POSZT napló

Hát eljött végre: a földbõl újra gombamód kibújtak a könyvhét takaros kis standjai, és a sétatér boros, kürtõskalácsos, kézmûves pavilonjai. Fesztiválzászlók és transzparensek rengetege alatt ismét benépesült, izgalmas-nyüzsgõ hangyabollyá változott a Király utca: a lovas szobor árnyékában az öltönybe-nyakkendõbe bújt Jordán Tamás Márton Andrással diskurál élénken, az egyik kávézó teraszán Verebes István ücsörög csendesen, a Színház téren pedig Szilágyi Tibor szorongatja - kissé aggodalmas arccal - telefonját... és persze még megannyi ismert és ismeretlen arc, színes-pezsgõ emberforgatag: Június 8., a VI. POSZT elsõ napja.

A fesztivál nyitánya már önmagában is a szerencse csillagát sejteti az idei Találkozó felett: a több napos esőtől maszatos-fázós idő után (mely fenyegető deja vu- vel idézte a tavalyi POSZT víztől tocsogó első három napját), az 5 órakor kezdődő széchenyi téri ünnepélyes megnyitón Jordán Tamás fesztiváligazgató "örömtől mámoros-részegen" köszönhette meg az égiek kegyelmét.
A verőfényes napsütésben máris rengetegen tolongtak, nézelődtek a könyvszínpad körül a kiadók idei évi legfrissebb termését böngészve. A tüzetesebb szemlét én az elkövetkező napokra tartogatom, hisz 6 órától hivatalosan is kezdetét vette az idei évad legjobbnak ítélt darabjainak megmérettetése az Új Színház Közeleg az idő című előadásával.
Remek felütése, méltó nyitánya volt ez az idei versenyprogramnak, és remek választás bármely színházkedvelőnek, kiknek nem csupán az előadás -csaknem három órás- terjedelme miatt lehetett az az érzése, hogy megváltott jegyéért "két előadásnyi élményt" kapott cserébe. Nem is annyira a történet ütős, ami nem is túl bonyolult, sőt szerintem néhol még kicsit közhely-gyanús is: két harmincas-negyvenes éveikben járó házaspár szerelmi (vagy valami ahhoz hasonlatos) négyszögben vergődik. Kiszerű, kicsinyes problémáik, konfliktusaik, lélekölő viták és zsörtölődéseik közepette észre sem veszik az idő múlását, sőt senkit és semmit maguk körül, melyet a szerző az idősíkok széttöredezésével, néhol kicsit nehezen követhető egymásban csúsztatásával, illúzió és valóság összemosásával igyekszik érzékeltetni. A párok élete üres és tartalmatlan, no és persze boldogtalan is, karaktereik tulajdonképpen nem egyebek, mint az erkölcsi nihil manapság oly divatos életérzésének különböző színpadi alakváltozatai.
Annál átütőbb a rendezői ötlet, a színpadi kép- és hangulatkavalkád, valamint a szereplők virtuóz játékának gazdagsága. Alekszandr Belozub díszlete a célok és értelem nélküli lét találó és leleményes szimbóluma: a színen egy fogószínpadra felpakolt, áttetsző plexiparaván köröz, középen gumikötélen tekintélyes méretű puska himbálózik vészjóslóan, amely a szereplők beckett-i mentalitásából adódóan (bár gyakran húzzák-vonják) persze soha nem sül el.    
Vidnyánszky Attila kiváló szereplőgárdája segítségével a dán kortárs írónő darabjából az elidegenedés és az elmagányosodás paródiáját, egy abszurd komédiát "kreál", nem is akárhogyan: mintha két stilárisan, hangulatilag teljesen különböző előadást néznénk végig. Az első rész groteszk elemekkel és klasszikus bohózati gegekkel tarkított burleszk. Rudolf Péter remekül adja a feleségétől elhidegült, életunt és érzéketlen férj karakterét, kinek cinikus-intellektuális humora és kiszólásai amolyan Woody Allen figurához tette hasonlatossá Hilbert alakját.  Neje, a piros-bojtos papucsba és lestrapált otthonkába bújtatott Rebekka (Györgyi Anna) néhol finom rezdülésekkel, néhol viszont kifejezetten frivol gesztusokkal, pózokkal kiváló karikatúrája a "kétségbeesett, érzelmes nő" színházi archetípusának. John, a darabbeli másik pár férfitagja (és nem utolsó sorban Rebekka ex-férje) Hilbert igazi kontrasztja: elesett és elveszett bumfordi "óriásgyerek", kinek csetlő-botló figuráját Gáspár Sándor virtuóz komédiázással igazi buffo-karakterként kelt életre. A második felvonásba azonban új, komorabb árnyalatokat hoz a váratlanul, ötvenöt éves vénlányként betoppanó leánygyermek, akinek krétafehér arcú, rózsaszín fodros ruhácskás alakja, mintegy a jövőből érkező számonkérés szimbolikus megtestesítőjeként, szembesíteni jött szüleit céltalan életük hiábavalóságával. Nagy Mari szuggesztív, nagy erejű, izzó játéka és színpadi jelenléte az addigi felhőtlen burleszk-komédiázásba tragikomikus tónusokat vegyít, az ember arcáról nem lehervad, inkább néhol ráfagy a mosoly. Így azt hiszem, ha a történet nem is, de az alkotók nagy hatású képi és hangulati és nem utolsó sorban zenei montázsa egész biztosan emlékezetes élmény marad. 
Még némileg az elmúlt csaknem három óra hatása alatt ugyan, de kissé megszaporázom lépteimet és sietve a Dante felé veszem az irányt, ahol már jó egy órája elkezdődött Cseh Tamás dalestje. A kerthelyiségbe kilépve elöntött a "hát igen, ez az", tavaly nyár óta várva-várt érzése: a még mindig kellemesen langyos éjszakában a színesen himbálódzó lampionok alatt ülő-álló embertömeg hallgatta áhítattal az összetéveszthetetlen hang és szövegvilág hangulatát. Sajnos alig hogy sikerült egy olyan helyet találnom, ahonnét látni is valamit, már a köszönetet mondó búcsúszavak hangoztak a színpad felől. Azt hiszem, az elkövetkező napokban lesz némi problémám a kíváncsiság és élményéhség tér- és időszabta korlátaival, node egyenlőre nem aggódom, elvégre még úgyis hátra van kilenc teljes nap...

Kiss Mónika