Belemenekülők

A legtöbben Dévényi-dalokat csak a Rolls és a Bikini közvetítésében ismerik (Adj helyet magad mellett, Izzik a tavaszi délután, Közeli helyeken stb.), pedig Dévényi Ádám meghatározó egyénisége a dal mûfajának; mint elõadó, szövegíró és zeneszerzõ már a ’70-es években feltûnt fanyar, lírai dalaival.

Mostanság azt állítja magáról, hogy mára már "múzeummá változott: egy-egy nótájához oldalas magyarázatokat kéne fűznie a benne foglalt utalások, helyzetek, emberek, idézetek miatt".
Tán éppen erre érzett rá Máté Gábor színészosztálya. Ez a csoport keresi a lehetőséget az újszerű műhelymunkára, az intenzív együttlétre. Erre kitűnő alkalmat nyújt a Zsámbéki Színházi Bázis."

 

BELEMENEKüLőK
Köz-érzet - show
Dévényi Ádám dalai alapján

Szereplők:
Czukor Balázs
Dömötör András
Fenyő Iván
Gál Kristóf
Járó Zsuzsa
Jordán Adél
Kovács Patrícia
Máthé Zsolt
Mészáros Béla
Mészáros Máté
Péter Kata
Száraz Dénes

Díszlettervező: Izsák Lili
Jelmeztervező: Izsák Lili
Zenei vezető: Mohai Tamás

Rendező: Máté Gábor

Időpont: július 27-28-29-30. 21 óra
Helyszín: Zsámbék, Régi rakétabázis


*****

"Az egykori rakétasiló kapuja nyitva, a "hátsó színpad" díszletét a valóság tervezte, rézsút betonkerítés, sötétedés előtti égalja felhőkkel, a füves téren téblábolók látszanak, szemben a széksorral a falra függesztett tükörben. A belső térben - Izsák Lili terve - otthonos buli hangulat, állólámpa, zongora, fotel. A dalok bohémek, kedvesek, gunyorosak, önironikusak. Apró nyelvi és dallamjátékok rejlenek bennük, fiatalos reflexiókat, szorongást, jó és rossz kedélyt, enerváltságot, eufóriát, bágyadt vagy élénk hangulatokat, közérzetet, életérzést fejeznek ki. (Direkt nem írom le a divatos angol szót fonetikusan, mert utálom, mint minden elhasznált közhelyet, amely bennfentesen kikacsint, értsük, ugye, nem kell megmagyarázni, kihalászni a megfelelő kifejezést, stílt keresni, minden eredetiségre törekvő megfogalmazás: szószaporítás.) Az egyes számok között kis közjátékok. A hosszú hajú, langaléta Czukor Balázs úgy tesz a hangszerével a mikrofon előtt, mintha lámpalázas volna. Jordán Adél többször nekikészülődik az éneklésnek, aztán álmatagon elsétál. Kovács Patrícia sikertelenül légfrissít, aztán amikor a készülék megjavul, boldogan permetez, a ruhaujjának is utána spriccel, amely véletlenül beleakadt a mikrofonba. Száraz Dénes többször is nekiül az újságolvasásnak a fotelban, mintha történne majd valami, de nem történik semmi. Máthé Zsolt egy széken állva trombitál a háttérben, Fenyő Iván zongorázik, Mészáros Máté gitározik (...), Járó Zsuzsanna hegedül, merthogy a legtöbben zenélni is tudnak; Mohai Tamás tartja őket karban. Dömötör András időnként angolul konferál, oxfordi kiejtéssel és intonációval, enyhén parodizálva a társalgási affektációt, és közben referál az előadásról, a szereplőkről, megemlítve, hogy Fenyő Iván most jött haza amerikai forgatásról (de azért ugyanaz a Fenyő Iván maradt), és hogy az előadás Jordán Adél előéletétől kezdve, amelyben énekelte Dévényi Ádám dalait, hogyan jött létre.
Az előadás úgy jött létre, hogy a fiatal színészek, Máté Gábor pár éve végzett egyetemi osztályának növendékei össze akartak jönni, alkalmi előadást akartak csinálni, mint tavaly. Összejöttek, csináltak (...). Ne nagyítsuk, és ne kicsinyítsük az esemény jelentőségét. Ne tegyünk úgy, mintha természetes volna, hogy egy csikó színészcsapat nosztalgiát érez az iskolája és a tanára iránt, de ne véljük különlegességnek, hogy egy tucat színész nem utálja egymást, hanem örül, ha együtt játszhat. Mindenesetre szokatlan dolog, mert Magyarországon vagyunk, és a közös szándék mögött nincs sem pénz, sem a lavór langyos vízben ülés meghosszabbításának hő vágya. Ellenkezőleg, önkéntes kreatív hajlam, játékösztön, friss energiák tobzódása van. Örömszínháznak nevezném, ha ez a kifejezés nem taszítana annyira. (...)
Már csak abban hiszek, ami az előtérben van. Amit látok. Ami mindenki számára nyilvános. Jordán Adél érzelmektől átitatott, a pillanatnyi helyzettől - talán önmagától is - meghatott, érzékeny tekintete éneklés közben nem hazudik. Az valódi. Mészáros Béla vidor mosolya, Péter Kata komolysága, Gál Kristóf "civil" nevetése is, ahogy a tapsrendben kinéz a takaráson túlra.
Mi egy kétmilliárdos költségvetésű álszínházra kidobott pénz egy betonsiló intimitásához képest, amely tapinthatóvá teszi a színészek jelenlétének minden momentumát, egymásra figyelésük, kapcsolattartásuk, cinkos összekacsintásaik bensőséges rendszerét? Smafu, az előbbit kibírjuk, hisz' gazdagok vagyunk, az utóbbitól gazdagodunk. A fanyar matuzsálem, Tábori György mondta, hogy a színház a templomokból visszaszorul a katakombákba. Máshol ez nem annyira igaz - színházi különceiknek, ha kérik, sok helyen adnak teret -, nálunk igen. A Katonának a "nagy színháza" is kamara, gyufásdobozban játszik a Radnóti, az Örkény, Pintér és Schilling, az utóbbi néha talál magának hodályt, ahogy Zsótért is be - beengedik nagy kegyesen a Fellner-Helmer-palotákba. Furcsa belegondolni, de a teátrum lassanként szubkultúrává, alternatív művészetté válik, bár e tekintetben sokan bizonyára más véleményen vannak, és a milliós jegyeladásra hivatkoznak. Csakhogy én arról a színházról beszélek, amelyik megtörténik, s nem a süket semmi választja el egymástól a színpadot és a nézőteret. Lehet, hogy csak szerencsém volt Zsámbékon, de amikor hetven percig együtt játszottak a nézők és a színészek, eszembe jutott Ascher Tamás, aki nemrég azt mondta, a Katonában is csak minden ötödik vagy hetedik előadáson jön össze - legalábbis az Ivanovjára - rezonáló közönség.
"Belemenekülök az éjszakába", éneklik Dévényi Ádám dalát. Mintha ők, a színészek is belemenekülnének egy olyan színházba, amelyet maguk akarnak maguknak. Jól éreztem magam.


Koltai Tamás, Élet és Irodalom,
49. évfolyam, 30. szám

 forrás: Zsámbéki Színházi Bázis