fel akar mutatni azzal a véres húscafattal, amit mi nem akarunk látni.

- A Nő a múltból kapcsán azt mondta, szerette, hogy nem volt semmi felesleg a darabra aggatva. Szerintem itt az ellenkezője történik. Rengeteg dolog van ráaggatva. Minden este egy máj, néhány kiló kenyér szétdobálása... Olyan monumentális pazarlásnak tűnik az egész.

Márton András: Ennél jobban nem tudtam volna megfogalmazni. Ez az este nekem erről szólt, a monumentális pazarlásról. Életben, élelemben, szellemben. Éppen ezért szerettem bele az előadásba. Zavart viszont ugyanez a Médeiában. A bőrszerkók, az a sok fityegés...

- Mi fogta meg benne?

Márton András: A kitaszítottság, az ideiglenes lét, a kiszolgáltatottság atmoszférája, a "kofferben élés" érzete. A fekete mágia. Nagyon tetszett Szakács Eszter játéka, és szerintem Töreky Zsuzsa életében nem volt még ilyen jó, mint most.

- Egyszerűen "ledobja magáról" a színpad. Görcsös, darabos, agyonjátssza a szerepet.

Márton András: Nem sérül ettől az előadás, különben nem válogattam volna be. Amit maga túljátéknak ítél, azt én elhelyeztem az egészben: ennek a nőnek állandó alakítanivalója van. Az öregasszonnyal, a gyermekeivel és a férjével szemben is. Nekik mutat valakit, akinek modorosságai vannak.

- Miközben ő maga nem modoros?

Márton András: Így van a darab megkomponálva. Miért utálja meg a férj, miért hagyja el? Mivel hívta magára ezt a szörnyű sorsot? Taszító képet kapunk a nőről. Ha ebből a szemszögből nézi, igenis lehet igazsága. Inkább azt mondanám, nem elég rafinált a taktikája. Töreky sose tartozott a magyar színésznők élvonalába. Nyilván, ha Udvaros Dorottya játssza Médeiát, lényegesen több apró taktikai elemmel gazdagodik, mert neki nem kell bizonytalankodnia a hatások tekintetében.

- Súlytalanná válik az agresszív arcjátéktól. Sok.

Márton András: Ez önbizalom kérdése, remélhetőleg lassan elmúlik a görcsös küzdelem és elhagyja. Elfogadom, amit mond, de én ezzel együtt is hiszek neki.

- Fullajtár Andrea tavaly aratott a szereppel, bár ő Euripidészével, Frunza Jean Anouilh darabját választotta.

Márton András: Na látja, az például nekem nem tetszett. Az előadás sem annyira.

- Néhány éve, még a POSZT előtt, többen válogattak a fesztiválra. Mit gondol, melyik szerencsésebb?

Márton András: Az egyszemélyes “zsűrinek" van egy komoly előnye: a döntéseimért felelek. Ha megkérdeznek, mit, miért választottam, nem védekezhetek azzal, bocsánat, ezt nem láttam, amazt meg nem én akartam bejuttatni. Itt a saját bőrömet viszem a vásárra. Maga szerint a válogatás elitista. Talán csinálhattam volna másképp. De vannak még azért rajtam kívül álló, “apróbb" szelekciós tényezők. Tegyük fel, hogy beválogatom a Dr. Bőregeret. Az emelő, ami a Budapesti Operettszínházban működik, Pécsett nem használható. Nincs hozzá technika. A produkció kivédhetetlenül szegényebb lenne. Korcsmáros György eleve azzal fogadott, ami a győri nagyszínpadon megy, Pécsre nem fér be.

- Győrnek van kamaraszínháza is, mégsem hívták még soha a POSZT-ra.

Márton András: A kamara előadásai tisztességesek, de egyik sem színházi esemény.

- Komárom, Debrecen, Veszprém szintén ritka vendégek.

Márton András: Mindenhol voltam. Nem tudok mit mondani. Ezek a színházak nálam nem ütik meg a mércét. De láttam például Békéscsabán a Nine című musicalt, amit csak a korábban kifejtettek miatt nem válogattam be.

- A vidéki színházakban átlagban hány előadást nézett?

Márton András: Kettőt. De Tatabányán egyet láttam, Nyíregyházán ötöt.

- Valószínűleg a legtöbb előadást látta a szezonban - száznegyvenet - melyek azok a vidéki színházak, amik bajban vannak? Nem a gazdasági szempontokra, hanem a szellemi, művészi tőkére gondolok.

Márton András: A veszprémi, a debreceni, de ez utóbbi most nagy változások elébe néz, hiszen jön Csányi és Vidnyánszky. És a Pécsi Nemzeti Színház. De itt el kell mondanom...

- Hogy meg akarta pályázni az igazgatói posztot.

Márton András: Miután a polgármester bejelentette, minden körülmények között a jelenlegi vezetést támogatja, úgy döntöttem, nem teszem ki magam egy ilyen helyzetnek.

- Ha nincs ez a nyilatkozat...

Márton András: Beadtam volna a pályázatomat, amit félig megírtam.

- Győr?

Márton András: Szintén rossz állapotban van.

- Ettől már évek óta hangos a szakma.

Márton András: Így van. Én sajnálom a legjobban, hogy ezt nincs lehetőségem cáfolni. Persze arra mindenki hivatkozhat a fentiek közül, hogy milyen nagy a nézettsége... Sopron jó, de nem értek egyet azzal, hogy nincs “valóságos" társulata, a színészei többsége nem ott él, hanem Budapestről importál előadásokat. Eger igazán jó formában van, jelenleg nagyon erős női csapattal, és Kecskemét is vibrál, mivel Bodolay teret és szabadságot ad a legkülönfélébb rendezőknek. Szolnokon is láttam néhány nagyszerű produkciót. Például a Macskajátékot, vagy Az eltűnt idő nyomában-t. Izgalmas a szerveződés, ami Tatabányán történik. Mintaszerű műhelymunkát végzett, remek csapatot formált Novák Eszter. Ezt minden körülmények között támogatni kéne. Más kérdés, hogy A szecsuáni jólélek nem tartozott a kedvenceim közé. A tavalyi Szerelmet sokkal jobban szerettem. Az igazgató viszont a premier után olyan pesszimista beszédet mondott, hogy gyakorlatilag arra következtethettünk, itt nem lesznek többé produkciók. Szegeden játszani fogok, Zalaegerszegen rendezni, így ezekről inkább nem beszélnék. Zalaegerszegről csak annyit, hogy van ott egy ambiciózus, a várossal együtt élő és lélegző, Ruszt emlőin nevelkedett, Verebes gyors eszén tréningezett társaság, ami kifejezetten ígéretes.

- Mondjon olyan produkciókat, amik hajszál híján bekerültek.

Márton András: A Nemzetiből a Boldogtalanok és Az élet álom, az Aranytíz Teátrumból a Gellérthegyi álmok, Egerből a Don Juan megjön a háborúból és A hülyéje, a Pestiből A lónak négy lába van, mégis megbotlik, a Lila ákác, Kolozsvárról a Tanítványok és Az elveszett levél, valamint Az ifjúság édes madara. Sok időt töltöttem külföldön, rengeteg előadást láttam. Van egy kialakult, határozott képem a színházról, de roppant kíváncsi is vagyok. Ebben a válogatásban - melyről hangsúlyozom, nem teljes igényű - a kíváncsiságomat szerettem volna leképezni.

- És hol tart ma a magyar színház?

Márton András: Hátránya, hogy a színészek förtelmesen rosszul képzettek.

- Régebben és ma is?

Márton András: A "tisztelet a kivételtől" eltekintve ugyanazok tanítanak. Hagyomány, hogy a színészeket rosszul oktatják. Önállótlan mássalhangzók. Nincs ilyen szakma, hogy színészet, a gyakorlói nem tudják, mi az. Helyette rendezői elveket sajátítanak el, melyeket aztán kiszolgálnak. Jól vagy rosszul. És nyilván annak a tanárnak az eszmerendszerét, aki tanította őket. Így az egyik által képzett növendék nem biztos, hogy megállja a helyét a másik színházában. Ez a tragédiája kis országunk kis színházának: annyi részre van széttagolva, ahányan színészetet tanítanak. Katasztrófa. A színész nem tud felegyenesedni a két lábára, és azt mondani, ez én vagyok. Mindig az iskolát hozza magával, ami itt érvényes, amott meg érvénytelen.

- Helyesebb lenne, ha rendezők helyett színészek oktatnának színészetet?

Márton András: Nem feltétlenül, a színészpedagógia egy külön szakma - melynek önmagában hatalmas irodalma van. Magyarországon nem az. Itt van például Sztanyiszlavszkij, Lee Strassberg, Stella Adler - Marlon Brando mestere -, vagy napjainkból Robert Kohen. Ők nem színészként vagy rendezőként váltak híressé, hanem pedagógusként, iskolákat teremtettek. Al Pacino, Dustin Hoffmann, James Dean... - mind ezeknek a mestereknek a keze alól kerültek ki.

- És mi a helyzet az erényeinkkel?

Márton András: A magyar színész sokkal komplikáltabban, szellemesebben, szomorúbban, megrázóbban tud egy történetet elmesélni, mint bárki más a világon. Amerikában a jól képzett színész a két lábán áll, tudja, hogyan kell felvarázsolni magából egy hiteles pillanatot, tud táncolni, énekelni, zenélni, övé az önbizalom, övé a világ, de a lénye mégsem annyira komplex, érdekes. Ezért nem láttunk még olyat, hogy Amerikában képzett magyar színész itt karriert tudott volna befutni. Mi “vesztes" kultúra vagyunk, a vesztesekről szoktunk beszélni, Amerikában a győztesekről szoktak. A vesztes kultúrákhoz hozzátartozik egyfajta önsajnálat, ami hiányzik a tengeren túli színházból. Mi szeretünk el-eltipródni a nyomorunkon.

- A nyitással viszont nincs problémánk. Nemcsak Pintér Bélánk van, aki a népi hagyományokhoz nyúl vissza, hanem Zsótérunk és Schillingünk is, akik előszeretettel merítenek Európa kortárs színházaiból. Talán leginkább a németből.

Márton András: És ez így jó. Nincs is minőségi különbség egy jó Zsótér és egy jó Pintér Béla-előadás között. Zsámbéki Gábor, aki körülbelül egyidős velem, folyamatosan ismerte a világot. Ha végignézzük a munkáit, látjuk, szabadságát, bátorságát, tehetségének javát az adja, hogy anyanyelvi szinten tud nyúlni egy skandináv, német vagy dél-olasz kultúrához, vagy akár egy amerikaihoz, ha úgy hozza a sors. Kevés ilyen rendezőnk van. Bátran használta és használja a világ formanyelvét, szélesebb sávú morális kérdéseket vet fel. Globális tudatból merít, nem pusztán a leszegényített magyarból. Székely Gábor, aki a szocializmus egy bizonyos periódusában egy bizonyos színházat jelenített meg, művészileg nem élte túl ezt a periódust. Ellentétben Ascherrel. Amikor egyik napról a másikra érvénytelenné vált a rendszer, könnyedén átlépett rajta.

- Ma adta le a válogatását Jordán Tamásnak. Mi volt a legfontosabb, amit mondott neki?

Márton András: Azt javasoltam, hogy próbáljanak jövőre egy filmes szakembert keríteni erre a feladatra, mert nagyon sajnálatos, hogy mindig ugyanazt a néhány arcot látjuk a magyar filmekben, és az utcáról behozott civilek - amatőrök - hadát. Ha valaki végigfutná ezt a kört, amit én idén, talán rájönne, ez az ország tele van jobbnál-jobb színészekkel, hasznos, értékes emberekkel. A magyar film valamilyen furcsa tévedés folytán nem számol velük. Fontos lenne, hogy lássák, milyen muníciónk és kincseink vannak.

 
KŐVÁRI ORSOLYA
Forrás: KRITIKA 2006. május