A csalóka remény

Didit és Gogót nem furcsa félelem igazgatja, hanem csalóka remény. Godot-t várják. Az eredmény így még tragikusabb. Mondhatnánk talán azt is, József Attila megfogalmazása kelet-európai, Becketté nyugati változata ugyanannak. A végsõ, a megfellebbezhetetlen reménytelenségnek. /Zappe László írása a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Beckett: Godot-ra várva c. elõadásáról/ XVIII. Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda/

Az ember azonban általában nem lét- és történetfilozófiai felfedezésekért megy színházba. Egy-egy remekmű születésekor persze sikerében nagy szerepe lehet annak az újdonságnak, amit hoz. Akár világlátásban, akár dramaturgiában. A Godot a semmit, a lét végső értelmetlenségét fedezte föl egykor, s hozzá a történet nélküli dramaturgiát. A második világháború utáni értelmiségi létélményt, s az annak legtökéletesebben megfelelő színpadi formát. Ezek azonban fokozhatatlanok, újdonságuk pedig könnyen megkopik. A Godot-t nem lehet gazdagítani. Szűkítéssel, például valamilyen politikai helyzetre való vonatkoztatással, sokkal könnyebb érdekessé tenni.

Tompa Gábor előadása nem ezt a könnyebb utat járja. Budapesten, a Pesti Színházban nem is éreztem különösebben tartalmasnak a látványt, a cipősivatagot a kidobott televízióval, a hagyományosan csenevész száraz fát s a felvonások végén felderengő Hold-korongot. Itt minden a színészeken múlik. Azon, hogy a játszók miképpen reagálnak a semmire, a lét végletes értelmetlenségének élményére. A rendező munkájának nem az a legfontosabb eleme, hogy milyen külsőségeket teremt a két párhuzamos eseménysort elmondó felvonás köré, bár természetesen a miliő megszabja azt a hangulati kört, amelyben a színészek mozoghatnak. Both András díszlete természetesen halványan céloz a holokausztjelképként is felfogható elhagyott cipőkre, amelyekből eltávoztak egykori viselőik, de éppen csak annyira, hogy még nem korlátozza a szöveg sokkal tágasabb jelentéstartományát.

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei segítségével a rendező, s nyilván a rendező irányításával a színészek roppant gazdagon árnyalják a lét értelmetlenségéhez való érzelmi viszonyt, az élet tragikusan groteszk, s egyúttal nevetségesen fájdalmas voltának érzetét.
Ez az előadás nem felismertetni próbálja a rég tudottat, hanem átélhetővé teszi azt.

Nem éri be azzal, hogy a bohóckodást kesernyésnek, a formákhoz való ragaszkodást hamisságnak, a megrögzött sztereotípiák ismételgetését mulatságosnak mutatja. Hanem igen pontosan kottázza le a szöveg mögöttes tartalmait. Kezdetben csak pattogóbbnak, pergőbbnek, szinte derűsebbnek tetszik a játék a szokottnál. A súlyok menet közben rakódnak rá. Pálffy Tibor és Váta Loránd remek tempóban riposztozik, nem ad lehetőséget mélyebb értelmezésre, nem igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy hű de fontos, alapvető filozófiai dolgokról van szó. Aztán Nemes Levente behoz egy derűs, életkedvtől duzzadó, hatalmára, életerejére büszke Pozzót, Péter Hilda pedig egy fura, groteszk, tompa, de nagyon nyílt tekintetű Luckyt.

Szünet után lesz a játék egyre fájdalmasabb. Didi és Gogó érzelmi viszonyára is erős hangsúly esik, a magatehetetlen, megvakult Pozzo pedig szó szerint és átvitt értelemben is elesett helyzetéből nehezen felegyenesedve, tiszta, nemes pátosszal mondja el a darab filozófiai összegzését a lét és az idő relatív, tehát értelmetlen, értelmezhetetlen voltáról. Azt hihetnénk, Nemes Levente nagy színházi pillanata fokozhatatlan, ám ekkor Váta Loránd mint Vladimir töredezetten, a megértés szándékával és a fölismeréstől rettegve idézi föl a hallottakat. Félelme és megvilágosodása egyszerre ragad át a nézőre. Nem filozófiai leckét kaptunk, hanem egy nagy, fájdalmas élmény részesei lehettünk.
A csalóka remény szertefoszlott, Godot természetesen ezúttal sem jött el, de ez már tulajdonképpen mindegy is.


szerző: Zappe László,  Kisvárdai Lapok
forrás: Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja
fényképek:tamasithetre.ro