Agyő Európa, Európa agyő - Empedoklész

"költõk szûkös idõn mire jók?" Hölderlin kérdése ez. A forma és az idõ kérdése, az esztétikai értéké, a világképé és az ehhez kapcsolódó igazságértéké. Egyáltalán vannak-e még ilyesmi értékek? Lehet-e reflektálni egy ilyen hatású, erejû klasszikus mûre a megszûnt közös értelmezés-horizont után? (Persze, hogy lehet, és kell is, ha belsõ kényszer szembesülni vágy oly erejû sötét és fényes vágyakkal, látomással, amely kevéssé a színház sajátja. A közös értelmezés-horizont meg smafú, de nem vagyok egy Gadamer...)

Paolo Magnelli - Alexander Balanescu - Željka Udovičič:
Agyő Európa, Európa agyő!
Miskolci Nemzeti Színház
Rendezte: Paolo Magnelli

"Ez az egyetlen ’56-os darab. Iskola élmények alapján, rögtönzésekből íródott szöveg. Balanescu zenéje elmondhatatlanul érdekes kölcsönhatásban van az előadással. A verbális és a mozgásszínházi rész szomorú hatást vált ki, olyat, amilyen mi éreztünk mindannyian, akik akkor éltünk. Ez egy nagyon komoly előadás, én nagyon szeretem." /Márton András/
 
A miskolci előadás a társulaté. A színpadképről a Halott osztály jutott eszembe, ennyire azért nem volt maradandó a produktum, de igencsak megmozdult valami a deszkákon, amikor az alkotói élmény hitelesnek tűnt a befogadói oldalon is. Ez a sajátos történeti helyzet, hogy a közönség egy része csak könyvekből, más része élettapasztalatából ismeri az előadás tárgyát, saját életét, múltját - igencsak megnehezítette a befogadást (mi az hogy Riga? - kérdezte tőlem valaki). A színpadi humor erőteljes mozgásszínházi és verbális elemekre épült. (A verbalitás ötös skálán a kettest ütötte meg, dehát nem lehet mindenki született író!) Ami miatt szeretni lehet az Agyő Európa! Európa agyő!-t, az az emberléptűsége. "Csak jel vagyunk, s mögötte semmi/ Kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk/ beszélni is a messzi idegenben". Megint Hölderlint citálom. Ez az előadás abból a regiszterből szólal meg, ahogyan kell és lehet beszélni ’56-ról, és az utána következő időszakról (ha jól értettem, egész a ’60-as évek végéig-ről szól). A magunkról szólás képességének bátorságához egy olasz rendező szükséges? 
 
Vannak dolgok, amelyeket nem értettem (ez engem minősít, de nem is zavart túlságosan az értetlenség: ha nem, hát nem!). És ott volt Alexander Balanescu! Kell ennél több? (Kell! Mert csak az előadás második felében muzsikált zenekarával élőben, vajon miért? Racionális okot erre ki tud mondani, hiszen korábban is az ő muzsikája szólt konzervben.)

"A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse/s ha eljön a Csend, teremjen hozzá Nyelv is, közös." Hölderlin eme gondolatát is helytállónak érzem az előadás kapcsán. A nagy parkettahullás után (az előadás felét jelölő, brutálisan szép, ahogy ránézésre két mázsa parkettadarab hullott fülsiketítően a színpadra a magasból), midőn bevonult Balanescu is a helyére, a társulat (férfiak-nők) balettos tüllben pompázva szavak nélkül, tökéletesen kommunikált a közönségével. Ha Csönd nem is volt, hiszen Balanescu zenélt, mégis szavak nélkül beszédesebb lett a produkció. És az a fenséges, hatalmas fekete lepel, ahogy lassan beborította a nézőteret!

Az előadás hagyott maga után űrt, hiányérzetet. Ez nem rossz, csak nagyon elkapattak itt a POSzT-on, a teljes színházi élmény (katarzis, orgazmus stb.) ezek szerint nem jár minden nap.

A sok Hölderlin idézet után valódi Hölderlin előadás következett:


Friedrich Hölderlin: Empedoklész
Bárka Színház - Maladype, Budapest
Rendezte: Balázs Zoltán

Megejtő, egységes, kemény előadás. Ilyet is csak külföldön szoktunk látni. Balázs Zoltánról úgy tudom, hogy Robert Wilson "emlőin" nevelkedett. Elhivatott fiatal színészek hitelesítik azt a meggyőződést, amit a Balázs kitalált. Azt a szimbólumrendszert, amelyet felépített, pengeélességgel tartotta be. Először munkássága során elképesztő humor költözik az előadásba. Empedoklész útja az asztal egyik oldalától a másikig tart, de ezen az úton megtörténik minden. Az előadás vége egészen különleges. Nagy tisztelettel, szeretettel és örömmel válogattam be az Empedoklészt. / Márton András /


 
"Szól a szája szólítatlan, gondja kél a gondolatban" - csupa citátum idéződik fel bennem, s még utána sem kell lapozni. "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog". Valahonnan ebből a regiszterből szólal meg ez az előadás.

Az Empedoklészben a szent hely felé tartó embert követjük nyomon. A világ visszája-lélek, Empedoklész bolyongását, a világlátás mélységét, ahogy a veszélyben eljut önnön magához - az emberi istenszerűségéhez - eközben az előadás megteremti a formanyelv értelmét. Mert ez az előadás a formáé. E szabályos költői formanyelv maga a színház. Balázs Zoltán Theomachiában megbámult statikussága után gazdag színházi jelrendszerrel komplex világot teremt, amelyben a terítés egyenletes tempója és a vonulás bámulatos egyszerűsége az emberi lét és a gondolatok szabadságát kínálja fel "étel" gyanánt. 
 

Kálid Artur (Empedoklész) némaságában is sugárzó ereje és Parti Nóra (Panthea) beszédesen talányos szépsége, egyedi hangja... Minden szereplőről írhatnék hasonló jelzőket. A humorról is, amely nagyon jót tesz Hölderlin darabjának. Azonban az előadásban történt valami, amivel nem számolhat sem rendező, sem színész. Elment az áram. Csak a vészvilágítás maradt meg. És ebben a különösen finom és érzékeny előadásban a nyers munkafény megviselte a színészeket. Mint amikor kavicsot dobnak a sima felszínű tóba, fodrozódott a felszín, elmázolódtak az alakok. Még így, a furcsa, kizökkentő hatással együtt is megterítetett az asztal, s feltálaltatott az emberiség.
 
Előadás után az utcán a furcsa fények, még tartott az áramellátási zavar. Lassan elsétáltam a Horvát Színház felé. A Muzsikás együttes és Alexander Balanescu koncertjére. A kis szabadtéri színpad zsúfolt, nem éreztem hajlandóságot tülekedni, hát elücsörögtem egy padon, elnézegettem a cseresznyefát, az elérhetetlen magasan lévő rengeteg gyümölcsöt, akadt egy diófa is, épp a lámpa alatt, gyönyörű, életteli zöld színnel világított. A színpadi reflektorokat láttam a padról is, lepkék repültek a fénybe, maguk is világítottak. Fénylepkék. Közben el-elvánszorogtak a koncertről, kijöttek mobiltelefonálni, így lassan látótávolságba tudtam állni. Épp a Bartók-kettősökbe kezdtek, CD-ről is jól szól, de élőben egész más. Ahogy a tömegre ráláttam, feltűnt a mocorgás. Ahogy később a bőgő is brummogni kezdett (mi mást csinált volna?), még inkább. Ülve lehet táncolni? Vagy riszálni inkább? Két nap alatt kétszer is láttam, hallottam zenélni Balanescut.
(Elégedetten tértem nyugovóra, nem zavart, hogy eközben tőlem két kilométerre légvonalban Bodó Viktor rendezésében épp autók mennek egymásba, vagy mit tudom én... Nem lehet mindent egyszerre!)

Forrás: terasz.hu
Fényképek: Ajpek Orsi, Peti Péter
szerző: Balogh Robert