Paneljáték

Spiró György: Kvartett - Kassai Thália Színház


A kassaiak Spiró-előadásáról szólva először a nézőt fogadó megdöbbentő látványról kell szólni. Másként nem fejezhető ki az, hogy a szobakonyhás, szűk panellakásnak a szerző által meglehetős precizitással leírt díszlete a Művészetek Háza tágas nagyszínpadának közepén álldigál, jókora távolságra még a nézőtér első sorától is. Ez a lépték egyrészt azonnal eldönti, hogy a néző a legcsekélyebb közösséget sem tudja majd vállalni az e falak között szorongókkal. Másrészt az is világos, hogy a színészek a képességeiket meghaladó erőfeszítésekre kényszerülnek, amikor, ha nem is a végtelen űröket, de eme, színházi értelemben igencsak jelentékeny távokat akarják majd áthidalni, különösebb akció híján pusztán a szavaikkal és gesztusaikkal. (Meg kell jegyeznünk: az előadás megítélését megnehezíti, ha ugyan egyenesen el nem lehetetleníti, hogy a második rész az egyik közreműködő rosszulléte miatt közel egy órás késéssel kezdődhetett csak el.)

A Korognai Károly jegyezte előadás sajnálatos módon egytől egyig valóra váltja előzetes feltételezéseinket. Már az sem világos, hogy a Feleség, akiről éppenséggel nem lehetne megmintázni a vendégszeretet szobrát, vajon miért engedi be különösebb gondolkodás nélkül a vadidegen férfit. (Értem én, hogy éppen szalad a konyha, így oda se figyelve nyit ajtót, de amit a színpadon láttam, az korántsem erről szólt.) A folytatás sem meggyőzőbb: az amerikai vendég szerencsétlen, konyhai téblábolása a térrel folytatott hősies küzdelem lesz csupán.

Persze Spiró sem állítja könnyű feladat elé a színészeket. A néhány óra alatt lefutó cselekmény egyetlen, jól megragadható, jellegzetes helyszínen játszódik: a szereplőknek gyakorlatilag egy konyhaasztalnál ülve, illetve akörül járva-kelve kellene egy egész korszak kórképét kiállítaniuk. Mindezt természetesen csupán jelentékeny színészi teljesítmények tudnák hitelesíteni, amelyek a kassai előadásban, nem utolsó sorban az említett kedvezőtlen külső adottságok miatt, nem mondhatók adottnak.

Cs. Tóth Erzsébet Feleségén nem érezni azt a beletörődő, fáradt lemondást, ami messziről azonosíthatóvá teszi ezt a nőt. Családtagjait őrületbe kergető paprikás csirke- és szvettermániája védekezési mechanizmus: korántsem olyan együgyű, mint amilyennek itt mindvégig érezni. Pólos Árpád a múlttal szembenézni nem akaró (nem merő?) "megmentő", aki - feltételezhetően az ügyetlen térhasználat miatt is - nem jut el a differenciált szerepformáláshoz. Nemcsak rá, a többiekre is igaz: fokozatok és árnyalatok nem teszik izgalmassá színpadi jelenlétüket. Pólos Öregje szünet nélkül hőbörög és dühöng, fortyog és hőzöng, amitől aztán igen korán egyhangúvá válik alakítása. (Ezzel a megközelítéssel az addig határozottan egymás mellett elbeszélő két férfi "sorsközösségét" megteremteni esélyes focitéma is gyorsan elsikkad.) A második felvonás elején betoppanó új szereplő, a házaspár lánya sem szerencsésebb e tekintetben: Kollárik Lucia pénzéhes hisztérikája természetesen csak a felszínt kapargatja, egy szót sem ért a mélyben forrongó indulatokból. Az előadás talán egyetlen nóvuma a második részben az anya és lánya találkozásának érzékeny ábrázolása.

Kelemen Csaba az amerikai vendég szerepében kezdetben jó választásnak tűnik: az általa is emlegetett positive thinking, az "USA-állampolgárhoz" gyárilag mellékelt keep smiling-filozófia jegyében eleinte minden apróságra őszintén rácsodálkozó fogpasztareklám. Lassacskán olvad le arcáról a mosoly, amikor rájön, hogy ebben a lyukban senkinek sem kell, mert nem kellhet az ő segítsége. Az önzetlenség, a hála, a jótékonyság egy rég kihalt világ értelmetlen fogalmai az itt élők szemében. A kevés híján az életük árán legyűrt, hátuk mögött hagyott évtizedek kiöltek belőlük minden emberit. Spiró "56-os darabjának" tanulsága sivár és nyomasztó, ami a tegnap esti előadásban nem mutatkozott meg a műtől elvárható összetettséggel.

Jászay Tamás